Az arab uralkodók és az írás a falon

Az arab világ történelmi fordulóponthoz érkezett: saját rendszerváltását éli át. Ez a rendszer a hatalmi visszaélés, a rendőri túlkapások, a nép igényeinek figyelmen kívül hagyása, és a felülről kényszerített politikai éretlenség rendszere volt. Ben Ali és Mubarak már történelem, sorsuk intő példa az arab térség összes államfője, így királyai előtt is.

Az arab világ egyik modernkori csodája, ami pénteken a piramisok országában történt. Tizennyolc nappal a tömegtüntetések kezdete után végül letaszították Mubarak elnököt a „trónról.” A felhőtlen eufóriát a serénykedés váltja fel. A pánarab műholdas csatornák felvételei szerint a Tahrir tér is fokozatosan visszatér a forradalom előtti mindennapokhoz, a tüntetők hozzáláttak a tér rendbetételéhez, és már a közlekedés is megindult a forradalom emblematikus helyszínének számító téren.

Ezeket a felvételeket alighanem az arab világ vezetői is érdeklődéssel szemlélik. Bár Ben Ali és Mubarak köztársasági elnökök voltak, a változások habubja (sivatagi homokvihar) a papírforma szerint eléri a Marokkói Királyságot, és az Öböl-menti monarchiákat is.

Ami Mubarakkal történt, példátlan nemcsak a jelenkor, de majdnem az egész arab történelemben is. Több mint ezerháromszáz éve nem fordult elő az arab világban, hogy a nép lemondásra szólítva fel vezetőjét, „arcába olvasta” hibáit, aki végül nem engedett a követeléseknek (Oszmán kalifa). Ahogy az egyiptomi forradalom során kezdetben Mubarak sem. Ám a néhai vadászpilóta végül katapultált az elnöki székből.

Mubarak lemondásának emléke friss, az arab uralkodók, biztos emlékeznek rá, és arra is, hogy a korábban mellőzött, nem figyelembe vett tömegek pillanatok alatt a politika aktív szereplőjévé, mondhatni, irányítójává válhatnak. Ami Egyiptomban történt, hangos ébresztő volt több arab ország, így egyes arab monarchiák számára is. Ezért borítékolhatóan lesznek, ha forradalmak nem is feltétlenül, de változások mindenképp ezekben az államokban is.

Marokkó, a király holdudvara és holdingja

Egy ország általános összképének megítéléséhez hiteles támpont lehet az ENSZ Fejlesztési Program. Honlapja elárulja, hogy az ún. „emberi fejlettségi mutatószám” (vagy HDI, amely a világ országainak összehasonlítását teszi lehetővé a születéstől várható átlagos élettartam, az írástudás, az oktatás és az életszínvonal alapján) besorolása értelmében a Marokkói királyság csak a száztizennegyedik az országok rangsorában, míg a nemrég forrongó Tunézia a nyolcvanegyedik volt! (Csak összehasonlításképp: hazánk jelenleg a harminchatodik.). Egyes adatok szerint a fiatalok munkanélkülisége a városokban is magasabb, mint Tunéziában.

A The Daily Star február 3-i számában Aboubakr Jamal rámutat, hogy a marokkói társadalmi problémák még mélyebbek, mint például a keleti szomszédban, Tunéziában. Az elmúlt tíz év gazdasági növekedésének viszonylag magas szintje, és nagyobb infrastrukturális befektetései ellenére a társadalmi egyenlőtlenség és a szegénység foka még mindig „egészségtelenül magas” az országban. Köztudott, hogy Tunéziában nem voltak elégségesen független politikai pártok, szakszervezetek, média, vagy nem kormányzati szervezetek, egyszóval olyan csatornák, amelyek elvezethették volna a tunéziai nép haragját. Jamal szerint ugyan Marokkóban ilyen „biztonsági szelepek” egyelőre még vannak, és az ország „szabadabbnak” számít más arab országoknál, ám a királyság azon politikai és társadalmi erői, amelyek lehetővé teszik a politikai és egyéni szabadságjogok érvényesülését, egyre inkább az uralkodó monarchia támadásainak vannak kitéve.

Minthogy, az ország „élhetetlenségéhez” társul még egy mozzanat, amelyet a Wikileaks tárt a nagyvilág elé. A Guardian brit lap által tavaly december 6-án nyilvánosságra hozott, kiszivárgott Wikileaks dokumentumok tanúsága szerint ugyanis az uralkodó VI. Mohamed, és a királyi család, valamint a hozzájuk erősen kötődő, 2008-ban létrehozott Autenticitás és Modernitás Pártja (PAM) egyeduralmuk tudatában, gátlástalanul, ragadozó üzleti technikákkal teszi rá kezét az ország gazdasági tartalékaira. Az uralkodócsalád üzleti telhetetlensége, (amely hasonlatos Ben Aliéhoz és holdudvaráéhoz) kezd aggasztó méreteket ölteni. A király féktelenségét szemlélteti, hogy holdingtársasága, az ONA irányítja az ország legnagyobb bankját, legnagyobb biztosító társaságát és a három telekommunikációs szolgáltató egyikét is.

