Putyin nem akar(hat) békét Kelet-Ukrajnában

Alig néhány napja, hogy a nyugati világ, az Egyesült Államoktól Európáig, de maga a posztszovjet térség java is reményekkel telve, pusztán kíváncsiságból, vagy éppen maró gúnnyal kevert szkepticizmussal figyelte a Kelet-Ukrajna, sőt tágabb értelemben akár az egész világrendünk sorsát is befolyásolni képes minszki tárgyalásokat. A maratoni hosszúságúra nyúlt egyeztetések – Európa legnagyobb örömére – látszólag tető alá hoztak egy Oroszország által is garantált tűzszünetet. Egy olyan fegyvernyugvás lehetőségét megteremtve ezzel, mely kivonná a nehézfegyvereket, azaz a támadási potenciált az öreg kontinens jelenleg leginkább feszültséggel terhes szegletéből. A tűzszünet életbe lépéséig már csak órák vannak hátra, miközben a belorusz fővárosban kivonásra ítélt nehézfegyverek továbbra sem csitulnak, s ezzel óráról órára, percről percre csökkentve mindazok táborát, akik még bíznak Kelet-Ukrajna kapcsán egy békésebb megoldásban.

Mennyi esélye van a békének? Van-e esélye egyáltalán a térségben jelen viszonyok közepette? – tehetnénk fel, és tesszük is fel magunkban sokan a kérdést. Megelégszik-e Vlagyimir Putyin a mára már de facto bekebelezett Krímmel, vagy esetleg máshol is „meg kívánja védeni” – az egyébként Donbasszban a közhiedelemmel ellentétben többséget nem alkotó – nemzettestvéreit a nyugati utat választó, s ezzel a Moszkva legszélsőségesebb tálalásában csak fasiszta hordaként emlegetett Ukrajnától?

A feltett kérdésekre leginkább a most is dörgő fegyverek nem némuló szava a válasz, de van itt még egy fontos, s jelen helyzetben megkerülhetetlennek látszó kérdés: elfogadhatja-e Vlagyimir Putyin, az oroszok nemzeti büszkeségét talpra állítani kívánó, Moszkva finoman szólva is autokrata vezetője a fehérorosz fővárosban tető alá hozott fegyverszüneti egyezményt? A válasz egyértelmű: nem.

Oroszország nem adhatja fel pozícióit

Vlagyimir Putyin ebben a szituációban – és ezt a nyugati vezetők is átláthatnák – egész egyszerűen nem engedheti el Ukrajna kezét, a minszki megállapodásban foglaltak szerint pedig végképp nem. Utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy Oroszország a totális katonai kudarc hiányában fogadna el egy olyan rendezést, amely csak az Egyesült Államok, a békére mindenkinél jobban vágyó Európa, s végül a sorait rendezni tudó, ám ezzel Moszkva érdekszférájától mind inkább távolodni képes Ukrajna számára lenne jó.

Oroszország a fehérorosz fővárosban kieszközölt fegyverszünettel, majd jó esetben az azt követő konszolidációval valójában nem nyerne semmit. Ukrajna elengedésével évszázadok óta féltve őrzött érdekszférája sérülne, a mostanában az orosz tömegeknek harcos arcát mutató Vlagyimir Putyin presztízsén a gyengeség látszata ütne foltot, s végül a Krím el-, vagy orosz szemszögből nézve visszacsatolása miatt pedig vélhetően a nyugati szankciók legalább egy része is életben maradna. Az Oroszországgal szemben a nemzetközi életben – rövid vagy középtávon mindenképpen – fennmaradó bizalmatlanágról nem is beszélve.

A nyugati szankciós politika csapdahelyzetet teremtett

Valójában a Krím, illetve a Kelet-Ukrajnában zajló háborús események okán Oroszországra zúdított nyugati szankciós politika alapjaiban hibás. Azzal, hogy már a válság kezdeti stádiumában Moszkva számára világossá vált, hogy egy komolyabb katonai konfrontációtól – egyébként joggal – tartva a jelentősebb nyugati hatalmak saját fellépésük teljességgel érthető kizárása mellett harsányan elzárkóztak az Ukrajna számára történő fegyverszállítások lehetőségétől is (meggyőződésem, hogy ezt most már hiába lebegtetik), egyúttal azt is tudtára adták Oroszországnak, hogy a gazdasági büntető intézkedéseken kívül nem lesz több éles fokozata a szankciós politikának.

