Nem Észak-Korea denuklearizálása a térség békéjének kulcsa

A nemzetközi porondon ma már számos illusztratív példa fellelhető arra, hogy miért hihetünk azoknak a szakértői véleményeknek, miszerint Észak-Korea tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítése nem szükségszerű, de nem is elegendő feltétele a térségben kivívni vágyott békének. 

A nukleáris fegyverek leszereltetése Észak-Koreában már jóval Donald Trump hivatalba lépése előtt is Washington prioritása volt, ami viszont újdonság, hogy a jelenlegi kabinet a phenjani delegációval szinte kizárólag erről hajlandó tárgyalni, mellőzve ezáltal olyan szintén fajsúlyos és megoldandó feladatokat, mint az emberi jogok eltiprása, a belföldi reform szükségessége és – talán a legfontosabbként – annak elősegítése, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság normális mederbe terelhesse kapcsolatait szomszédjaival és a szélesebb értelemben vett nemzetközi közösséggel.

A Koreai-félsziget északi államának problematikáját fenntarthatóan és maradandóan nem lehet így megoldani. Habár az atomfegyverek valóban veszélyt jelentenek a globális biztonságra, és az is jogos, hogy a nonproliferáció és a tömegpusztító fegyverek leszerelése hosszútávú prioritás, azonban ha csak ilyen szűk mezőben mozogva elemezzük a gyakran puskaporos hordóként is  jellemzett országot, előállhat az a helyzet, hogy az alapvető térségbeli amerikai érdekek nem kapnak kellő figyelmet.

Leegyszerűsítve és csupán három szóban leírva azt, hogy mi is itt a megoldandó feladat: a tartós béke megteremtése. Egy nukleáris fegyverekkel is rendelkező, ámde békés nemzet jelentősen kisebb fenyegetést jelent a világra, mint egy harcias ország, amely viszont nincs ilyen fegyverek birtokában. Vitathatatlan tény, hogy addig nem lesz marandó béke a Koreai-félszigeten, ameddig Phenjan magatartásában nem áll be érdemi változás, és ameddig az nem lesz a nemzetközi közösség együttműködő partnere – a nukleáris fegyvereinek megsemmisítése nem szükséges, de nem is elégséges feltétele egy ilyen békének.

Nem az észak-koreai atomprogram a régió instabilitásának elsődleges előidézője, ez inkább a tünete annak. A phenjani rezsim már jóval azelőtt jelentős veszélyt és fenyegetést jelentett a Koreai Köztársaság területi integritására és lakóira, valamint a Szöul védelmében rendszeresen a környéken gyakorlatozó amerikai fegyveres erőkre nézve, mielőtt az tömegek életét kioltani képes fegyverek kifejlesztésére képessé vált és megvalósította ezt. Számos történelmi példa bizonyítja, hogy a tárgyalásos úton, vagy az addig harcias államok kezdeményezésével, önkéntes módon elért nukleáris leszerelés sokkal sikeresebb, ennek folyományaként pedig ezek az államok valóban felelősséget érző és viselő, békés felekként csatlakoznak a nemzetközi közösséghez.

Csakis abban az esetben érheti el egy korábban agresszívként jellemzett ország az általa generált biztonsági kockázat érdemi csökkentését és a regionális stabilitás felé vezető nyomvonal kialakítását, ha fáradhatatlanul dolgozik ezen átfogó célok elérése érdekében. Sok esetben nem is a nukleáris fegyverek birtoklásának feladása ösztönözte a normalizálódást, inkább annak következménye lett ez a lépés.

A demilitarizált zónában felépített újraegyesítési emlékmű (Forrás: Pixabay)

A dél-afrikai pálfordulás, mint az egyik legillusztratívabb példa

Dél-Afrika esete nagyon is megfelelő példa ennek alátámasztására. A nemzet már régóta páriaállamként szerepelt a nemzetközi köztudatban, amely egy végtelennek tűnő háborúba sodorta magát Namíbiával, Angolával és Kubával. 1989 azonban sorsfordító év volt az ország lakói számára, ugyanis a dél-afrikai kormány számos intézkedést léptetett életbe annak érdekében, hogy szomszédjaival normalizálhassa kapcsolatait és ismételten csatlakozhasson a békés nemzetközi közösséghez.

1990-ben békeegyezmény aláírásával vetett véget az akkor már 23 éve tartó háborúnak, reformintézkedéseket vezetett be belső köreiben, amely halálos csapás volt az apartheid rendszerre nézve, valamint felszámolta az addigra már 6 működő atombombát létrehozó tömegpusztító-fegyver programját. A denuklearizáció egyértelműen csupán csak az egyik kihívása, majd eredménye lett a kormány átfogó békére törekvő erőfeszítéseinek, ahogy ez az országra kivetett nemzetközi szankciók feloldásában is kevés szerepet játszott, hiszen Dél-Afrika egészen 1993-ig várt azzal, hogy bejelentse: bezárta nukleáris létesítményeit és törölte atomprogramját.  Ekkorra azonban a legtöbb szankció alól már mentesült az ország.

