Mi lesz Szíriában?

A felekezeti tendenciák felerősödésének veszélye és a hadsereg hűsége megakadályozhatja a szíriai megmozdulások kiterjedését. Mindazonáltal Szíria 2011. március 15-ét követően már nem lesz a régi.

Bassár el-Aszad régóta várt intézkedések meghozatalát jelentette be: az elnök a szükségállapot felfüggesztésével, a politikai pártokról szóló törvénnyel, a korrupció ellen meghirdetett küzdelemmel, munkahelyek létrehozásával, és az állami szektorban dolgozók bérének növelésével kívánja eloltani a tüzet, ám a parázs izzik.

Az 1963 óta érvényben lévő szükségállapot megszüntetése egyszerre kézzelfogható és szimbolikus lépés a helyes irányba, ám a reformista retorika szólamai, a tanároknak felajánlott laptopok és a pluszjuttatások az állami szektorban dolgozóknak önmagukban olyanok, „mint erdőtüzet vizipisztollyal oltani”, ahogy Ribal al-Asszad fogalmazott március 6-án, a Khalidzs Times internetes újságban. A megoldásoknak valódiaknak kell lenniük, amilyenek maguk a problémák is az országban.

A legtöbb szíriai támogatja a rezsim külpolitikáját, a belpolitika az, ami komoly véleménykülönbségeket generál, ezekre kell választ adni. Az olaj árának korábbi csökkentése, és a sorkatonai szolgálat rövidítése az elmúlt években, úgy látszik, nem volt elegendő. Különösen napjaink arab sakktábláját tekintve: a tunéziai gyalog elmozdulását követően fokozatosan szinte az összes bábu megingott.   

A szíriai nem „Facebook-forradalom.” A szíriai déli kormányzóság központjában, Daraaban, Tunéziától vagy Egyiptomtól eltérően nem (elsősorban) értelmiségiek, vagy középosztálybeliek tüntetnek, hanem „egyszerű emberek”: földművesek, fuvarozók, munkások. Az, hogy megtámadták a rendszer emblematikus szimbólumait, ledöntötték Hafez el-Aszad szobrát, felgyújtották a bíróság épületét, a Baath párt székházát és az elnök unokaöccse, Rami Makhlouf tulajdonában lévő telekommunikációs vállalat, a Syriatel irodaházát, mély elégedetlenségre enged következtetni.

Az elnök a fiatalok és az értelmiségiek körében érzékelhető és tagadhatatlan népszerűsége miatt ugyanakkor nem valószínű, hogy a damaszkuszi Mardzseh, vagy Juszuf el-Azma terek milliós tömegtüntetések helyszínei lennének a közeljövőben. Esetleg szimpátiatüntetéseké, ahol egyetemisták meggyőződésből kiabálják majd, hogy „Isten, Szíria, Bassár és kész!”

Egyértelmű, hogy a szíriai nép nagyon sokszínű, és lényegesen megosztottabb, mint például a tunéziai volt. Szíriában tizennyolc (!) etnikai és vallási felekezet él. Lehet, hogy az ország ezen tulajdonsága az, amire, ha a rezsim kommunikációja során hangsúlyt fektet, egyúttal előtérbe tolva a közös szír nevezőt, megakadályozhatja az erőszak terjedését. A „Ta’ifiyya” kifejezés, mint „szektarianizmus, szektaszellem” (vagyis a felekezeti rivalizálás felerősödése) ugyanis egy Libanon és Irak között fekvő országban, mint baljós leitmotívum, nem cseng jól, illetve érzékeny fülekre találhat.

Az olyan szólamok felerősödése, mint a világháló elnökbarát szír fiataljai között népszerű „mi egy valláshoz tartozunk: a szírhez” vagy „mondjunk együtt nemet a Ta’ifiyyára” lehet, hogy eredményesebb lehet a megmozdulások visszaszorításában, mint az amúgy rendkívül népszerű, Nobel-békedíjra jelölt Bouthaina Shaaban által csütörtökön bejelentett reform-intézkedések.

Amelyek, ha esetleg a későbbiekben pusztán „kozmetikai” jellegűnek bizonyulnak, egy nagyobb és veszélyesebb következményekkel járó robbanást késleltetnek csak.

Ugyanis, ahogy a daraa-i lecke rámutatott, bár az elnök kétségkívül népszerűbb, mint Ben Ali, Hoszni Mubarak, Moammer Kadhafi vagy Ali Abdullah Szaleh, sem Szíria, sem Damaszkusz nem „immunis” a megmozdulásokra. Már február 17-én kis híján kitörtek a zavargások, amikor rendőrök „leszamaraztak” egy gépjárműsofőrt a fővárosi Hamidiyyeh bazár közelében, majd miután az visszaszólt, összeverték. Az időközben összecsődült, dühös tömeget azonban a helyszínre biztosítás nélkül, jóformán egyedül (!) kiérkező belügyminiszter lecsillapította: a tömeg szétszéledt. 

Ha azonban a rezsim ettől a precedenstől kevésbé rugalmasan áll a tüntetésekhez – amely mögött a rendszerhű újság, az al-Watan írása csütörtökön egyértelműen „külföldi, Szíria destabilizálására törekvő felforgatókat” sejtetett – és az erőszak tovaterjed, az események lényegesen véresebb irányt vehetnek, mint a többi arab ország esetében (leszámítva természetesen a háborús helyzetben lévő Líbiát). A hadsereg az altisztektől a vezérkarig, alavita származásából adódóan az elnökhöz húz, a Nemzeti Gárdáról nem is beszélve, élén az elnök testvérével Maher el-Aszaddal. Az egyiptomihoz, vagy líbiaihoz hasonló átállás szóba sem jöhet.  

Daraai fellépésével a rezsim világossá tette, hogy nem fog meghátrálni. Azonban Bassár el-Aszad azt is a világ tudtára adta, hogy tudomásul vette a nép haragját, és már egy évtizeddel ezelőtti hatalomra jutásakor maga is a reformok mellett kötelezte el magát. Most, a szatellitadók mellett – és éppen az általa az engedmények jeleként megnyitott Youtube-ra feltöltött videók révén is – rajta a világ szeme.