Nem Észak-Korea denuklearizálása a térség békéjének kulcsa

A nemzetközi porondon ma már számos illusztratív példa fellelhető arra, hogy miért hihetünk azoknak a szakértői véleményeknek, miszerint Észak-Korea tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítése nem szükségszerű, de nem is elegendő feltétele a térségben kivívni vágyott békének. 

A nukleáris fegyverek leszereltetése Észak-Koreában már jóval Donald Trump hivatalba lépése előtt is Washington prioritása volt, ami viszont újdonság, hogy a jelenlegi kabinet a phenjani delegációval szinte kizárólag erről hajlandó tárgyalni, mellőzve ezáltal olyan szintén fajsúlyos és megoldandó feladatokat, mint az emberi jogok eltiprása, a belföldi reform szükségessége és – talán a legfontosabbként – annak elősegítése, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság normális mederbe terelhesse kapcsolatait szomszédjaival és a szélesebb értelemben vett nemzetközi közösséggel.

A Koreai-félsziget északi államának problematikáját fenntarthatóan és maradandóan nem lehet így megoldani. Habár az atomfegyverek valóban veszélyt jelentenek a globális biztonságra, és az is jogos, hogy a nonproliferáció és a tömegpusztító fegyverek leszerelése hosszútávú prioritás, azonban ha csak ilyen szűk mezőben mozogva elemezzük a gyakran puskaporos hordóként is  jellemzett országot, előállhat az a helyzet, hogy az alapvető térségbeli amerikai érdekek nem kapnak kellő figyelmet.

Leegyszerűsítve és csupán három szóban leírva azt, hogy mi is itt a megoldandó feladat: a tartós béke megteremtése. Egy nukleáris fegyverekkel is rendelkező, ámde békés nemzet jelentősen kisebb fenyegetést jelent a világra, mint egy harcias ország, amely viszont nincs ilyen fegyverek birtokában. Vitathatatlan tény, hogy addig nem lesz marandó béke a Koreai-félszigeten, ameddig Phenjan magatartásában nem áll be érdemi változás, és ameddig az nem lesz a nemzetközi közösség együttműködő partnere – a nukleáris fegyvereinek megsemmisítése nem szükséges, de nem is elégséges feltétele egy ilyen békének.

Nem az észak-koreai atomprogram a régió instabilitásának elsődleges előidézője, ez inkább a tünete annak. A phenjani rezsim már jóval azelőtt jelentős veszélyt és fenyegetést jelentett a Koreai Köztársaság területi integritására és lakóira, valamint a Szöul védelmében rendszeresen a környéken gyakorlatozó amerikai fegyveres erőkre nézve, mielőtt az tömegek életét kioltani képes fegyverek kifejlesztésére képessé vált és megvalósította ezt. Számos történelmi példa bizonyítja, hogy a tárgyalásos úton, vagy az addig harcias államok kezdeményezésével, önkéntes módon elért nukleáris leszerelés sokkal sikeresebb, ennek folyományaként pedig ezek az államok valóban felelősséget érző és viselő, békés felekként csatlakoznak a nemzetközi közösséghez.

Csakis abban az esetben érheti el egy korábban agresszívként jellemzett ország az általa generált biztonsági kockázat érdemi csökkentését és a regionális stabilitás felé vezető nyomvonal kialakítását, ha fáradhatatlanul dolgozik ezen átfogó célok elérése érdekében. Sok esetben nem is a nukleáris fegyverek birtoklásának feladása ösztönözte a normalizálódást, inkább annak következménye lett ez a lépés.

A demilitarizált zónában felépített újraegyesítési emlékmű (Forrás: Pixabay)

A dél-afrikai pálfordulás, mint az egyik legillusztratívabb példa

Dél-Afrika esete nagyon is megfelelő példa ennek alátámasztására. A nemzet már régóta páriaállamként szerepelt a nemzetközi köztudatban, amely egy végtelennek tűnő háborúba sodorta magát Namíbiával, Angolával és Kubával. 1989 azonban sorsfordító év volt az ország lakói számára, ugyanis a dél-afrikai kormány számos intézkedést léptetett életbe annak érdekében, hogy szomszédjaival normalizálhassa kapcsolatait és ismételten csatlakozhasson a békés nemzetközi közösséghez.

1990-ben békeegyezmény aláírásával vetett véget az akkor már 23 éve tartó háborúnak, reformintézkedéseket vezetett be belső köreiben, amely halálos csapás volt az apartheid rendszerre nézve, valamint felszámolta az addigra már 6 működő atombombát létrehozó tömegpusztító-fegyver programját. A denuklearizáció egyértelműen csupán csak az egyik kihívása, majd eredménye lett a kormány átfogó békére törekvő erőfeszítéseinek, ahogy ez az országra kivetett nemzetközi szankciók feloldásában is kevés szerepet játszott, hiszen Dél-Afrika egészen 1993-ig várt azzal, hogy bejelentse: bezárta nukleáris létesítményeit és törölte atomprogramját.  Ekkorra azonban a legtöbb szankció alól már mentesült az ország.

Az argentín és brazil példa

Argentína és Brazília szintén ékes például szolgálhat, habár kisebb léptékben. Amióta a dél-amerikai államok függetlenségéért vívott háborúi a XIX. században véget értek, e két állam politikai és gazdasági versengést folytatott egymással. A feszültségek időről-időre kiújultak közöttük, amit súlyosbított a tény, hogy a XX. század második felében mindkét országban katonai diktatúra uralkodott.

