Az Iszlám Állam felszámolásának lehetőségei amerikai szemmel

Nap mint nap elhangzik, hogy az Egyesült Államok miért nem küld egyszerűen néhány tíz- vagy százezer katonát Irakba vagy éppen Szíriába, hogy megszabadítsa a világot a barbár Iszlám Államtól, a terrorizmustól, az embereket lefejező és módszeresen, brutálisan kivégző terrorszervezettől. Az Egyesült Államok, földünk vezető hatalma miért nem tesz többet, miért nem számolja fel végleg a terrorszervezeteket, miért nem tesz rendet Szíriában, és állítja helyre a stabilitást. Az írás ezekre a kérdésekre keresi választ, rámutatva ennek nehézségeire, a lehetséges következményekre, illetve a regionális kontextusra.

Az Egyesült Államok a II. világháború után a világ vezető hatalmává lépett elő, majd a hidegháború befejeztével az egyedüli „szuperhatalommá” vált. Ez az írás szempontjából számunkra azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem csak a nyugati féltekén, hanem a világ minden egyes régiójában fontos hatalmi szerepet tölt be szövetségi rendszerei révén. Nincs ez másképp a közel-keleti régióban sem. 

A térségben azonban jelenleg teljes káosz uralkodik: Szíriában több mint négy éve dúl a polgárháború, Irakban – rendkívül leszűkítve a problémák fennállásának időtartamát – körülbelül egy éve komoly problémákat gerjeszt az Iszlám Állam jelenléte, Jemenben polgárháború zajlik, Líbia különböző, egymással rivalizáló csoportok fegyveres összetűzéseitől hangos, Egyiptomban lassan mindennapossá válnak a robbantások, fegyveres támadások, Libanon és Jordánia a szíriai polgárháború eszkalálódásától retteg, illetve a menekültek jelentette társadalmi feszültségekkel kénytelen megküzdeni és a sort még folytathatnánk. Az írás azonban kizárólag Irakra és Szíriára fókuszál.

Nem meglepő, hogy sokakban, nap mint nap felvetődik a kérdés: miért nem tesz valamit az Egyesült Államok, amely hatalmas haderejével rövid idő alatt képes lenne az ilyen jellegű konfliktusok megoldására? Kétségtelen, és széles körben elfogadott tény, hogy nagy létszámú szárazföldi erővel az Iszlám Állam legyőzhető, felszámolható, mint ahogy a Szíriában harcoló egyéb szélsőséges szervezetek is. Ez azonban korántsem biztosítja a békét a térségben, sőt további problémákat gerjeszt, – amennyiben nincs mögötte világos, és hosszú távra szóló stratégia és elképzelés – amely később újabb és újabb problémákat fog generálni.

Először is érdemes áttekinteni, mely tényezők jelentik az írás szempontjából releváns problémákat. Mindenekelőtt a társadalomban rendkívül mélyen gyökerező szektariánus ellentétek. Szaddam Husszein 2003-ig tartó uralmának kedvezményezettjei a szunniták voltak, a politikai és gazdasági elit magját az iraki társadalom körülbelül húsz százalékát kitevő szunniták adták, ők voltak a hatalom támaszai. A síiták és a kurdok elnyomásban éltek, kirekesztve a politikai folyamatokból. 

2003-at követően ez a felállás változott meg radikálisan. A rendszerváltással fordult a kocka, és a korábban a hatalom támaszát jelentő szunniták egyszerre váltak az új rendszer ellenségeivé, kirekesztett társadalmi csoportjává, míg a síiták a többévnyi elnyomás után élvezték a megváltozott belpolitikai és társadalmi környezetet, az Egyesült Államok és hadseregének teljes körű támogatása mellett. 

Ebben a folyamatban a szunniták többsége a fegyveres harcban, felkelésben talált menedéket, és alakult ki polgárháború, amely – mint mindig – akkor is a szélsőségeknek kedvezett. 