A „kábelek” szerint a korrupció már II. Hasszán király udvarát is jellemezte, ám különösen intézményesült VI. Mohamed király alatt, sőt „a marokkói társadalom minden szintjére kiterjed.” Az amerikai diplomaták beszélgetéseiből az is kiderül, hogy a királyi család az állami intézményrendszert felhasználva, érintett az ország jól jövedelmező ingatlan szektorában történő pénzügyi visszaélésekben és megvesztegetésekben is: „a valóság, amelyről a marokkóiak csak suttogni mernek, az, hogy a király és tanácsadói befolyásuk és kereskedelmi érdekeltségeik révén minden fő ingatlan-beruházásban benne vannak.”

Az sem használ a király hírnevének, hogy, miközben alkotmányban rögzített titulusa – a régi kalifákhoz, így Oszmánhoz is, hasonlóan – amír almu’minín, „a hívők (muszlimok) parancsnoka”, a király kaszinókba fektetett be Makaóban és Marokkóban is, sőt, egy sörfőző vállalatban (!) is részesedést vállalt, vélhetően nem nyerve el a konzervatív muszlimok tetszését.

Talán mindent elárul az a tény, hogy az amerikai diplomaták jóval a tunéziai illetve egyiptomi események előtt már úgy vélték, hogy „a helyzet robbanékony”, a lap szerint pedig a titkokra egy olyan időszakban derült fény, amikor a marokkóiak a király cégei által előállított és forgalmazott cikket áremelkedése elé néznek. Tehát még egyszer: az írás december elején jelent meg…

A lobbanáspont közeledését jelzi, hogy az Al Arabiya pánarab televízió internetes kiadása február 12-én, szombaton beszámolt arról, hogy életét vesztette az első marokkói, aki a rendszer elleni tiltakozásul felgyújtotta magát. Eddig öten tiltakoztak hasonlóan, eleven fáklyaként a királyságban.

Jamal megjegyzi, hogy a forradalom megakadályozása a marokkói elit létfontosságú érdeke, különösen a Tunéziában (és azóta Egyiptomban) történtek fényében. Utal rá, hogyha felkelnek az emberek, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek mélységét tekintve annak nagy az esélye, hogy a királyság egy, az eddigiektől véresebb és kiterjedtebb, hosszabbra nyúló forradalmi időszak elé néz. Vagyis, a tunéziai és egyiptomi események óta nagyobb az ösztönzés, hogy újrainduljon egy növekvő, ám hiteles demokratizálódási folyamat, ami valódi, demokratikus alkotmányos monarchia megvalósulásához vezet.

Közben pedig, már megjelent az írás a „falon”: az Al Jazeera világhálós kiadása február 4-én beszámolt róla, hogy marokkói fiatalok a Facebook közösségi portálon szerveznek békés demonstrációt február 20-ára „az emberi méltóság és az átfogó politikai reformok” mellett, amelyhez jelen írásig több ezren csatlakoztak.

Az Öböl forró politikai klímája

Tunézia, és az arab köztudatban talán legnagyobb presztízsnek örvendő Egyiptom változásai óta már az Öböl-menti dúsgazdag monarchiák élete sem a régi. Az Arab-öböl politikai klímája is fülledt, forró és friss szelekre vágyna? A kisebb intenzitással, viszonylag szkeptikusan szerveződő, de létező tüntetések, az események elébe menő uralkodók gesztusai, és a sajnos ide is átterjedő önfelgyújtások prizmáján keresztül nézve két dolog egyből feltűnik: az arab tavasz forradalmi megmozdulásai nem kizárólag gazdasági gyökerekre vezethetők vissza, illetve, hogy hátterükben nem feltétlenül a szekularizált-nacionalista állammal szembehelyezkedő, vagy azzal elégedetlen muszlim-iszlamita ellenzéki tevékenység áll.

„Az Öböl államai nem brutális diktatúrák, mint bizonyos arab köztársaságok, ám nem is olajozott demokráciák, mint például Finnország” – írja Saad bin Tefla kuvaiti újságíró az Asharq al-Awsat napilap február 5-i számában. Bár bin Tefla kijelenti, hogy „más országokkal összevetésben itt az emberek luxusállapotok között élnek az őket körülvevő országokhoz képest (…) az emberek itt luxusállapotok között élnek, és ez viszonylagos stabilitást és fejlődést biztosít, más országokhoz képest”, többé-kevésbé rendszerbarát írásában azonban utal rá, hogy „meg kell értenünk a kor szellemét, harcolnunk kell a korrupció és a bürokrácia ellen, elő kell mozdítanunk a lakosság részvételét a politikai életben, és erősítenünk kell az emberi jogok alapelveit.” Sokat mond, hogy elismeri a változások szükségességét, miközben rögtön utána eltérő generációs érdekeket és nézeteket is felvázol: „Ez az én generációm véleménye, de mi van a Facebook- és Twitter-generációval? Mi az ő véleményük az Öböl kormányzatairól? Hogy látja az internet nemzedéke az Arab-öböl politikai helyzetét? (…) A mobil telefonokat és számítógépeket használó ifjúság a felelős a vezetés elleni forradalom szításáért. Más szavakkal, ezek a fiatalok nem éheznek, a forradalmi tettekre nem a szegénység és a nélkülözés hajtotta őket, hanem, ami világos, hogy saját igényeik vannak, messze a balos szlogenektől, amelyek a proletariátust tüzelték, vagy a politikai iszlám megtévesztő jelmondataitól. Ez egy olyan generáció, amelynek igényei a több szabadságjoggal, a méltósággal, a korrupció megszüntetésével, az emberi jogi sérelmekkel, és a hatalom és vagyon monopolizálásával kapcsolatosak ”

