Egy ország, ahol meghalt a nemzeti sport

A londoni olimpiának vége, viszont az ott elért eredmények nagyban befolyásolhatják az egyes államok sportpolitikáját. A bolgároknak nincs sok okuk, hogy örüljenek a nagy világesemény után. A modernkori bolgár sporttörténelem legrosszabb eredményét könyvelhették el sportolóik, a politikusok viszont egymásra mutogatnak. A Kitekintő legújabb elemzésében arra keresi a választ, hogy miben rejlik a bolgár sport kvázi bukása.

Röviden bukásként lehetne összefoglalni Bulgária teljesítményét a Londonban rendezett idei olimpián, a mérleg magáért beszél: összesen csak egy ezüst és egy bronzérem termett Szófiának a brit fővárosban. Például Magyarország ragyogó teljesítményével ellentétben a bolgár eredmények gyengék és csak elvétve lehetnek büszkék a balkáni lakosok sportolóik teljesítményére. A közvélemény nagyon kritikus mind a sportolók, mind pedig a bolgár politikusok irányában, ugyanis az ország az 1952-es Helsinki Olimpia óta nem produkált ilyen katasztrofális eredményt. A tény, hogy nem sikerült egy darab aranyérmet sem elnyerni demotiváló hatással lehet a közhangulatra és esetleg ezen keresztül az ország teljesítményére.

A bolgár sport a 70-es években kezdett szélsebesen fejlődni és az olimpiákon elért eredmények szempontjából is sikert sikerre halmozott a kis balkáni ország. Az 1976-os Montreali játékokon 22 éremmel lesz gazdagabb az ország, Moszkvában 41, Szöulban pedig 33 a bolgár teljesítmény. A rendszerváltásig a bolgárok megállíthatatlanok voltak a birkózás, a súlyemelés, a ritmikus gimnasztika és a torna sportágakban. A legnagyobb bolgár sikerek  a 90-es évek előtt születtek, többek között meg lehet említeni az olyan híres sportolók nevét is, mint például Sztefka Kosztadinova (magasugrás), Dimitar Dobrev (bírkózás), Norajr Nurikján (súlyemelés). Szöulig Bulgária rendre a 10 legjobban teljesítő ország között volt az éremtáblázatban és egyre több külföldi állampolgár vette fel a bolgár állampolgárságot kifejezetten azzal a céllal, hogy jobb felkészítésben részesüljön.

A rendszerváltást követően azonban gyors hanyatlásnak indultak a hagyományosan erős, „népi” sportok Bulgáriában. Az állami támogatások minimális szintre estek vissza és egymás után zárták be kapuikat a híres „sportgyárak”. A legellentmondásosabb sors a birkózóknak jutott. A 90-es évek Bulgáriája a nyílt, mindennapos maffiaháborúkról volt híres. Az egyes bűnözői klánok és csoportosulások jó pénzt kínáltak a megélhetési gondokkal küzdő birkózóknak, akik kapva a lehetőségen ott hagyták volt klubjaikat és beálltak verőembereknek és zsarolóknak (természetesen tisztelet a kivételnek). Az 1992-től 2004-ig tartó időszakban még örülhettek a bolgárok 3-4 jelentősebb teljesítménynek, viszont a problémák egyre súlyosbodtak. A 2000-es években a bolgár súlyemelés összeomlott, ennek a folyamatnak az egyik legszemléletesebb pillanata az volt, amikor 2003-ban a három legjobban teljesítő és az athéni játékokon aranyra számító súlyemelőt – Vanevet, Boevszkit és Markovot – doppingolás vádjával több évre eltiltották a sportolástól. A doppingbotrány egyre csak dagadt, egymást követően buktak le a nagy bolgár reménységek. A bolgár állam nem kívánta (vagy nem tudta) fizetni az utánuk keletkező bírságokat, emiatt a sportolók két út között választhattak – vagy adósságban sínylődnek, vagy más, a bírságukat kifizető állam zászlója alatt folytatják karrierjüket. Egyértelmű volt, hogy melyik utat választják. A mai napig számos kiváló tehetséggel rendelkező bolgár sportoló (pl. Csolakov (súlyemelő), Karatancseva (tenisz), Alekszandrov (úszó) stb.) küzd másik ország színeiben.