Az argentín és brazil példa

Argentína és Brazília szintén ékes például szolgálhat, habár kisebb léptékben. Amióta a dél-amerikai államok függetlenségéért vívott háborúi a XIX. században véget értek, e két állam politikai és gazdasági versengést folytatott egymással. A feszültségek időről-időre kiújultak közöttük, amit súlyosbított a tény, hogy a XX. század második felében mindkét országban katonai diktatúra uralkodott.

Az argentin és a brazil vezetők egyaránt a nukleáris fegyverek birtoklásában vélték felfedezni biztonságuk abszolút garanciáját, ami biztonsági dilemmába sodorta őket. Amikor azonban e két ország a demokrácia felé vette az irányt, a kapcsolataik normalizálódása és a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe történő bekapcsolódásuk magával hozta az atomhatalmi együttműködésüket az atomfegyverekkel való rivalizálás helyett. Az 1990-es években mindkét államban ratifikálták az Atomsorompó Egyezményt. Azzal, hogy lemondtak a nukleáris fegyverek felhalmozásának törekvéséről, elérték az országaik között addig fennállt feszültségek jelentős csökkenését. Az új, demokratikusan megválasztott kormányok mindkét országban azóta is a jobb regionális kapcsolatok kiépítésén fáradoznak.

Kína és Irán – siker és kudarc

Azt, hogy a nukleáris fegyverek leszerelése nem feltétlenül eredményezi a javuló kapcsolatokat és a biztonság növekedését Kína és Irán példája bizonyítja a legjobban – habár ellentétes módon. Kínának esze ágában sincs felhagyni atomfegyver-programjával, miközben az 1970-es évek óta rendületlenül fűzi mind szorosabbra kapcsolatait a nemzetközi közösséggel – azt sugallván, hogy a denuklearizálás nem szükséges előfeltétele annak, hogy egy ország a világrend tagja lehessen.

Azonban ennek éppen a fordítottja látszik kirajzolódni Irán esetében. Az ország még 2015-ben beleegyezett abba, hogy felhagy atomfegyver-programjával, ha drasztikusan csökkentik az ellene bevezetett büntetőintézkedéseket. Az azóta eltelt pár évben viszont a perzsa állam nem nyitott érdemben a szomszédjai és a nemzetközi közösség felé. Izraellel és Szaúd-Arábiával szemben továbbra is ellenségesen viselkedik, a térségbeli regionális biztonság pedig folyamatosan romlik, köszönhetően a Szíriával és Jemennel folytatott harci tevékenységeinek. Elmondható tehát, hogy az iráni denuklearizációt nem követte felelősségteljesebb külpolitika.

A tartósabb béke felé vezető út Észak-Korea esetében

Az atomfegyverek leszerelése egy nemes cél, különösképpen a non-proliferáció és a globális biztonság szemüvegén keresztül, azonban Észak-Korea vonatkozásában hosszútávon nem biztos, hogy célravezető megoldás. A Koreai-félsziget, Északkelet-Ázsia és az Amerikai Egyesült Államok nem lesz kimutathatóan biztonságosabb térség, ha Phenjan bezárja az atomreaktorait, miközben a szomszédos országok, a nemzetközi szervezetek és a világ felé továbbra is ellenséges arcát mutatja.

A kegyetlen igazság az, hogy a „teljes, ellenőrizhető, és visszafordíthatatlan denuklearizáció” ma már nem egy realisztikus cél.

A nehezen összehozott tárgyalások és ezek eredményei azonban természetesen nem voltak hiábavaló erőfeszítések és sikerek, ha azok az Észak-Korea külpolitikájának normalizálása irányába tett lépések részeként szolgálhatnak. Kim Dzsong Un legutóbbi, az ország gazdaságáról szóló nyilatkozatait górcső alá véve úgy tűnik, hogy a diktátor a Kína-féle nyitással szimpatizál: „szocializmus észak-koreai jellemzőkkel”, a kínai reformokat életbe léptető vezető megfogalmazását átvéve. Ha valóban ez lenne a harmadik Kim törekvése, és végül hajlandó lesz felelősségteljes partnerként részt venni a nemzetközi közösségben, akkor nem is lesz annyira fontos atomfegyvereinek megsemmisítése.

Az igazság az, hogy jelenleg még el sem tudjuk képzelni, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság felelősségteljes, a nemzetközi színpadon elkötelezett, ámde tömegpusztító fegyverrel rendelkező ország lehetne a jövőben. Pedig számos ilyen nagyhatalom létezik ma már, az Egyesült Királyság példának okáért.

Ha tehát Washingtonnak nem sikerülne Észak-Koreát rábírnia a teljes leszerelésre – ami jelenleg egy meglehetősen valószínű forgatókönyv – , akkor az lehet a megfelelő irány, ha megpróbálják bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe. A tartós béke elérése érdekében Washingtonnak  kompromisszumokkal és engedményekkel kellene bevonni e vonakodó államot a világrendbe – ez lehet a háborús veszély csökkentésének egyetlen érdemi módja.

Forrás: Center for Strategic and International Studies ; szemlézte: Pallos Judit