Ráadásul, miután számos neves nyugati közgazdász, sőt politikus is egyértelművé tette, hogy a Moszkvát ért gazdasági jellegű megtorlásnak nem lehet célja Oroszország csődbe vitele, – gondoljunk csak bele, milyen visszafordíthatatlan következményekkel járna ez – Vlagyimir Putyin és országa, a rubelválsággal, az olajárzuhanással együtt is mára olyan helyzetbe került, hogy az esetleges újabb szankciók révén egyszerűen nincs mit veszítenie. Hiszen abban biztosak lehetnek, hogy az egyébként – meggyőződésem szerint – csak látszólag egységesen fellépő nyugati világ nem fog, vagy ha úgy jobban tetszik, nem mehet el addig a bizonyos falig.

Magyarán a csapda bezárult. Oroszország jelen helyzetében vélhetően éppen a békés megoldással veszítene többet, míg a fegyveres konfliktust akár hosszabb távon is fenntartó magatartásával gyakorlatilag alig kockáztat annál többet, mint amit a jelenlegi világrendben eddig is elveszített. Arról nem is beszélve, hogy aki csak érintőlegesen is ismeri az orosz geopolitika nagyjainak gondolatvilágát, érvrendszerét, vagy akár Oroszországnak a történelemből is ismert nem éppen emberközpontú társadalmi berendezkedését, az azt is beláthatja, hogy egy hosszabb távon elhúzódó regionális konfliktus, vagy a kenyér árának drasztikus megemelése soha nem fogja elsöpörni annak a Vlagyimir Putyinnak az állami média által megtámogatott népszerűségét, aki ilyen vagy olyan áron, de újra felépítette az egyszerű orosz emberek nemzeti büszkeségét.

Nehéz helyzetben a Nyugat

Az úgynevezett nyugati világ Ukrajna kapcsán több szempontból is igen nehéz helyzetbe lavírozta önmagát. Az Egyesült Államok, miközben látszólag csak távolról figyeli az eseményeket, s Ukrajna irányában is egyelőre csupán néhány bíztató szóval – látogatással – élt, szemmel láthatóan keményebb álláspontra helyezkedik Moszkvával szemben (mondjuk nincs is annyi vesztenivalója), mint a minden áron békére törő nyugat-európai szövetségesei.

A nyugati világ tehát korántsem egységes a kérdés megítélésben, főleg ha számba vesszük annak keleti végvárait – gondoljunk akár Szlovákia, vagy éppen Magyarország sok esetben még a szankciós politikát is bíráló magatartására. A teljes nyugati összhang hiánya mellett azonban akad itt más jellegű probléma, vagy a krízist kezelni óhajtó megoldási lehetőségek körüli nehézség is.

A közvetlen katonai segítségnyújtás képtelensége mellett, a konfliktus jelen helyzetében már nem biztos, hogy visszatartó erőt képezne Oroszországgal szemben, ha a nyugati országok egy része esetleg komolyabb arzenállal látná el Ukrajnát. Az eszkaláció sajnálatos lehetőségével legalábbis mindenképpen számolnunk kellene. Ugyanakkor a drasztikusan „békés megoldás”, vagyis a nemzetközi jogi szabályokat és normákat teljességgel felrúgó Oroszország hódításainak elismerése sem volna sokkal kevésbé veszélyes megoldás. Ennek ugyanis olyan üzenete lenne nemcsak Moszkva, hanem minden a világon felbukkanó potenciális agresszor és lehetséges áldozataik felé, hogy van az az ár, amit a nyugati világ nem hajlandó megfizetni önmaga vagy partnerei védelméért.

Pedig a Kelet-Ukrajnában ebben a pillanatban is tomboló válság már így is meg fogja kérni az árát. És ezt az árat a nyugati világnak meg kell fizetnie, még akkor is, ha ebben a konfliktusban, annak eddig történő eszkalációjában a döntő szerepet Oroszország és személy szerint Vlagyimir Putyin játszotta. Viszont arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az orosz elnök üzelmeihez a „játszóteret”, vagyis az Ukrajnában tátongó hatalmi űrt – saját tehetetlensége, lassúsága folytán – éppen Európa és a nyugati világ szolgáltatta.

A szerző biztonságpolitikai szakértő.

Mátraházi Tibor