Az argentin és a brazil vezetők egyaránt a nukleáris fegyverek birtoklásában vélték felfedezni biztonságuk abszolút garanciáját, ami biztonsági dilemmába sodorta őket. Amikor azonban e két ország a demokrácia felé vette az irányt, a kapcsolataik normalizálódása és a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe történő bekapcsolódásuk magával hozta az atomhatalmi együttműködésüket az atomfegyverekkel való rivalizálás helyett. Az 1990-es években mindkét államban ratifikálták az Atomsorompó Egyezményt. Azzal, hogy lemondtak a nukleáris fegyverek felhalmozásának törekvéséről, elérték az országaik között addig fennállt feszültségek jelentős csökkenését. Az új, demokratikusan megválasztott kormányok mindkét országban azóta is a jobb regionális kapcsolatok kiépítésén fáradoznak.

Kína és Irán – siker és kudarc

Azt, hogy a nukleáris fegyverek leszerelése nem feltétlenül eredményezi a javuló kapcsolatokat és a biztonság növekedését Kína és Irán példája bizonyítja a legjobban – habár ellentétes módon. Kínának esze ágában sincs felhagyni atomfegyver-programjával, miközben az 1970-es évek óta rendületlenül fűzi mind szorosabbra kapcsolatait a nemzetközi közösséggel – azt sugallván, hogy a denuklearizálás nem szükséges előfeltétele annak, hogy egy ország a világrend tagja lehessen.

Azonban ennek éppen a fordítottja látszik kirajzolódni Irán esetében. Az ország még 2015-ben beleegyezett abba, hogy felhagy atomfegyver-programjával, ha drasztikusan csökkentik az ellene bevezetett büntetőintézkedéseket. Az azóta eltelt pár évben viszont a perzsa állam nem nyitott érdemben a szomszédjai és a nemzetközi közösség felé. Izraellel és Szaúd-Arábiával szemben továbbra is ellenségesen viselkedik, a térségbeli regionális biztonság pedig folyamatosan romlik, köszönhetően a Szíriával és Jemennel folytatott harci tevékenységeinek. Elmondható tehát, hogy az iráni denuklearizációt nem követte felelősségteljesebb külpolitika.

A tartósabb béke felé vezető út Észak-Korea esetében

Az atomfegyverek leszerelése egy nemes cél, különösképpen a non-proliferáció és a globális biztonság szemüvegén keresztül, azonban Észak-Korea vonatkozásában hosszútávon nem biztos, hogy célravezető megoldás. A Koreai-félsziget, Északkelet-Ázsia és az Amerikai Egyesült Államok nem lesz kimutathatóan biztonságosabb térség, ha Phenjan bezárja az atomreaktorait, miközben a szomszédos országok, a nemzetközi szervezetek és a világ felé továbbra is ellenséges arcát mutatja.

A kegyetlen igazság az, hogy a „teljes, ellenőrizhető, és visszafordíthatatlan denuklearizáció” ma már nem egy realisztikus cél.

A nehezen összehozott tárgyalások és ezek eredményei azonban természetesen nem voltak hiábavaló erőfeszítések és sikerek, ha azok az Észak-Korea külpolitikájának normalizálása irányába tett lépések részeként szolgálhatnak. Kim Dzsong Un legutóbbi, az ország gazdaságáról szóló nyilatkozatait górcső alá véve úgy tűnik, hogy a diktátor a Kína-féle nyitással szimpatizál: „szocializmus észak-koreai jellemzőkkel”, a kínai reformokat életbe léptető vezető megfogalmazását átvéve. Ha valóban ez lenne a harmadik Kim törekvése, és végül hajlandó lesz felelősségteljes partnerként részt venni a nemzetközi közösségben, akkor nem is lesz annyira fontos atomfegyvereinek megsemmisítése.

Az igazság az, hogy jelenleg még el sem tudjuk képzelni, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság felelősségteljes, a nemzetközi színpadon elkötelezett, ámde tömegpusztító fegyverrel rendelkező ország lehetne a jövőben. Pedig számos ilyen nagyhatalom létezik ma már, az Egyesült Királyság példának okáért.

Ha tehát Washingtonnak nem sikerülne Észak-Koreát rábírnia a teljes leszerelésre – ami jelenleg egy meglehetősen valószínű forgatókönyv – , akkor az lehet a megfelelő irány, ha megpróbálják bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe. A tartós béke elérése érdekében Washingtonnak  kompromisszumokkal és engedményekkel kellene bevonni e vonakodó államot a világrendbe – ez lehet a háborús veszély csökkentésének egyetlen érdemi módja.

  • További cikkeink a témában:

Forrás: Center for Strategic and International Studies ; szemlézte: Pallos Judit

Felkapott hírek

Friss hírek

Jó esély van ma egy tőzsdei Fekete Péntekre

Tegnap közel 1.200 pontot esett az amerikai Dow Jones, annak ellenére, hogy az index napközben még próbálkozott az emelkedéssel. Az éjjel újabb negatív hírek érkeztek a koronavírussal kapcsolatban, így ma is -600 pontos nyitás várható, ráadásul jön a hétvége, ami tovább erősítheti a kockázatkerülést a piacokon.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás