Kolumbia: Még mindig kísért a múlt

Kolumbiáról elsőre a kávé, a banán, Pablo Escobar és a kokain, a gerillák vagy épp a híres popénekes, Shakira jut az eszünkbe. A valóság azonban sokkal összetettebb ennél, hiszen érdekek és ellenérdekek kusza hálója szövi át a konfliktusokkal teli ország életét. Azért, hogy azt jobban megértsük, utánajártunk, merre tart ma Kolumbia.

A spanyol hódítás előtt

Dél-Amerika északi részén, a mai Kolumbia területén a spanyolok odaérkezte előtt jól kiépített társadalmú  közösségek éltek. A karibi partvidéken a tayrona, Bogotá környékén pedig a muiszka kultúra virágzott, ez utóbbi annyira sikeres volt, hogy az inkák után a földrész második legfejlettebb politikai rendszerét építették ki.

GyarmatosításA mély benyomás

Kolumbia partjainál először 1499-ben jelentek meg a spanyolok hajói, ám maga Kolumbusz Kristóf csak 1502-ben lépett először a területre. A mai fővárost, Bogotát, 1535-ben Gonzalo Jiminez de Quesada alapította eredetileg új-Granada néven, ám végül Santa Fé de Bogota névre keresztelték.

Ezt követően a spanyol hódítók gyorsan maguk alá gyűrték a gyengébb fegyverzetű őslakos törzseket. A spanyolok az „oszd meg és uralkodj” politikával érték el, hogy a helyi törzsek behódoljanak a Koronának. Eközben az őslakosok száma rohamosan csökkenni kezdett a hódítók által behozott, számukra addig ismeretlen betegségek, mint a himlő, illetve az etnikai tisztogatás következtében, így a XVI. századtól fogva a spanyolok afrikai rabszolgákat hurcoltak be, hogy ily módon pótolják a kiesett munkaerőt.

Függetlenség

A XVIII. század végére hatalmasodott el a helyiek elégedetlenség a spanyol uralommal szemben, a korábbi lázongások sikertelensége után Szent Dominik (a mai Haiti és Dominikai Köztársaság) szigetén azonban példaértékű esemény történt, a Simón Bolivar- Fransisco de Paula Santander páros sikeres felkelést indított a spanyol hódítók ellen. Ezt látva felbátorodtak a környező tartományok is, Kolumbiában Antonio Narińo fellázadt a spanyol korona ellen és 1811 novemberében kikiáltotta a cartagenai régió függetlenségét.

Ebben az időben tehát két független államalakulat szerveződött az ország területén, melynek vezetői polgárháborúba kezdtek egymás ellen az egész ország feletti fennhatóság megszerzéséért. Narińo, hogy erősítse pozícióit, összefogott Camilo Torres Tenorioval létrehozva az Új Granadai Egyesült Tartományokat.

A partnerség azonban nem tartott sokáig, Narińo és Tenorio nem tudtak megegyezni abban a kérdésben, hogy az újonnan létrehozott állam központosított legyen-e, vagy föderális alapon szerveződjön-e. A spanyolok ébersége kihasználta a vitás helyzetet, így visszaszerezték az uralmat a Granadai Egyesült Tartományok fölött.

A kolumbiaiak segítségére sietett a Szent Dominiken már megedződött Bolívar, aki sikeres felkelést indított a spanyol hódítók ellen. Habár már 1819-ben kikiáltották a köztársaságot, még három évig kellett küzdeniük a spanyol-párti ellenzékkel, akik zömmel a bevándorlók leszármazottai voltak.

A XIX. során és a XX. század elején Kolumbia politikai élete nagyjából polgári kormányzati elven működött, meghatározott időközönként szabad választásokat tartottak, a demokratikus intézmények irányába elkötelezett kormányok követték egymást a hatalmon. A boldog békeidőknek azonban hamar véget vetett a Konzervatív és a Liberális Párt között fokozatosan elmérgesedő konfliktus, amely a XX. század elején két véres polgárháborúban csúcsosodott ki. Az 1899-1903-ig tartó ezernapos háború nagyjából százezer, míg az 1946-1957 közötti La Violencia (az erőszak) majd’ 300 000 életet követelt.

