Ausztriában a magyaroknak (nem) mindig kolbászból van a kerítés

A magyar fiatalok tömeges kivándorlása és külföldi munkavállalása a klímaváltozáshoz hasonlatos: mindenki tudja, hogy jelen van a probléma, mindenki sejti, hogy majd a nem is olyan távoli jövőben beláthatatlan következményei lesznek. Hatékony megoldás azonban nem igazán van, vagy mintha legalábbis nem törné rajta komolyabban senki sem a fejét. Az interjúban három magyar fiatal mesél arról, miért döntöttek Ausztria mellett, azt kapták-e, amit vártak, és válaszolnak az egyik legfontosabb kérdésre is: haza jönnek-e még egyáltalán?

Máté (25), aki megtalálta a számításait

Mesélj magadról pár mondatban! Miért jöttél Ausztriába dolgozni?

Gépészmérnökként végeztem márciusban az egyetemen. Szerintem otthon is találtam volna munkát pár hónapon belül, de előtte ki akartam próbálni magam egy másik országban, egy teljesen másmilyen területen. Kalandvágyból jöttem ki. Na meg gyűjteni akartam egy kis pénzt is. Szeretnék venni egy autót, erre egy otthoni fizetésből nem lenne egyhamar lehetőségem.

Pontosan mit dolgozol?

Egy hotelben vagyok általános kisegítő. Előkészítem a vendégeknek a reggelit, felhordom a kofferokat, rendben tartom a kertet, de legújabban már a recepciót is rám bízta a főnök. Sokat kell dolgoznom, reggel fél héttől koraestig talpon vagyok. Vannak hullámvölgyek, főleg a fáradtság miatt, de egyébként szeretek itt dolgozni, és a főnököm is rendes.

Hogy találtál rá a hotelre?

Mivel semmilyen ismeretségem nem volt, egy erre specializálódott, tiroli internetes álláskeresőn regisztráltam. Majdnem százezer forintot fizettem be közvetítési díjként, viszont nagyon profik voltak, felmérték, hogy tudok-e eléggé németül, és 100%-os garanciát vállatak arra, hogy megtalálják a nekem megfelelő helyet. A díj már a próbamunka alatt megtérült, és azóta is e-mailben jeleznek, mire kell figyelnem, hogyan számolják a túlórákat, a szabadságot, a karácsonyi pénzt, stb.

Akkor úgy tűnik, jó döntés volt a külföldi munkaválallalás. Október van, szezon vége. Hogyan tovább?

Mérnökként nem akarok életem végéig egy hotelben dolgozni. Elsősorban Németországban szeretnék szakmán belül elhelyezkedni. Honvágyam is van azért. Szóval ez még nem körvonalazódott előttem pontosan. Még kimegyek Amerikába egy fél évre, ott majd eldöntöm, mi lesz…

Vali (23), aki egy vagyont keresett

Egy paragrafust ábrázoló aranygyűrű van az ujjadon.

Jogászként végeztem júniusban. Két héttel később már itt dolgoztam Ausztriában egy mézeskalácsos üzletben. Fagyit, péksütiket, mézeskalácsot árulok egy másik, német eladónővel. A mézeskalácsokat is mi  csomagoljuk el a díszdobozokba. Tegnap 600 masnit kötöttem meg egy nap alatt a narancsos-marcipános kockákhoz.

Annyira kimerített a jogi államvizsga, hogy masnikötéssel relaxálsz a festői Wolfgangsee partján?

Természetesen…. A valódi oka pedig az volt, hogy külföldön szeretnék elvégezni egy egy éves gazdasági jogi képzést németül és angolul. Erre gyűjtöttem össze a majdnem másfél millió forintot itt alig 4 hónap alatt.

Tehát sok magyar fiatalhoz hasonlóan te is külföldön szeretnél majd dolgozni?

Nem olyan egyszerű megválaszolni ezt a kérdést. Álmodozom a külföldi karrierről, de ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, az, hogy most itt vagyok, első sorban „menekülés” volt otthonról. Idézőjelesen.

Ezt hogy érted?

Ügyvédbojtárként valószínűleg csak Pesten tudtam volna elhelyezkedni. Na most, ha egy ügyvédbojtár keres havonta hatvanezer forintot, akkor egy ötvenezres albérlet mellett hogyan lehet egyáltalán megélni? Sehogy. Én nem politizálok, nem mutogatok senkire, nem hibáztatom a kormányt, hogy miért van úgy, ahogy. Az pusztán egy tény, hogy itt eladóként hatszor többet keresek, mint otthon ügyvédbojtárként, ötször többet, mint anyukám tanárként és kb. másfélszer annyit, mint nővérem bírósági fogalmazóként. Vagyis konkrétan 1300 eurót havonta. Ennyi pénzért szívesen kötöm a masnikat frissen végzett jogászként, akár egy évig is.