Amerika bevonult Irakba, megdöntötte az emberi jogokat sárba tipró, tömegpusztító-fegyverekkel rendelkező (?) és a terrorizmust támogató (?) rezsimet, ugyanakkor nem készült fel az ország konszolidálására, nem tájékozódott kellőképpen az iraki társadalmi, kulturális viszonyokról, és úgy próbálta megvalósítani a politikai átmenetet, a demokráciaexportot, a demokratizálást, hogy eleve jelentős társadalmi csoportokat zárt ki azokból, amelynek eredménye nem más lett, mint az al-Kaida megjelenése és megerősödése, amelynek egy jelentős része ma az Iszlám Állam vagy éppen a Nuszra Front soraiban harcol. 

Amikor meg akarjuk érteni, hogy mi ma a probléma Irakban, akkor egészen a 2003-as intervencióig kell visszamennünk. A szunniták kizárása, illetve a rendszerváltás előkészítetlensége nagyban hozzájárult az Iszlám Állam mai megerősödéséhez. Természetesen ez nem írható kizárólag az USA számlájára, nagy szerepet játszott ebben a Núri al-Máliki vezette síita kormányzat is a szunnitákat marginalizáló politikával.

Ezek alapján ma egy amerikai intervenció hasonló problémákkal lenne kénytelen szembenézni. Valószínűsíthetően az Iszlám Államot fel lehetne számolni viszonylag rövid idő alatt, és rövid távon konszolidálni a helyzetet Irakban, ugyanakkor hosszú távon továbbra is megoldatlan maradna a síiták és a szunniták közti rendkívül feszült viszony, ezzel pedig mindvégig magában hordozva annak lehetőségét, hogy a szunnita csoportok a síita elnyomással és túlkapással szemben ismét egy szélsőséges szervezet karjaiban kössenek ki. 

Azaz ameddig az alapvető társadalmi feszültségforrások megoldatlanok maradnak, addig teljes mértékben felesleges azt fejtegetni, hogy hogyan győzhető le az Iszlám Állam, ugyanis az alapprobléma fennállása mindig magában hordozza egy „újabb Iszlám Állam” megjelenését és megerősödését. 

Ahhoz tehát, hogy sikeres legyen a katonai beavatkozás, mindenekelőtt az iraki kormány és a szunnita törzsek közti megbékélésre van szükség. Olyan engedményeket és törvényben rögzített szabályokat kell biztosítani, illetve ezeket a gyakorlatban is teljesíteni, és azoknak megfelelni, amelyek érdekeltté teszik a szunnita csoportokat a síitákkal való békés kapcsolatok fenntartásában, az együttműködésben, így megakadályozva annak lehetőségét, hogy a terrorszervezetek könnyedén teret nyerhessenek az országban. 

Ebben a folyamatban nem feltétlenül szükséges, de mindenképpen hasznos az Egyesült Államok részvétele. Láthattuk 2007-2008-ban, a Bush-kormányzat megváltozott Irak-politikája sikeresnek bizonyult abban az értelemben, hogy sikerült számos szunnita törzset az USA és a síita kormányzat mellé állítani. Az Ébredési Tanácsok felállításával érdekeltté tették a szunnitákat, hogy beszüntessék az al-Kaidának nyújtott támogatásukat, sőt összefogva a kormányzattal annak kiűzésén munkálkodjanak. 

Így a Haider al-Ábádi vezette síita kormányzat, az Egyesült Államok segítségével (tanácsadás, pénzügyi támogatás, stb.) kétségtelenül hatékonyan rendezhetné az ellentéteket. Al-Ábádi mérsékelt síita politikus, aki miniszterelnökségének kezdete óta próbálja egységbe kovácsolni Irakot, amelynek természetesen központi eleme a szunnitákkal, illetve a kurdokkal való megbékélés. Ugyanakkor sajnos ez sem bizonyul túl könnyű feladatnak, miután sokak szerint a korábbi síita miniszterelnök, Núri al-Máliki, és hívei nagyban azon munkálkodnak, hogy aláássák al-Ábádi terveit. 

És ne feledjük azt sem, hogy amennyiben az Iszlám Államot fel akarjuk számolni, ahhoz Szíriában is „rendet kell tenni”. Az országban még jelentősebb erőt képvisel a dzsihádista szervezet, miután Szíria teljesen összeomlott, és különböző, egymással rivalizáló, mérsékelt és szélsőséges csoportok harca jellemzi. Az Aszad-rezsim legfőképpen az ellene lázadó csoportokra fókuszál, ebből kifolyólag a lázadó csoportok pedig Aszad erőire, így jóval kevesebb figyelmet fordítva az Iszlám Államra, szemben Irakkal, ahol a hadsereg és a síita milíciák, illetve a kurd erők hatékonyan tudják erőforrásaikat kizárólag az Iszlám Államra fókuszálni. 

