Erdogan a török választás nagy vesztese

A török szavazók megfosztották nagy álmától, az elnöki rendszer bevezetésétől Recep Tayyip Erdogant, akinek befolyása jelentősen csökkenni fog, ha az ellenzéki erők alakítanak kormányt. „Törökország parlamenti demokrácia és a nyugati demokráciák része marad”– vélekedik Demir Murat Seyrek, az Európai Alapítvány a Demokráciáért nevű szervezet vezető politikai elemzője.

„A török demokrácia visszatért”. „A török választók a Napnál is világosabb jelzést küldtek a világnak arról, hogy Törökország még mindig demokratikus állam”. „Törökország parlamenti demokrácia és a nyugati demokráciák része marad”. Nem fukarkodtak a jelzőkkel a török választási eredmény jelentőségének méltatásakor hétfőn a brüsszeli Európai Politikai Központban (EPC) a török belpolitikát behatóan ismerő szakértők, Demir Murat Seyrek, az Európai Alapítvány a Demokráciáért és Amanda Paul az EPC rangidős politikai elemzői.

A két szakértő szerint a vasárnapi választás – amelyen 68 százalékos volt a részvételi arány – nagy vesztese a jelenlegi elnök, a 13 éve abszolút többséggel kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) alapítója, Recep Tayyip Erdogan, aki előzetesen nyilvánvalóvá tette, hogy pártjának újabb győzelme esetén alkotmánymódosítással elnöki köztársaságot vezetne be.

Murat Seyrek szerint erre mondott nemet a török választók többsége, akiknek mostanra elegük lett a 2014 augusztusa óta a miniszterelnöki posztot az elnöki hatalommal felcserélő Erdogan egyre inkább tekintélyelvű hatalmi gyakorlási módszereivel, a sajtószabadság elleni szórványos támadásokkal és a hatalmat behálózó korrupcióval. Amanda Paullal egyetértettek abban is, hogy amíg az utóbbi években dinamikusan pörgött a török gazdaság, addig az emberek nem foglalkoztak túl sokat a demokráciával. Mostanra azonban kifulladt a tempó és a gazdaság stagnálása rengeteg választót elfordított a 13 éve kormányzó, a vallást kampánya középpontjába állító AKP-tól.

Az Európai Alapítvány a Demokráciáért nevű szervezet vezető politikai elemzője arra hívta fel a figyelmet, hogy az AKP – bár még így is az első politikai erőként került ki a választási küzdelemből – 3 millió szavazatot és 9 százalékot veszített a legutóbbi választások óta.

A törvények értelmében az AKP tehet kísérletet elsőként a kormányalakításra, ám az ellenzéki pártok a 10 százalékos parlamenti küszöböt először átlépő, a kurdokat képviselő Népi Demokratikus Pártot (HDP) is ideértve világossá tették, hogy nem kívánnak koalícióra lépni Erdogan pártjával. Murat Seyrek egyenesen jóval nagyobb esélyt ad annak, hogy az AKP végül ellenzékbe szorul majd. Ennek viszonylag hamar ki kell majd derülnie, ugyanis az alkotmány 45 napos határidőt szab a kormányalakításra, ellenkező esetben új választásokat kell kiírni, ami viszont várakozások szerint nem nagyon hozna más eredményt.

Pártja ellenzékbe szorulásának Erdogan lehet a fő kárvallottja, miután Seyrek szerint az elnöknek eléggé korlátozott jogkörei vannak, és a mindenkori kormányt nem képes megakadályozni programjának megvalósításában.

A gyakran diktátori ambíciókkal vádolt török elnök éppen azért akarta módosítani az alkotmányt, hogy elnöki rendszert hozzon létre. Elutasítottságának mértékét az is mutatja, hogy a történelemben először a felvilágosultabb nyugat-törökországi szavazók jóvoltából kerülhetett be a parlamentbe a kurdok érdekeit képviselő párt, átszakítva a mesterségesen magas, 10 százalékos küszöböt. A politikai elemzők úgy vélik, hogy a kurdok bejuttatása mögött az a stratégiai érdek húzódott meg, hogy az AKP újabb abszolút többségét megakadályozzák. A török hátszélnek köszönhetően (a HDP-re adott szavazatok körülbelül fele törököktől származott) a párt 13 százalék körüli eredményt ért el, és ezzel a szociáldemokraták (Népi Köztársasági Párt – CHP) és a török nacionalisták (MHP) mögött a negyedik tényezője lesz a parlamentnek.

Amanda Paul, az EPC-től arra számít, hogy a választások után Törökország egy a jelenleginél sokkal pragmatikusabb külpolitikához fog visszatérni. Ezt elsősorban a közel-keleti szomszédok, Egyiptom és Szíria viszonylatában várja, de például Ciprus újraegyesítése szempontjából is jó ómen lehet az esetleges kormányváltás.

A politikai elemző ugyanakkor nem számít arra, hogy az egyébként kedvező törökországi változás nyomán felgyorsulnának az EU-csatlakozásról 10 évvel ezelőtt kezdődött tárgyalások. Ezt elsősorban az EU-t uraló bővítési apátiával magyarázza. Mindazonáltal Ankara számos fontos geopolitikai kérdésben az eddiginél sokkal konstruktívabb partnere lehet az EU-nak és a Nyugatnak általában, legyen szó a Közel-Keletről, a terrorizmus elleni küzdelemről, vagy a transzatlanti szabadkereskedelmi és beruházási megállapodásról. Hozzátette, hogy az EU nagy hibát követne el, ha nem próbálná meg újraépíteni egy új török kormánnyal a kapcsolatokat.

Az EPC elemzője nem lát nagy különbséget abban, ahogy a jelenlegi kormány és ellenzéke tekint Törökország energiaellátásban betöltött központi szerepére. Úgy látja, hogy a törökök ezután sem fognak választani az EU számára a déli gázfolyosóként működő TANAP és az oroszok által tervezett Török Áramlat között, mert mindkettő egyformán jövedelmező a számukra és növeli az ország ázsióját.

Paul és Nurat Seyrek szerint nagyon kevés olyan politikai kérdés van, amiben Ankara és Moszkva egy követ fúj, és a Putyin és Erdogan között az utóbbi hónapokban végbement közeledést igazából csak a gazdasági érdekeknek tulajdonítják.