Egyébként jól érezted magad? Vagy a pénz volt az egyetlen motiváló tényező?

A főnököm mindig kedves volt. Az eladónőkkel jól kijöttem, ma, az utolsó munkanapomon ajándékot is kaptam tőlük. Életem első igazi önálló, és eddigi legjobb döntése volt Ausztria.

Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy gondolkodsz-e még Magyarországban.

Ilyen körülmények után nehéz hazajönni. Itt minden sokkal könnyebb. Honvágyam viszont ennek ellenére is gyakran van.

Kati (28) , és a karintiai rémálom

Elkomorodik az arcod, amikor arra kérlek, hogy mesélj az egy évvel ezelőtti élményeidről.

Interneten keresgéltünk a párommal hotelcímeket, elküldtük az önéletrajzunkat pár helyre. Hamarosan kaptunk is egy ajánlatot. Egy csinos kis Bauernhofon helyezkedtünk el Karintiában, én szobalányként, Tamás általános kisegítőként. Otthon- egy hajdú-bihar megyei faluban-, érettségivel, csak alkalmi takarításokból tudtam megélni. Muszáj volt váltani. Úgy láttuk, nincs más választás. A vonatjegyünket a Svédországban dolgozó rokonaim fizették ki.

Hogy bánt veletek az osztrák munkáltató, milyen volt a munka?

Kezdetben minden jó volt. Úgy egy hétig. Kaptunk egy gyönyörűszép szobát, a néni is kedves volt. Aztán egyre többet kellett dolgoznunk. A nyolc órás munkaidőből 12 lett, a heti két szabad napból gyakorlatilag semmi. Persze azt hittük, hogy a túlórákat ki is fogják majd fizetni, azért vállaltuk.

Majd takarítás helyett ki kellett mennünk az udvarra az állatokat gondozni, etetni, takarítani. Volt olyan nap, hogy Tamással késő estig kint voltunk, ő kaszált, nekem pedig össze kellett azt gereblyézni. Az utolsó csepp a negyedik hónap végén az volt a pohárban, amikor kiraktak minket egy lakókocsiba. Hiába volt nyár, a hegyekben 9 fok volt éjszaka. Csak jéghideg víz folyt a zuhanyzóból. Volt úgy, hogy 3 napig nem fürödtünk. A főnök azt mondta, finnyásak vagyunk. Rákérdeztünk a túlórákra is, hogy mikor fizeti ki, de mindig elhessegette a néni dolgot. Csak azért bírtuk olyan sokáig a Bauernhofon, mert hatalmas kudarcélmény lett volna ugyanannyi pénzzel hazajönni, mint amennyivel kijöttünk. Mindig reménykedtünk, hogy megkapjuk a pénzünket, amiért dolgoztunk. Végül egy német turista vitt el minket a legközelebbi buszmegállóig. Akkorra mind fizikailag, mind szellemileg teljesen a padlón voltunk. Azt mondtuk, soha többet Ausztria.

Egy évvel később mégis itt vagy újra. Elfeledted a megpróbáltatásokat?

Nem. De otthon nem maradhattunk. Szerettem volna elvégezni egy virágkötő tanfolyamot, de ezekre a képzésekre feljelentkezni gyakorlatilag lehetetlen. Szerintem 20 helyre jut 200 jelentkező. Nagyobb városba se tudtunk költözni, egyszerűen nem volt pénz a váltásra. Csak még egy utolsó vonatjegyre, vissza Ausztriába….

Hogy megy most a sorod? Ugye nem ismétlődött meg a karintiai rémálom?

Nem. Itt a Wolfgansee mellett egy pékségben takarítok, napi 5-8 órában. A főnököm nagyon rendes, és tisztességesen kifizetnek. Úgy érzem, végre sínen vagyok. Tegnap voltam az Arbeiterkammerban, bejelentettem a túlórák miatti igényeimet a volt munkáltatómmal szemben. Nem voltak velem udvariasak, a hivatalnok meg sem próbált a dialektusról átváltani az ún. Hochdeutschra, vagyis arra a németre, amit az iskolában tanítanak. Nem foglalkoztak az ügyemmel.

Addig akarok itt maradni, ameddig csak lehetséges. És kérlek, ne írd meg, hogy hol vagyok pontosan itt Ausztriában. Féltem az állásomat. Tudod, a lengyelek, a románok, ukránok, bolgárok összetartanak. De a magyarok csak fúrják egymást külföldön, tolonganak a kicsit jobb helyekért.

Ez eléggé elszomorító. Ígérem, nem írom meg,hogy melyik városban dolgozol. Köszönöm az interjút!