Súlypontáthelyezés: a lengyel külpolitika elmúlt tíz éve

A visegrádi országok fő külpolitikai céljai a rendszerváltást követően a NATO-és EU-csatlakozásig alapjaiban véve azonosak voltak, az azóta eltelt évtizedben azonban mindegyik állam saját pályát járt be, önálló hangját keresve az európai és a világpolitika színpadán. Lengyelország a transzatlanti közeledést és a brit partnerséget egyre inkább európai befolyása növelésére cserélte. A jelenlegi külpolitikai stratégia hátterében sokkal inkább a jól átgondolt gazdasági-geopolitikai érdekek állnak, semmint bármiféle konzekvensen követett ideológia.

Az uniós csatlakozást még a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) vezényelte le, ám azóta csak jobboldali pártok győzedelmeskedtek Lengyelországban. 2005 és 2007 között a Jarosław Kaczyński vezette konzervatív-nacionalista Jog és Igazságosság volt hatalmon, azóta viszont Donald Tusk ül a kormányfői székben, a jobbközép, ám liberális irányvonalat képviselő törvényhozókat is soraiban tudó Polgári Platform (PO) párttal a háta mögött. Ennek megfelelően sok szempontból a 2007-es esztendő vízválasztó volt a lengyel külpolitikai prioritások tekintetében.

Londontól Berlinig

A PiS által képviselt (akkor még jóval visszafogottabban) euroszkeptikus irányvonal gyorsan egy táborba hozta Lengyelországot és Nagy-Britanniát, mivel mindkét ország a transzatlanti együttműködés kereteiben gondolkodott. Kaczyńskiék ráadásul a történelmi sérelmek következtében mindig is gyanakodva figyelték Németország vezető szerepét, a brit vezetés pedig kapott az alkalmon, hogy a francia-német tandem ellenében jelentős szavazati súlyú szövetségest talált. Nagy-Britannia támogatta is a lengyel csatlakozást, sőt, egyike volt a bevándorlók előtt határait rögtön megnyitó három tagállamnak.

Azóta azonban mind Londonban, mind Varsóban más szelek fújnak. A britek közvélemény egy fontos része szörnyű következményeket vizionál a kelet-európai bevándorlásnak, David Cameron a lengyelek számára létfontosságú uniós büdzsé megnyirbálásán fáradozott, a tagállamok költségvetésének szorosabb EU-s felügyeletét pedig szintén a szigetország kormánya vétózta meg, ami végül kormányközi költségvetési paktumhoz vezetett, Lengyelországot, mint az eurózónán kívüli tagállamot külső szemlélőként hagyva.

A Tusk vezette irányváltás – ami egybeesett a brit újrapozícionálással is – aztán Németország felé fordította a lengyel külpolitikát. A konfrontálódások és sértődöttség által jellemzett, jórészt szervezetlen Kaczyński-féle külpolitikát felváltotta a gazdasági ésszerűség mentén alakított kapcsolatok rendszere. Lengyelország GDP-jének 46 százalékát az export teszi ki, így tehát közel sem mindegy, mennyire harmonikus a viszonya kereskedelmi partnereivel, akik közül messze kiemelkedik Németország.

Ez a fajta német-lengyel megbékélés szépen lassan szoros együttműködéssé, az európai integráció egyik fő tengelyévé változott. Ehhez a kölcsönös gazdasági érdekeken felül (amelynek fontos kerete az Európai Unió), Donald Tusk és Angela Merkel, valamint Radosław Sikorski és mind Guido Westerwelle, mind Frank-Walter Steinmeier személyes jó kapcsolata is nagyban hozzájárult. Mint az egyetlen gazdasági stagnálást elkerülő tagállam, Lengyelország ázsiója megugrott, ezzel együtt pedig érdekérvényesítő képessége is megnőtt. Annál is inkább igaz ez, mert Merkelnek nagy szüksége volt egy új szövetségesre az európai EU-ellenes hullám következtében. A lengyel államháztartás helyzete ráadásul viszonylag stabilnak mondható a válságot ellensúlyozó kormányzati élénkítés ellenére is (ehhez persze kellett a magánnyugdíjak rendszerének magyar mintára, ám annál visszafogottabban történő átalakítása is).

Tusk és kormánya mindeközben a francia kapcsolatokat is normalizálta – jórészt éppen Németországon keresztül, többek között a weimari háromszöget is újjáélesztve. Franciaország bizonyos uniós kérdésekben régóta a lengyel elképzelésekkel ellentétes elgondolásokat vallott, ezért is volt különösen fontos legalább valamilyen minimális intézményesített párbeszéd kialakítása. Mára ott tartunk, hogy a befelé forduló, saját problémáival küzdő Franciaország szerepét a közös külpolitika terén Lengyelország látszik átvenni. A német és a lengyel külügyminiszter közösen cikkez és Ukrajnában tárgyal, miközben Tusk és Merkel találkozói soha nem látott sűrűségűek.

Az iraki háborúban még lelkesen részt vett Lengyelország Nagy-Britannia és az Egyesült Államok oldalán, akiket a Kaczyński-kormány természetes szövetségeseknek tartott, elsősorban a német és orosz befolyás ellenében. A kapcsolatok azóta lényegesen visszafogottabb intenzitásúak, a lengyelek pedig évek óta hiába várnak az ígérgetett amerikai vízummentességre. A külpolitika pragmatikus jellegét jól mutatja, hogy mindezek ellenére az ukrán események hatására rögtön Lengyelországban kezdett hadgyakorlatokba a NATO, támaszpontokat alakítva a keleti határ mentén. Mindeközben a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség támogatójaként ismét egy platformra került az ország a britekkel, és az Obama-adminisztrációval. Ezeket a kapcsolatokat a lengyel biztonságpolitika nagyra értékeli, ám párhuzamosan évek óta egy visegrádi és egy weimari harccsoport létrehozásán fáradoznak az önálló európai védelem megteremtése érdekében, miközben éppen nagyszabású fejlesztési tervet hajtanak végre saját hadseregük háza táján is.