Egy szíriai intervenció továbbá jóval bonyolultabb az irakihoz képest. Irakban „mindössze” az Iszlám Állam által megszállt, leginkább szunniták lakta területeken kellene tevékenykedni, adott egy Amerika-barát viszonylag stabil kormányzat, amelyet a térség államai elfogadnak, és legitimnek tekintenek. Szíriában azonban korántsem ez a helyzet. Egyfelől az Öböl-menti arab államok, kiváltképp Szaúd-Arábia, Katar, illetve a szomszédos Törökország a végletekig elítélik Aszad uralmát, Irán bábjának, illegitimnek tekintve őt. Maga Amerika is ellenségként kezeli Aszadot, ugyanakkor megbuktatása már eleve kényes kérdéseket vetne fel amerikai-iráni relációban, kiváltképp a nukleáris tárgyalásokkal összefüggésben, de lényegében számos más, a régiót érintő fontosabb kérdésben. 

Másfelől pedig, és talán ez a legfontosabb, hogy mi lenne a cél Szíriában? Aszad megbuktatása sem az Egyesült Államoknak, sem szövetségesének, Izraelnek nem jelentene pozitívumot valószínűsíthetően. Ennek oka, hogy a rezsim bukásával az országban harcoló feleket tekintve megjósolhatatlan, hogy ki kerülne hatalomra. Valószínűleg elhúzódó hatalmi harcok uralnák az országot, tovább gerjesztve az instabilitást úgy, hogy a jövő sem kecsegtetne semmilyen előrelépéssel az Egyesült Államok számára, miután nem igazán lenne olyan erő, amelyet szívesen látna az ország vezetőjeként. Hosszú távon Irán gyengítése céljából akár még kedvező is lehetne egy ilyen forgatókönyv Washington számára, ugyanakkor túlságosan veszélyes, és kiszámíthatatlan. Arról nem is beszélve, hogy egy szárazföldi beavatkozás a szíriai körülmények között még több kárt okozna a népnek, az így is összetett konfliktus, még komplexebbé válna. 

Az Egyesült Államok jelenlegi, légitámadásokra épülő stratégiája ugyan komoly károkat képes okozni az Iszlám Államnak, ugyanakkor a szervezet felszámolásához nem elegendő. Barack Obama 2016-ban távozik az elnöki székből, és várhatóan komolyabb változás már nem fog bekövetkezni elnöksége alatt, miután sokkal inkább az iráni nukleáris megállapodásra fókuszál, ezzel egy komoly külpolitikai örökséget hátrahagyva. Ugyanakkor amennyiben 2016-ban republikánus elnökjelölt fog győzedelmeskedni, komoly változás várható az Egyesült Államok Irak-politikájában. A republikánusokat eleve erősebb, keményebb külpolitikai fellépés jellemzi, és erősen kritizálják Barack Obama jelenlegi, számukra túl puha, és gyengekezű külpolitikáját.

Összegezve tehát nem szabad minden rosszat az Egyesült Államok számlájára írni, és nem célszerű úgy érvelni, hogy Amerika mindenbe beleavatkozik, és mindenhol zűrzavart okoz anélkül, hogy megoldaná azokat. Vitathatatlan, hogy a jelenlegi közel-keleti káosz kialakulásában van szerepe Washingtonnak, ugyanakkor nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a fennálló helyzetet, rendkívül komplex, összetett folyamatokról van szó, amelyekben ráadásul nem csak az Egyesült Államok játszik szerepet. Sőt, sok esetben, és véleményem szerint ma a Közel-Keleten is, Amerika szerepe akár jótékony is lehet. Ezek tudatában pedig semmiképpen sem érdemes az Obama-kormányzatot vádolni azért, hogy miért nem hajlandó szárazföldi csapatokat küldeni az Iszlám Állam felszámolásához.