Az iráni megegyezés republikánus szemmel: vereség vagy lehetőség?

A republikánusok keményen támadják a Barack Obama által propagált nukleáris megállapodást, amire minden okuk megvan, hiszen az akár a jövő évi elnökválasztásra is komoly hatással lehet. Vereséget egyelőre nem szenvedtek, de szeptemberben a demokraták egy részét is a maguk oldalára kell állítaniuk, ha meg akarják buktatni az egyezményt.

A nukleáris megállapodás július 14-ei megkötése óta, sőt, már a tárgyalások alatt is sokan megelőlegezték a republikánus ellenzék politikai vereségét abban az esetben, ha a megállapodást valóban sikerül tető alá hozni. Ez nem is csoda, hiszen a pártból jövő összes hivatalos nyilatkozat egy-egy támadásnak fogható fel az egyezménnyel szemben, és mindegyik egyre erősebb hangvételű, gondoljunk csak Mike Huckabee elnökjelölt és FOX News műsorvezető még az izraeliek által is kritizált megszólalására. De igazság szerint semmi meglepő sincs ebben az újonnan kialakult versenyben, ahol mindenki megpróbál valami nagyobb és radikálisabb szörnyűséget felhozni az iráni megállapodással kapcsolatban, ha belegondolunk, milyen politikai tőkét rejthet magában ez a republikánusok számára.

De miért is nyerhet az ellenzék a hatalmon lévő Obama adminisztráció külpolitikai sikerén? Elsősorban azért, mert a megállapodás csak kompromisszum útján vált elérhetővé, és lévén a republikánusok egyelőre csak elnökjelölti szerepben folytatják ellenhadjáratukat a diplomatikus megoldásnak tekinthető egyezménnyel szemben, a kompromisszum fogalmával eddig nem kellett közelebbi ismeretséget kötniük. Ezzel is magyarázható a rengeteg kritika, amelyek „jobb üzletet” követeltek az elnöktől és stábjától.

Véleményük szerint az Egyesült Államok túl sok engedményt tett, míg Irán igen keveset. Ezek a kritikák többek között két fontos tényt hagynak figyelmen kívül. Egyrészt a megállapodás célja nem Irán megalázása és megzabolázása volt, hanem annak diplomatikus úton történő biztosítása, hogy a közel-keleti ország nem jut atomfegyverhez az elkövetkezendő évtizedekben. A szakértők szerint az egyezmény erre a célra tökéletesen megfelel. A másik figyelmen kívül hagyott tény, hogy az Egyesült Államokon kívül másik öt nagyhatalom diplomatái is jelen voltak a bécsi tárgyalásokon, ezért a feltételezés, hogy az irániak a világ hat vezető országát sikerrel manipulálták és húzták csőbe, egyrészt igen hízelgő az iráni diplomatákra nézve, másrészt kissé érthetetlenné teszi a külső megfigyelő számára az ottani radikálisok heves fellépését a megegyezéssel szemben.

Egy másik dolog, amit a republikánus elnökjelöltek nyerhetnek, az a pénz. Méghozzá kampánypénz, amire a mostani elnökválasztáskor, amikor egy olyan gazdag jelölt, mint Donald Trump, akinek donorok nélkül is elég pénze van kampányolni, is elindul a világ legbefolyásosabb tisztségéért, minden eddiginél nagyobb szükség van. Sok likvid tőkével rendelkező lehetséges kampányszponzor érdekeit sérti az iráni megállapodás. Egyesek attól tartanak, hogy a szankciók feloldásával és az iráni olaj világpiaci térnyerésével az olaj hordónkénti ára csökkenni fog. Mások attól, hogy a szankciók megszűnésével felszabaduló, százmilliárd dollárra becsült, eddig a nyugati országokban befagyasztott iráni tőke egyből olyan terrorszervezetek számlájára vándorol, mint a Hamasz vagy a Hezbollah.

