Kik vevők a populizmusra?

Politikusok, ha el akarják nyerni a szívünket (és legfőképp, meg akarják szerezni a szavazatainkat), a következő érzelmeinkre próbálnak hatni: a reményeinkre és a félelmeinkre. Ha visszaemlékszünk Barack Obama, jelenlegi amerikai elnök 2008-as kampányára – amikor a „hope” („remény”) és a „yes, we can” („igen, meg tudjuk csinálni”) jelszavaival kampányolt – akkor megállapíthatjuk, hogy ő az amerikaiak reményeit tudta politikai tőkévé kovácsolni. Donald Trump, aki minden bizonnyal a Republikánus Párt elnökjelöltje lesz a novemberi választáson, most a félelemre épít.

De kik azok az amerikaiak, akiknek a félelmét szavazatokká tudja konvertálni Trump? Valóban azok, akiknek van félnivalójuk? Valóban a társadalom leszakadó rétegeihez tartozók?

A The Washington Post – több tanulmány alapján – megpróbálta összeszedni, hogy kik vevők a Trump-féle populizmusra. A közhiedelem szerint leginkább az anyagilag nehéz helyzetben lévők, akik a társadalom alsóbb rétegeihez tartoznak. Vannak akik szerint pedig az etnikai hovatartozás a legmeghatározóbb, az anyagi helyzet pedig mellékes. Nos, egyik sem teljesen igaz.

A Trump-szimpatizánsok átlagkeresete 72 ezer dollár évente, ami jócskán az átlag felett van. Ugyanakkor a szubjektív értékelésük teljesen mást mutat: az ingatlanmogul szavazóinak 40%-a úgy érzi, rossz anyagi helyzetben van, és csak 29%-uk gondolja azt, hogy anyagilag vagy biztonságban, vagy feltörekvőben van. 

Egy másik mérés szerint pedig választóinak 43%-a gondolja azt, hogy a fehérek kevesebb támogatást kapnak az Egyesült Államokban, mint a feketék, vagy a latinók (míg támogatóinak csak 25%-a érzi úgy, hogy ez fordítva van, vagy ez egy nem létező probléma). Ez a kutatási eredmény arra mutat rá, hogy sokak szerint a rasszok között egyfajta verseny van: az egyik csak a másik kárára profitálhat. Illetve azt is megmutatja, hogy sok fehér úgy érzi, ahogy másokat egyre kevesebb diszkrimináció ér, úgy éri őket egyre több. 

A Trump-szavazók magas átlagkeresetét az magyarázza, hogy kétharmaduk fehér férfi – alapvetően az ő helyzetük a legjobb Amerikában. A másik oldalon viszont a szubjektív megítélése a jólétüknek az elmúlt évtizedekben romlott, ugyanis 1973 óta az ő életszínvonaluk lényegében változatlan, míg ez alatt az idő alatt a nőknek és a feketéknek a helyzete nagymértékben javult. Azt pedig már régebben is kimutatták tanulmányok, hogy akik anyagilag rosszabb helyzetűnek ítélik meg magukat, azok hajlamosabbak a kisebbségekkel szembeni elutasításra. 

Ezek mellett Trump választói körében van egy erős nosztalgiára való hajlam is (ezt próbálhatja meglovagolni a „make America great again”, azaz „tegyük Amerikát újra naggyá” jelszavával): háromnegyedük úgy gondolja, hogy a „maga fajtájának” jobb élete volt 50 éve, mint manapság. A demokratáknál Hillary Clinton szavazóinak csak 22%-a, de még Bernie Sanders szimpatizánsainak is csak 34%-a gondolja így. 

A fent vázoltakat továbbá az is bonyolítja, hogy a magukat anyagilag biztonságos helyzetben érzők, valamint a magukat feltörekvőnek tartók is úgy gondolják, Amerikában a fehérek lehetőségei romlanak, mivel a kisebbségek több támogatást kapnak, mint ők. Ugyanakkor sok Trump-szimpatizáns az anyagi nehézségei ellenére sem neheztel a kisebbségekre.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy az USA fehér férfi lakosságában egyre nagyobb a félelem attól, hogy anyagilag (és más szempontokból is) megszűnik a privilegizált helyzetük. Donald Trump pedig megadja nekik a reményt. Sokan az elmúlt évtizedek politikai elitjével szemben végre egy olyan államférfit látnak benne, aki képes lehet őket megszabadítani a félelmeiktől.