Szegénység és fiatalság: az észak-afrikai válság okai

Az elmúlt hetekben kirobbanó észak-afrikai válságok hátterében nem egyszerűen az elnyomó hatalommal szembeni elégedetlenség, a politikai és emberi jogok vagy a sajtószabadság hiánya áll. Ahogy oly sok esetben, itt is az anyagiakban kell keresni a kiváltó okokat. A felkelőket ugyanis gazdasági okok üldözték az utcára, amelyeket az éveken keresztül figyelmen kívül hagyott demográfiai tendenciák generáltak.

Az észak-afrikai országok az utóbbi évtizedekben súlyos következményekkel járó demográfiai átalakuláson mentek keresztül. A Maghreb és Mashrek országok többsége, köztük Tunézia, Egyiptom, Algéria és Líbia is hihetetlen mértékű népesség szaporulattal szembesült az elmúlt negyven évben. A jelentős népesség növekedés olyannyira eltolta ezen országok korfáját, hogy ma a 15-29 év közöttiek teszik ki a társadalmak jelentős részét.

Ráadásul ezek az észak-afrikai országok nem éppen alacsony számú össznépességükről híresek. Egyiptom 84,5 millió lakosával a világ (nem csak a Közel-Kelet!) arab populációjának 23,5%-át teszi ki, kiérdemelve ezzel a legnagyobb arab ország címét. Algéria 35,4 millió (9,9%), Marokkó pedig 32,4 millió (9%) lakosával a harmadik és negyedik helyet foglalja el a listán. Ha a népességnövekedés továbbra is ilyen intenzív marad, 2020-ra Egyiptom egy közel 100 milliós országgá dagadhat, melynek nagy részét fiatalok fogják alkotni.

A népességnövekedésből, pláne amikor a fiatalok számának ilyen mértékű növekedéséről beszélünk, lehetne előnyt is kovácsolni, hiszen a sok új munkavállaló hatalmas lökést adhatna a gazdasági növekedésnek. Ugyanakkor, ha a munkaerőpiac nem képes felszívni ezeket a fiatalokat, az elégedetlenséghez, felkeléshez vagy akár polgárháborúhoz is vezethet. Ennek a problémának a megoldása nem igényelne túl nagy erőfeszítést, a megoldás ugyanis szinte karnyújtásnyira van.

Pár száz kilométerrel keletre, az Öböl-országokban ugyanis olyan mértékben csökken a népesség, hogy csak az utóbbi években 15 millió külföldi vendégmunkás vándorolt be a munkaerőhiány kompenzálása végett. Zömében (több mint 80%-uk) ugyanakkor nem a szomszédos arab országokból, hanem a délkelet-ázsiai államokból érkeznek. Az intra-regionális munkavállalási célú migráció erősítése tehát nem csak hogy megoldást jelenthetne az Öböl-országok munkaerőhiányára, de enyhíthetné az észak-afrikai országok „fiatal-feleslege” által keltett politikai feszültséget is. Az intra-regionális migráció hiányában a Maghreb és Mashrek országokra hatalmas nyomás nehezedik, hogy sok új munkahelyet hozzanak létre, amely felszippantja a munkaképes korú fiatalokat. 

Nem véletlen tehát, hogy a tunéziai zavargásokat is egy fiatal munkenélküli öngyilkossága robbantotta ki. A kis észak-afrikai országban a gazdasági környezet az elmúlt években igen kedvezően alakult. A „Tunéziai Csoda” néven is ismert jelenség (amely évi 5%-os gazdasági növekedéssel járt) elfeledtette az emberekkel, hogy elnyomásban élnek, emberi és politikai jogaikat nem tartják tiszteletben és nincs szabad sajtó sem, továbbá hozzájárult a politikai elit helyzetének megszilárdulásához is.

A 2008-ban kirobbanó válság azonban – miután lecsapott az ország legnagyobb kereskedelmi partnerére, az Európai Unióra – Tunéziát is megrázta. Felszínre került, hogy míg a politikai elit egyre több szektorra terjeszti ki hatalmát és burjánzik a korrupció, addig a munkanélküliség (leginkább a már említett, számában és arányában is egyre növekvő fiatalság körében) lassan meghaladja a 14%-ot. És miután a fiatal értelmiségi munkanélküli, a felkelések szimbólumává vált Mohamed Bouazizi felgyújtotta magát, mert már zöldséges bódéja után is adót követelt tőle az állam, a társadalom az őket elnyomó, a gazdasági növekedésből származó előnyöket a saját malmára hajtó Ben Ali elnök és a köré szerveződő (értsd: családjából álló) politikai elit ellen fordult. Innentől pedig már tudjuk mi történt…