Forradalmi szomj

Miközben a Közel-kelet szakértők, és a magyar sajtó egyes publicistái azon vitatkoznak, hogy a világtörténelem mely forradalmi hullámával lehetne leginkább párhuzamba állítani az „arab tavasz” eseményeit, vagy, hogy egy esetleges iszlám hatalomátvétel veszélyes-e, vagy nem, a diskurzus mintha elsiklana egy szomorú tény felett: a térségnek nagyon komoly természetes-organikus eredetű problémái vannak. Amelyek, ha momentán nem is fontosabbak bizonyos társadalmi átalakulásoknál, de hosszabb távon akár relativizálhatják is azok jelentőségét.

Az időszámításunk előtti hetedik-hatodik században élt Thalész, a filozófia atyja, a bölcselkedés úttörője, úgy vélte, hogy az összes dolog ősforrása a víz. Ha hihetünk az ókori szerzőknek, ez a meggyőződés abban az Egyiptomban kelt életre, amelyben maga Thalész is megfordult, és amelynek léte teljességgel az évente ismétlődő Nílus-áradás által hozott termékeny iszaptól függ.  

Sok víz lefolyt azóta a Níluson. Kétezer hatszáz évvel később, Egyiptom világtörténelmi jelentőségű napokat él át, és vele együtt az egész, geopolitikai és kulturális egységet alkotó arab világ is.

Természetesen a szerző szívből reméli, hogy az új vezetések a forradalmi hullám genezisétől elválaszthatatlan gazdasági szükségletekre (munkanélküliség, áremelkedések, rossz megélhetés) kedvező válaszokat adnak majd. Arra nézve, hogy az egyszerű(bb) hatalmi változások megold(hat)ják-e az arab világ globális éghajlatváltozással, és a demográfiával vívott kétfrontos harcából felszínre törő problémáit, szkeptikus.   

A víztartalékok képzeletbeli, véges tároló medencéje alatt ugyanis már régóta ketyeg az időzített demográfiai bomba.

Az arab világ a víztartalékokban amúgy is meglehetősen szegény: a mintegy tizennégy millió négyzetkilométeres terület 87%-a sivatagos.  (Az évi átlagosan hullott csapadékmennyiség mindössze 156 milliméter évente, a legalacsonyabb Egyiptomban (18 mm), a legtöbb Libanonban (826 mm).   Bár az arab világ a Föld népességének 6,3%-át teszi ki, de az újrahasznosítható édesvíz tartalékoknak mindössze 1,4-át birtokolja. „Kék bolygónk” tizenöt, vízben legszegényebb országából tizenkettő – Algéria, Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Izrael és Palesztina, Jemen, Jordánia, Katar, Kuvait, Líbia, Omán, Szaúd-Arábia és Tunézia – a térségben található. Nyolc országban az egy főre jutó ivóvíz mennyisége kevesebb, mint 250 köbméter évente! Az újrahasznosítható víz becsült évi mennyisége háromszázharmincöt kiloköbméter, amelynek több mint fele „külföldi” eredetű, és „nemzetközi vizeken” (folyókkal) érkezik az arab világba: a rendelkezésre álló édesvíz háromnegyede – Irak és Szíria mellett – Iránban és Törökországban van.  

Ezzel egy időben, bár a születések száma csökken, a népesség egyharmada tizenöt év alatti, és az előrejelzések szerint, a jelenleg 340-350 millió fősre tett arab világ lakossága az átlagos, évi 2,3%-os népszaporulatot,  és a születéstől várható átlagos élettartam növekedését figyelembe véve aligha meglepően, 2050-re 630 millió felett tetőzik.

A gazdasági növekedés és urbanizáció nyomán fellépő, egyre nagyobb vízigény is mindinkább a készletek kiapadásához vezet: az „átlagarab” akár már 2015-től kevesebb, mint ötszáz liter vízből gazdálkodhat évente.

A globális felmelegedés Kasszandrái által 2050-re jósolt, a Föld átlagos hőmérsékletének négy fokos növekedése is hozzájárul ahhoz, hogy a tüntetések melletti szimpátiánkból táplálkozó optimizmus elpárologjon: az arab világ mezőgazdasági termelésére elfolyó vízkészletek (hiszen az újrahasznosítható vizek 87%-át öntöző tevékenységre fordítják! ) mennyisége csak nőni fog, ha a térség változatlanul az árral szemben úszik majd.  

Magától értetődő, hogy az adatok divergenciája, a lakosság számát és a vízkészleteket ábrázoló grafikonok riasztó „iksze” előbb-utóbb súlyos problémákhoz, „szomjúságlázadásokhoz”, az elégedetlenség dagályához, az állam eróziójához vezet, és akár államközi feszültségekbe is torkollhat a jövőben. (Pl. Szíria és Törökország, Izrael és a Palesztin Hatóság, illetve Jordánia, Egyiptom, Szudán és Etiópia, de akár az Arab-öböl államai között is). Az új jelenséget Szálih al-Kharibí publicista 2009-ben baljósan úgy nevezte, hogy a „víz háborúi.”  A február 18-i kelet-mauritániai kormányellenes tüntetések hátterében pedig, már ténylegesen a vízhiány állt.  

Vagyis a kevéssé áttetsző, forradalmi hullámot gerjesztő elégedetlenség összetevői között bizonyos helyeken már most megtaláljuk a vízhiányt is.

Az 1848-as „népek tavaszától” elválaszthatatlan költőóriás, Petőfi Sándor expressis verbis örök tanulságot hagyott ránk azon a tavaszon, amelyen „föltámadott a tenger, a népek tengere”:

Jegyezd vele az égreÖrök tanúságúl:Habár fölűl a gálya,S alúl a víznek árja,Azért a víz az úr!