Spanyol vétó: a független Katalónia nem tartozna az EU-hoz

Mariano Rajoy szeptember végi kazahsztáni látogatásán nem kizárólag Madrid és Asztana gazdasági kapcsolatainak fejlesztése került szóba. A spanyol miniszterelnök ezt az alkalmat tartotta alkalmasnak arra, hogy egy sajtótájékoztatón egyértelmű üzenetet küldjön a katalánok, és különösen Artur Mas, a katalán kormány (Generalitat) és a függetlenségpárti Convergència i Unió (CiU) párt elnöke felé. „Spanyol Katalóniát és katalán Spanyolországot szeretnék” – jelentette ki, reagálva a katalán parlament szeptember 27-i döntésére, amely a szövetségi törvényhozás hozzájárulását kéri egy 2014-ben tartandó függetlenségi referendum megtartásához.

Rajoy megnyilvánulásának ez a része nem keltett különösebb meglepetést, hacsak nem békülékeny hangneme okán. Ám békülékenység ide vagy oda, a miniszterelnök azt sem mulasztotta el célzás értékűen kifejteni, mennyire nehezére esne egy „Európán és más nemzetközi szervezeteken kívülre szorult, elszigetelt” Katalóniát látnia.

A spanyol kormányfő ezzel csatlakozott azon politikusokhoz, akik egyértelművé tették: nem haboznak a katalán függetlenségi mozgalmat kényelmetlen választás elé állítani. Katalóniának el kell döntenie, továbbra is Spanyolország, és ezzel az Európai Unió része kíván-e maradni, avagy inkább az önálló állami lét mellett dönt. A kettő együtt nem lehetséges. Az Európai Bizottság elnökének, José Manuel Barrosonak 2012-ben Skóciával kapcsolatban tett kijelentésének szellemében – hogy tudniillik a független Skóciának is le kellene futnia az EU-csatlakozáshoz vezető szokásos köröket – néhány héttel ezelőtt Joaquín Almunia, a Bizottság spanyol biztosa szintén leszögezte: Katalónia elveszítené az uniós tagságot, ha kiválna Spanyolországból. (Bár a Bizottságról lévén szó, a nemzetiségnek nem kellene jelentőséget tulajdonítani, mégis aligha véletlen, hogy ezúttal a testület spanyol tagja nyilatkozott.)

A spanyol vétó

Ez az érvelés ugyanannyira érdekes jogi és politikai szempontból, mint amennyire hervasztó a katalán függetlenséget pártolók számára. Hiszen bár Almunia nyilatkozata az uniós jog új tagok felvételére és a nemzetközi jog államutódlással kapcsolatos álláspontjára vonatkozóan is alátámasztható, nehezen vonható kétségbe, hogy kellő politikai akarattal Katalónia független államként is a közösség tagja maradhatna, mely utóbbi eshetőség egybecseng a katalán politikai paletta és közvélemény túlnyomó részének kívánalmaival. Mindenekelőtt azonban a tagállamok, köztük Spanyolország politikai akarata számít, hiszen egy spanyol vétó már önmagában is lehetetlenné tenne mindennemű katalán (újra)csatlakozási kíséretet.

Az sem várható, hogy Katalónia ilyetén sarokba szorításával Spanyolország elszigetelné magát az EU-n belül, hiszen több olyan tagállam is van, amely vélt vagy valós kiválási törekvésekkel kényszerül szembe nézni, elég csak a 2014-es skót függetlenségi népszavazást most már biztosan elszenvedni kényszerülő Egyesült Királyságra, vagy a belga állami egység létjogosultságát megkérdőjelező flamandokra gondolni. Nem beszélve arról a négy tagállamról – Szlovákia, Románia, Görögország, Ciprus –, amelyek Spanyolországgal egyetértésben és részben hasonló félelmek miatt utasítják el máig a Szerbiától elszakadó Koszovó függetlenségének elismerését.

Kulturális diverzitás – de nem mindegy, hogyan

A katalán függetlenséggel kapcsolatos álláspontok azonban a politika és a jog technikai kérdéseinél átfogóbb problémára is rávilágítanak. A kulturális diverzitást, az egységet a sokszínűségben zászlajára tűző, a vesztfáliai kereteken továbblépni kívánó európai integráció az uniós jog betű szerinti olvasatával nem meghaladja, hanem megerősíti az őt alkotó nemzetállamokat. Ugyanakkor valóban valószínűtlenné teszi, hogy újak jöjjenek létre. Ez nagyon is megfelel Rajoynak, aki Asztanában kiemelte, olyan korban élünk, amikor a határok eltűnésének, a megosztottság felszámolásának kellene politikai prioritást élveznie, éppen ezért minden módon harcolni fog Spanyolország egységéért.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, ha a határok eltűnőben vannak, miért ne lehetne Katalóniának, vagy bármelyik másik nemzetnek, amely a történelmi és kulturális egyediség ilyen határozott jegyeit tudja az európai sokszínűség kitűnő példájaként felmutatni, egy olyan nemzeti-állami fejlődés útjára lépnie, amit bizonyára nagymértékben meghatározna az integrációs környezet. (Vagyis nem kellene az európai egység megbomlásától és új, valódi határok létrejöttétől tartani.) Talán azért, mert a Generalitatnak és a katalánoknak mégis igaza van, mikor arról panaszkodnak, hogy az egész spanyol gazdaság terhét Katalónia hordozza? Ez is, mint ahogy a katalán függetlenségi törekvésekkel kapcsolatos legtöbb kérdés épp annyira komplex, mint amennyire lezáratlan.