Bár a szakértők körében mind a mai napig heves vita folyik arról, hogy mi kell inkább egy választás megnyeréséhez: pénz vagy a szavazatok, abban azért sikerült konszenzusra jutni, hogy egy elnökválasztás folyamán a szavazatok legalább a második helyet töltik be a fontossági sorrendben. És a republikánusok – ügyes politikával – rengeteg szavazatot begyűjthetnek a nukleáris megállapodás segítségével. Az amerikai szaksajtóban már levezetésre került, hogy mi lesz a sorsa az egyezménynek, amikor megpróbál beférkőzni a belső jogrendszerbe. Először is a hatvan napos kongresszusi felülvizsgálat után a republikánus képviselők, akik relatív többségben vannak mindkét házban, szavazás útján megakadályozzák Obama elnököt a korábbi törvényhozók által emelt szankciók visszavonásában. Ezt a szavazást az elnöki vétó fogja semmissé tenni.

És itt érkezünk el a kulcsfontosságú pillanathoz: az elemzők idáig tudják előre jelezni a történéseket, és itt kezdődik az igazi, zabolázatlan politika, annak is a legszebb fajtája. A „bipartisanship”. Némely politikai rendszerben ez a fogalom annyira ritkán kerül használatba, hogy a nyelvújítók nem is fáradtak azzal, hogy saját szót találjanak ki rá. Ha a magyarban létezett is valaha ez a fogalom, mára teljesen kikopott, mindenki elfelejtette. Legegyszerűbben kétpárti együttműködésként fordítható. Annak ellenére, hogy az amerikai politikai nyelvben még létezik ez a fogalom, gyakorlati megvalósulása ott is elhanyagolható, főleg az utóbbi években, amikor a két párt a leginkább eltávolodott egymástól, olyan mértékben, hogy esetenként még a költségvetést sem tudták elfogadni, ami példátlan az Egyesült Államok történetében.

De az ember, mint természeténél fogva kíváncsi lény, fogékony az effajta kuriózumokra, és biztos nagyra értékelné, ha az egyik párt a másikat együttműködésre bírná. Márpedig, itt visszakanyarodva a „vétóháborúra”, a republikánusok éppen ezt tervezik. Ahhoz, hogy visszavonják az elnöki vétót és ezzel megbuktassák a nukleáris egyezményt, a Kongresszus kétharmadára van szükségük, de jelenleg nagyjából csak ötvenöt százalék van a birtokukban. Ha a demokrata képviselőket rá tudják venni, hogy egészítsék ki ezt a számot kétharmados többségre, azzal nemcsak a hőn áhított célt, vagyis az egyezmény megbuktatását érik el, de bizonyítják a választópolgároknak, hogy a republikánusok képesek az általuk vezetett kongresszusban egységet teremteni és eredményeket elérni, ami rengeteg szavazót vonzhat a jobboldali táborba a jövő évi választásokon.

Erre minden esélyük meg is van, mivel a demokrata párt is megosztott az iráni kérdésben, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a mérleg nyelvének tekintett Chuck Schumer szenátor is az egyezmény elfogadása ellen szavaz. Továbbá arról még nem is szóltunk, hogy a legújabb felmérések szerint az amerikai választópolgárok többsége is ellenzi a megállapodást, ami szintén szavazatokat eredményezhet a republikánus pártnak sikeres ellenpropaganda esetén.

Egyelőre senki sem meri megjósolni, hogy mi fog történni a szeptemberi szavazáson. Az kijelenthető, hogy a republikánusok egyelőre nem szenvedtek vereséget, nem utolsó sorban azért, mert a tárgyalások megkezdésében nem akadályozhatták meg az elnököt, csak az egyezmény elfogadásába van beleszólásuk. Ha az egyezmény keresztülmegy a Kongresszuson, az viszont már vereségnek minősül a számukra. Azzal szavazatokat, támogatottságot és pénzt veszíthetnek. Ebből az is tökéletesen látszik, mint ahogy azt már oly sokszor tapasztalhattuk, hogy az iráni megegyezés a legkevésbé Iránról szól, inkább csak egy új front a két párt közötti politikai csatározásokban.