Közéjük tartozhat Khuloud, a Yadaliyya internetes magazin újságírója, aki január 29-i írásában úgy véli, hogy „az emberek jobban meg vannak győződve arról, hogy a tömegek hatalma képes változásokat eredményezni, mint valaha. Tudják, hogy többé már nem dőlhetnek hátra arra várva, hogy kormányuk alapvető politikai, gazdasági és (…) emberi jogaikat megadják nekik.”

A térség kapcsán óhatatlanul is felmerül az ún. „demokrácia paradoxon” jelensége. Azaz, akárcsak Ben Ali Tunéziája, vagy Mubarak Egyiptoma a közelmúltig, a rendszerek égbekiáltó emberi jogi sérelmei, kemény tekintélyelvűsége, és gazdasági farkastörvényei ellenére is a Nyugat támogatását élvezik. 

Khuloud nem feltétlenül osztja bin Tefla gazdasági viszonyokat méltató szavait, és utal rá, hogy Szaúd-Arábiában például a 15-20%-os munkanélküliséggel együtt is nagyon sok a külföldi munkavállaló, emellett elmaradtak a beígért béremelések és oktatási programok a pedagógusok részére. Ám a szerző szerint a legsúlyosabb politikai probléma Szaúd-Arábiában is a részrehajlás, az „atyafiság”, továbbá a kevéssé átlátható és kiszámítható viszonyok a magán- és állami szektorban.

Szerinte szatirikusan hangzott, amikor Abdullah király prosperitást, fejlesztéseket, nemi egyenlőséget és békét ígért, és hogy a reformok ezúttal ténylegesen hatással lesznek a szaúdiak életére. Khuloud úgy véli, hogy a  kormányzat ilyen üres ígéretei, egyre bővülni fognak majd, ahogy egyre több szaúd-arábiai csatlakozik a néma tüntetésekhez, ír kritikus cikkeket, vagy gyújtja fel magát.”

Ahogy egy azonosítatlan hatvanöt éves férfi tette január 21-én, ami a királyság történetében az első feljegyzett eset. Január 29-én pedig a Reuters hírügynökség beszámolója szerint, több százan tiltakoztak közvetve a rendszer ellen a tizenegy halálos áldozattal járó dzsiddai árvíz után, amelyet a rendőrség negyedórával a demonstráció kezdete után feloszlatott, mintegy félszáz embert őrizetbe véve.

A változások szele megérintette az aprócska Bahraini királyságot is. Február 4-én több százan tüntettek az egyiptomi megmozdulások mellett, ami a Wall Street Journal szerint az első ilyen jellegű megmozdulás volt a Perzsa-(Arab-)öböl országaiban. A Nemzeti Akció Chartája, amely hétfőn lesz tízéves, és amely az emirátust alkotmányos monarchiává szervezte, jubileuma alkalmából nagy tüntetés várható, a „gazdasági, politikai és társadalmi jogsértések ellen, beleértve az eltulajdonított közvagyont, a letartóztatásokat, a kínzásokat, és más elnyomó biztonsági intézkedéseket, és a gazdasági korrupciót.” Február 11-én az uralkodó Hamad ibn Isa Al-Khalifah elébe ment az eseményeknek és „csontot dobott” a lakosságnak: ezer bahraini dínárt kíván juttatni minden családnak (valamivel több, mint félmillió forint.)

Ám a WSJ beszámolója szerint az országban blokkolnak bizonyos internetes oldalakat, és több bloggert is letartóztattak február 6. előtt, és az ország változatlanul a legnyugtalanabb az Öböl-térségében.

Al-Khalifah gesztusához hasonlóan járt el a kuvaiti emír, Al-Sabah is, aki „felüllicitálta” uralkodótársát (bár időben megelőzte őt): hiszen minden állampolgárnak ezer kuvaiti dínárt adományozott (közel nyolcszázezer forint), hivatalosan az iraki megszállás alóli felszabadulás huszadik évfordulója alkalmából, de elemzők szerint ebben közrejátszottak a közelmúlt eseményei is.

Vagyis az uralkodók is érzik, hogy az élet már nem a régi.

Mene tekel ufarszin, jelent meg a rejtélyes felirat egykor a babiloni  király lakomáján a falon. „Megmérettettél, és könnyűnek találtattál…” A baljós, fenyegető írásra talán találó parafrázis lenne magyarul, hogy „mennetek kell, utazni” – ahogy Ben Alinak. A változásokra, úgy tűnik, nagy szükség van, és az írás már ott van a falon – a közösségi média falain.