A La Violenciától a kiegyezésig

A La Violencia időszakát sorozatos puccsok fémjelezték, a véres konfliktust a Liberális Párt vezetőjének, Jorge Eliecer Gaiatánnak meggyilkolása robbantotta ki, akit rövidesen a konzervatív Gustavo Rojas Pinilla tábornok váltott az ország élén.

Noha Pinilla tábornoknak sem sikerült visszaállítani a demokratikus rendet, a kormányzással töltött ideje egyetértésre késztette a liberálisokat és a konzervatívokat. A hosszú évek óta ellenségeskedő két fél egy dologban egyetértett: minél gyorsabban el kell távolítani a hatalomból Pinilla tábornokot. A vezetőt végül korrupcióval vádolták meg, majd a hadsereg elmozdította Kolumbia éléről a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával.

A két párt végül olyannyira egymásra talált, hogy megalapították a Nemzeti Frontot, s megállapodást kötöttek a hatalommegosztásról, a négyévenként tartandó elnökválasztásról és arról, hogy a két párt képviselői arányosan veszik ki a részüket a választott és kinevezett pozíciókból.

A gerilla-hadviselés megjelenése

A liberális és konzervatív erők egymás közötti paktuma bebetonozta a két párt pozícióját a vezetésben, rajtuk kívül másoknak „nem osztottak lapot”, a többi politikai erőt kizárták a kormányzásból. Ez a belső feszültségek kiújulásához vezetett, ugyanis a politikai hatalom nélkül maradt ellenzékiek is hallatni kívánták a hangjukat.

A folyamat az 1960-as évek közepén csúcsosodott ki, a gerilla csoportok megjelenésével. 1965-ben megalakult a kubai forradalmat támogató Nemzeti Felszabadító Sereg (ELN, Ejército de Liberación Nacional) és a maoista elveket valló Népi Felszabadító Sereg (EPL, Ejército de Liberación Popular). Egy évvel később jött létre a méltán hírhedt FARC, a baloldali Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők  (Fuerzas Armadas Revolucionarios de Colombia), amely hihetetlenül gyorsan a legnagyobb gerilla szervezetté nőtte ki magát.

1974-ben a kormányellenesek tábora tovább gyarapodott az Április 19. Mozgalommal (M-19, Movimiento 19 de Abril), amely szintén baloldali felkelő csoport volt. Noha az évek során az EPL és a M-19 beolvadt a hivatalos politikai szférába, a FARC és az ELN máig folytatja gerillaakcióit a kormány ellen.

BéketapogatózásokSok hűhó semmiért

A kolumbiai kormány többször is megkísérelt tárgyalni a gerillacsoportokkal, amelyek az ország elmaradottabb területeit tartották ellenőrzésük alatt. 1984-ben a konzervatív elnök, Belisario Betancour, tűzszüneti tárgyalást folytatott a FARC-cal és az M-19-cel, melynek eredményeként több bebörtönzött gerillaharcos szabadságát adta vissza a kolumbiai kormány.

Az ELN visszautasította a kormány tűzszüneti tárgyalásra irányuló tapogatózását, majd később az M-19 is kivonta magát a megállapodás alól, így egészen 1989. márciusáig folytattak fegyveres akciókat a kormány katonáival szemben. A FARC-cal kötött tűzszünet sem volt túlságosan hosszú életű, a gerillák 1990-től kezdve újra fegyvert ragadtak.

Drogkartellek tündöklése és bukása

Az 1970-es évek folyamán vált Kolumbia a kábítószer-termelés és -kereskedelem fellegvárává, ekkor erősödött meg a korszak két legbefolyásosabb csoportosulása, a Medellín és a Calí kartell, amelyek korrupt tevékenységeikkel és a terroristákhoz hasonló módszereikkel váltak világszinten is hírhedté. Módszereik bővelkedtek a véres eszközökben, számos kormányhivatalnokot, bírát és politikust gyilkoltak meg, leginkább olyanokat, akik támogatták az Egyesült Államokkal kötendő kiadatási egyezményt. A kolumbiai kormány 1993-ban először a Medellín kartell „szarvát törte le” amikor megölte annak vezetőjét, Pablo Escobart és letartóztatta a kulcsfigurákat. Nem sokkal később a Calí kartell vezetőivel is ugyanígy járt el.