A bolgár politikusok a rendszerváltást követő időszakban szinte teljes mértékben megfeledkeztek a sportról. A költségvetésekben rendre kisebb és kisebb összegeket különítettek el annak érdekében, hogy új sportlétesítmények épüljenek és az új sportnemzedéknek nem maradt más választása, mint a külföldi emigráció. A 90-es évektől egy még rémisztőbb tendencia jelentkezett, a bolgár sport lassan a hazai és a nemzetközi maffia kezébe került. A sport klubok (különösen a futball egyesületek) kiváló eszközként szolgáltak arra, hogy az illegális üzletekből származó pénzt itt mossák tisztára. Mindenki tudott arról, hogy mi zajlik az egyesületekben, viszont a kevés embert, aki mert szólni ez ellen, gyorsan eltakarították (akár a szó szoros értelmében) az útból. A teljesség igénye nélkül meg lehet említeni CSKA Szófia – Kremikovci állami „mosodát”; a Lokomotiv Plovdiv három tulajdonosát is lelőtték 2005 és 2007 között; Michael Cherney (kétes üzletekből származó vagyonnal rendelkező izraeli milliárdos) a Levszki Szófia egyesület elnöke volt egy rövid időszakon át, és a sort még lehetne hosszan folytatni.

Számos bolgár fiatal osztotta meg tapasztalatait a hazai sporttal kapcsolatban, egytől egyig egyetértenek arról, hogy Bulgáriában nincsen jövő a professzionális, de még az amatőr sportolók számára sem. Bulgária egyik legnépszerűbb sportja a röplabda, alig van bolgár fiatal, aki nem próbálta volna ki hosszabb-rövidebb ideig ezt a sportágat az ország valamelyik klubjában. A klubok zöme fűtetlen, nehezen elérhető és a sportfelszerelések is több évtizede elavultak – nincs állami keret arra, hogy a környező országokkal felvegye Bulgária a versenyt. Mi ennek a következménye? A tehetősebb bolgár fiatalok, miután elvégezték általános tanulmányaikat, borsos áron külföldre utaznak, hogy olasz, francia, lengyel vagy orosz egyesületeknél folytassák tevékenységüket. A bolgár röplabda válogatottra legbüszkébb a lakosság, most is kitettek magukért a fiúk az olimpián (4. helyezet). A bolgár kormányok viszont a sikerágazatokat sem kívánják arra a szintre emelni, amelyet egy egészséges nemzeti öntudat megkövetelne. Sőt az egyes sportvezetői szervezetek, mint például a Bolgár Labdarugó Szövetség, avagy Röplabda Szövetség mindent megtesz annak érdekében, hogy hátráltassa a sportágazatokat. A belső feszültségek mindennaposak – éppen néhány nappal az olimpia előtt maradt vezetőedző nélkül a bolgár röplabda válogatott és az egyik legnagyobb tehetség, Matej Kazijszki is lemondta a válogatottságot. Az állami sportszervezetek túlságosan bürokratikusak, a támogatások jelentős részét lecsapolják, a sportra szánt tényleges ráfordítások pedig töredékük a kezdeti összegnek.

Bulgáriában nincs normális utánpótlás – azokon a helyeken, ahol magántőke nem játszik közre, ott az állami pénzből szinte még a villanyszámlát sem lennének képesek kifizetni az egyesületek. A rendszerváltást követő időszakban egy olyan kormánya sem volt az országnak, amely tiszta, hosszú távú vízióval rendelkezne a bolgár sport helyzetét illetően. Itt tart ma egy ország, amely dicső múlttal rendelkezik, viszont ahol az állami vezetők a rendszerváltás után nemtörődömségükkel és tehetetlenségükkel romba döntötték a kevés sikerágazatok mindegyikét. Tehetség van, hagyomány úgyszintén, pénz is lenne, csak az akarat hiányzik. Itt tart ma a bolgár sport.