Brit EU-népszavazás – Menni vagy maradni?

A háború után – éppen a második világháború előtti és alatti benyomásainak hatására – Heath az európai integráció elszánt híve volt, és már 1960-ban ő lett a felelőse a brit közös piaci csatlakozási tárgyalások korai – Charles de Gaulle francia elnök ellenállásán akkor még rendre elbukó – fordulóinak.     A brit csatlakozási egyezmény végül 1973. január 1-jén – éppen Heath miniszterelnökségének idején – lépett életbe.    Egy évvel később már nem Heath, hanem örök munkáspárti riválisa, Harold Wilson lakott a Downing Street-i miniszterelnöki rezidencián. Wilson választási programjában szerepelt egyebek mellett az is, hogy Londonnak újra kell tárgyalnia viszonyrendszerét a közösséggel, utána pedig népszavazásra kell terjeszteni azt a kérdést, hogy Nagy-Britannia az EGK tagja maradjon-e.    A munkáspárti kormány megosztott volt a kérdésben: a Labour hagyományos szocialista irányvonalát képviselő szárny – tagjai között olyan nehézsúlyú veteránokkal, mint Michael Foot és Tony Benn – euroszkeptikus alapállásra helyezkedett, és a kilépést támogatta, jóllehet a munkáspárti kormány hivatalosan a bennmaradás mellett kampányolt.    Az 1975 júniusában megtartott népszavazáson végül a brit választók kétharmados többséggel Nagy-Britannia közösségi tagságának fenntartása mellett döntöttek.    Négy évtized elteltével mintha ismételné magát a történelem – csak a szereplők cseréltek helyet.    David Cameron konzervatív miniszterelnök három éve hirdette meg, hogy a brit kormány 2017 végéig népszavazást tervez Nagy-Britannia EU-tagságáról, és ez bekerült a Konzervatív Párt tavalyi választási programjába is. Cameron tervében ugyanakkor szerepelt az is, hogy London a referendum előtt újratárgyalja az Európai Unióhoz fűződő viszonyrendszerét Brüsszellel, és a brit választóknak e tárgyalások eredményei alapján kell dönteniük arról, hogy az EU-n belül, vagy azon kívül akarják-e tudni hazájukat.    A konzervatív párti kormány maga is megosztott a kérdésben, az EU-szkeptikus szárny – tagjai között olyan meghatározó politikusokkal, mint Michael Gove igazságügyi miniszter és Iain Duncan Smith munkaügyi miniszter – a kilépést támogatja, jóllehet a kormány hivatalos álláspontja az, hogy Nagy-Britannia maradjon a megreformált EU tagja.    A mostani újabb referendumnak ugyanakkor van egy rendkívüli horderejű járulékos tétje is. Ha ugyanis a júniusi EU-referendumon a britek többsége a kilépésre voksol, abban az esetben gyakorlatilag teljesen bizonyosra vehető, hogy újból napirendre kerül a skót függetlenségi népszavazás. Skóciában 2014 szeptemberében tartottak népszavazást a függetlenné válásról. A referendumon az elszakadást ellenző erők győztek 55,3 százalékos szavazataránnyal, és David Cameron a voksolás másnapján kijelentette, hogy a skót függetlenség kérdése „egy nemzedéknyi időre, sőt talán végérvényesen rendeződött”.     Nicola Sturgeon skót miniszterelnök szerint azonban a kérdés nem ennyire egyszerű. Sturgeon többször hangoztatott álláspontja szerint ugyanis ha a skótok többsége a brit EU-népszavazáson az EU-tagság mellett voksol – ahogy azt minden közvélemény-kutatás valószínűsíti -, miközben az Egyesült Királyság összlakosságának többsége a kilépésre szavaz, akkor elkerülhetetlenné válhat az újabb referendum kiírása a skót függetlenségről.    Mindezek alapján a júniusi népszavazás kettős tétje az, hogy a 2020 májusában esedékes következő brit parlamenti választások idején az Egyesült Királyság az Európai Unió, Skócia pedig az Egyesült Királyság tagja lesz-e még.