A kábítószer-kereskedelem, amely az államon belüli konfliktust éltette, tovább virágzott annak ellenére, hogy az 1990-es évek folyamán a nagy kartellek olyan kisebb kereskedő szervezetekké töredeztek szét, amelyek egymással versengtek a drogkereskedelem feletti dominancia megszerzéséért. A játszmába beszálltak a gerillák és a paramilitáris csoportok is, amelyek a kábítószer-eladásból származó bevételből finanszírozták fegyveres akcióikat.

A nagyobb kartellek csillaga végül 2004-ben áldozott le, helyükbe azonban több kisebb lépett, melyek együttműködve a paramilitáris és gerilla csoportokkal máig jelentős hatalmat tudhatnak a kezükben.

Az alkotmány

A jelenleg hatályban lévő alkotmány 1991-ben lépett életbe, melynek szövege tiltja a kolumbiai állampolgárok kiadatását külföldi kormányok számára, ennek ellenére 1997-ben az ország több kábítószer-kereskedő kiadásával megszegte ezt a korlátozást.

Az 1991-es alkotmány formailag és tartalmilag is kielégítheti a demokrácia-pártiakat, amellett, hogy megőrizte a prezidenciális rendszert, elkülönítette egymástól a három hatalmi ágat. Ezen kívül olyan új intézményeket teremtett, mint a Legfelsőbb Bíróság vagy az Alkotmánybíróság, létrehozta a Főfelügyelői és az Emberi Jogok Ombudsmanja címet, valamint visszaállította az alelnöki tisztséget.

Pastrana elnöksége (1998-2002)Húzd meg, ereszd meg drogpolitika

Az utókor megítélése alapján a konzervatív Andrés Pastrana elnököt nem biztos, hogy a „sikeres” jelző illetné meg, ám mindenképpen érdemei közé tartozik, hogy tárgyalásokat kezdeményezett az illegális ellenzéki erőkkel. Négyéves ciklusát magas munkanélküliség, szegénység és elégedetlenség kísérte, és minden erőfeszítése ellenére sem sikerült az elnöknek megfékeznie a kábítószer-kereskedelmet.

Pastrana úgy gondolta, hogy a kartellekkel szemben a tárgyalásos politika lehet a célravezető, ezért még a hivatalba lépésének évében átengedett a FARC-nak egy Svájc-méretű gyengén lakott tartományt azzal a céllal, hogy olyan semleges területet hozzanak létre, mely majd a béketárgyalások fő színhelyévé válhat. Az elnök elképzeléseit a FARC nem tartotta tiszteletben, tiltott tevékenységeit kiterjesztette a semleges területre is, így kvázi a kormány garanciájával folytathatták ott törvénybe ütköző tevékenységeiket.

A nemzetközi közösség is belátta eddigre, hogy Kolumbia nem képes egyedül megbirkózni a gerillákkal és paramilitáris kormányellenes csoportokkal, így 1999-ben végül úgy döntött, hogy támogatja a kábítószer-kereskedelem elleni harcban a latin-amerikai országot. Elindult a Plan Colombia, amely az említett cél mellett a gazdasági fellendülést, demokratikus intézmények megerősítését és az emberi jogok tiszteletben tartását is tartalmazta, ezen kívül előírta, hogy a kolumbiai kormány nyújtson humanitárius segítséget a menekültek számára. Ennek keretein belül Kolumbia közel egymilliárd dollárnyi támogatást kapott az Egyesült Államoktól, pénzben és katonai segítségben egyaránt.

A kormányzat és az ellenzéki csoportok közötti párbeszédet számos erőszakos cselekmény hátráltatta. 2002-ben a FARC eltérített egy utasszállító repülőgépet válaszul arra, hogy a kormányzat megelégelve a semleges területen folytatott illegális tevékenységeket, újra ki akarta terjeszteni fennhatóságát arra is. A katonaság bevonult a területre, a felkelők újra visszaszorultak a dzsungelbe, ezt követően pedig esetenkénti támadást indítottak Kolumbia ipari létesítményei ellen.

Uribe elnöksége (2002-2010)

A független Alvaro Uribe nagy elképzelésekkel lépett hivatalba, elhatározta, hogy kesztyűs kézzel fog fellépni a lázadó csoportok ellen, és tovább viszi az elődje által elkezdett Plan Colombiát. Ám pillanatokkal azelőtt, hogy letette volna hivatali esküjét, feltételezetten a FARC által elkövetett robbantások rázták meg Bogotát, húsz ember életét követelve. A FARC ekkorra már nagyjából az ország harmadát tartotta az ellenőrzése alatt, ütőképes gerilla harccsoportokkal rendelkezett, melyeket az illegális drogkereskedelemből befolyt busás összegből fegyverzett fel.

A jobboldali AUC 2002-ben tűzszünetet hirdetett, majd egy évvel később megkezdődhettek a béketárgyalások a kormánnyal, melyet decemberben írásos formában is rögzítettek. Ebben az félkatonai szervezet majd 31 000 tagját leszerelték, emellett más fegyveres csoportokból is összesen 14 000 harcos tette le a fegyverét.

2005-ben Uribe elnök bevezette az „Igazság és Béke Törvényét”, amely kedvezőbb elbírálást biztosít azok számára, akik önként adják fel magukat, valamint lemondanak az erőszak további alkalmazásáról és átadják fegyvereiket. Az AUC tagjai megtarthatták vagyonukat és politikai szerepet is vállalhattak, így kísérelte meg Uribe visszailleszteni őket a társadalomba. Az AUC példáján felbuzdulva az ELN is béketapogatózásokat indított el előbb Mexikó, később Kuba, végül pedig Venezuela segítségével, amely végül azonban sikertelennek bizonyult.

Túszdráma

A kormány katonai és rendőrségi műveleteinek köszönhetően a FARC ereje megcsappant a nagyobb városokban, ezt mutatja az is, hogy 2000 óta csak kisebb horderejű erőszakos cselekmények történtek. A gyengélkedő FARC azonban nem fogadta el a kormány és a nemzetközi közösség számos ajánlatát a túszok kicserélésére, a békekötésre és a társadalomba való reintegrációra vonatkozóan. A szervezetnek ráadásul sikerült nemzetközi botrányt is kavarnia, az egyik magas rangú FARC vezetőt, Raul Reyest üldözve a kolumbiai erők ecuadori területre léptek, amely diplomáciai válságot idézett elő Ecuadorral.

A kolumbiai katonaságnak végül egy szervezett akció keretében 2008-ban sikerült kiszabadítania a túszként fogvatartott francia-kolumbiai politikust, Ingrid Betancourtot és további tizenegy kolumbiai állampolgárt. A sikeres akció ellenére máig vannak a FARC-nak túszai. A civileken kívül katonákat és rendőröket is fogva tartó szervezet abban reménykedik, hogy túszait kormányzati garanciákra cserélheti.

Uribe elnökségének értékelése

Uribe elnöksége alatt 91%-kal csökkentek az illegális csoportok által a vidéki városokban elkövetett támadások, az emberrablás 85%-kal, a terrortámadások 79%-kal, míg az ország stratégiai infrastruktúrája ellen intézett támadás 60%-kal csökkent. A kedvező arány kialakításában persze az elnöknek a Plan Colombia keretében nyújtott amerikai segítség is közrejátszott. A kolumbiai elnök számára fontos volt az igazságszolgáltatás megreformálása és a szegénység csökkentése is. A kormányzat kiemelt prioritásai között szerepelt a FARC erejének további csökkentése és a határok mentén megerősített védelem létrehozása, hogy meggátolják a gerillákat abban, hogy tevékenységüket áttelepítsék a szomszédos országokba.

Juan Manuel Santos elnök (2010-)Új lendülettel

Uribe „kijelölt” utódaként Juan Manuel Santos elnök – korábbi védelmi miniszter – hivatalba lépését követően azon nyomban felvette a kesztyűt a gerillákkal szemben, több fegyveres akciót is indított ellenük, melyek során a FARC hírhedt katonai vezére, Mono Jojoy is életét vesztette.

Santos legfontosabb külpolitikai prioritása, hogy a szomszédos országokkal fűzze szorosabbra a kapcsolatait. Ennek első lépése a Venezuelával folytatott vita rendezése a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételével, ezt követően pedig Ecuadorral is sikerült rendezni a sorait.