Keleti nyitás lengyel módra

A régi ellenségek közül nem csak Németországgal normalizált a kapcsolatát Varsó az elmúlt hét évben. Jól felfogott érdekek mentén, de az oroszokkal is hajlandó volt együttműködni. Paradox módon éppen a 2010-es, 96 vezető lengyel politikus és tisztviselő életét követelő szmolenszki katasztrófa után indult meg a látványos olvadás és közeledés. A lengyel energiaellátás több mint 90 százalékban az orosz gáztól függ, az európai tőkehiány és lanyha befektetési kedv mellett pedig a régió több országához hasonlóan ők is innen reméltek pénzt.

Az érdekpolitizálásra nyomban lecsapott az ellenzékbe szorult, szimbólumok terén jóval erősebb Jog és Igazságosság, egyenesen hazaárulással, az ország német-orosz gyarmattá alakításával vádolva a kormányt. A lengyel külügy vezetői részben az élesen oroszellenes közvélemény miatt igyekeztek is ellensúlyozni a közeledést. Volt, hogy Szergej Lavrov külügyminisztert egyszerűen nem hívták meg egy fórumra, melyen érintett volt, választott bíróság elé vitték a Gazpromot önkényes árszabása miatt, Sikorski pedig egyenesen a Molotov-Ribbentrop paktumhoz hasonlította az Északi Áramlat megépítését. Mindezek ellenére a korábban feloldhatatlan ellentétnek látszó lengyel-orosz szembenállásból egy érdekközösségen alapuló, valamelyest kiegyensúlyozottabb kapcsolat lett, Oroszország pedig a lengyel húsárukat két évig sújtó embargót is feloldotta.

A gazdasági növekedés lassulásával a jobboldali ellenzék egyre hatékonyabban játszotta ki a nacionalista kártyát, ebből a szempontból Donald Tusk számára jókor jött az ukrán válság. Lengyelország végig vezető szerepet vállalt a közvetítésben és erélyesen lépett fel Oroszország ellen, folyamatosan keményebb szankciókat követelve. A jelek szerint a jobboldali választók egy részéhez elért az üzenet, a kormánypárt szerencséje a közvélemény kutatások szerint megfordulni látszik.

Mindeközben Kína felé is szívesen tekintget a lengyel vezetés, különleges gazdasági övezeteik, a privatizációs lehetőségek és az infrastrukturális befektetések mind vonzóak az ázsiai ország számára, Lengyelország pedig az összes visegrádi államhoz hasonlóan örömmel fogadná a kínai befektetéseket (elsősorban a vasúti infrastruktúra terén). Vannak is már kisebb eredmények (közvetlen és rendszeres tehervonat a két ország között) ezen a téren, ugyanakkor a kudarcok (a labdarúgó EB előtt egy autópálya szakasz a kínai kivitelezőn bukott el) miatt óvatos figyelem övezi az együttműködést. Lengyelország piacának mérete és elhelyezkedése szempontjából eleve előnyt élvez a régiós versenyben, így még inkább megteheti, hogy bár konkrét projektek esetében tárt karokkal várja a kínai jelentkezőket, a szimbolikus politizálás terén visszafogott, és még véletlen sem igyekszik a hanyatló Európát helyettesítő gazdasági hatalomként feltüntetni Kínát.

Visegrád újra fókuszban

A fentiekből egyértelműen az látszik, hogy Lengyelország az elmúlt tíz évben arra törekedett, hogy ne csak regionális hatalomként, hanem egyenesen az európai integráció egyik vezető államaként határozza meg magát, külpolitikája így elsősorban a „nagyokra” koncentrált. Részben ennek eredményeként, részben a visegrádi országok hasonló gazdasági szerkezete és tőkehiánya miatt, az EU-csatlakozást követően a Visegrádi Együttműködés kiüresedni látszott.

Lengyelország népessége és területe alapján egyedül nagyobb, mint a másik három partnerország, így egyértelműen jelentős részben attól függ a kooperáció sikere és intenzitása, hogy hajlandó-e vezető szerepet vállalva részt venni abban.

Az utóbbi időben azonban rég nem látott lendületet kapott az együttműködés. Hiába a nagyhatalmi törekvések, mindegyik ország nettó haszonélvezője az integrációnak, ráadásul egyedül Szlovákia tagja az euróövezetnek. Ebben a felállásban pedig mindenképpen közös fellépésre van szükség az érdekérvényesítéshez. A nettó befizetők mindig is fenntartással kezelik majd az EU-s pénzekből legtöbbet profitáló tagállamokat, ráadásul az eurózóna is egy mag-Európát látszik formálni, amelynek irányításába kívülről nehéz beleszólni. Ha azonban a négyek a közös érdekek mentén (például a költségvetés, vagy a gázkibocsátás korlátozása) együttműködnek, az intézmények működési mechanizmusának eredményeképp lehetetlen figyelmen kívül hagyni a véleményüket. Az utóbbi időben pedig egyre inkább előtérbe kerülnek ezek a közös érdekek, legutóbb éppen a gázkibocsátás terén sikerült blokkoló kisebbséget alakítania a régiós országoknak. Ez a fajta kooperáció pedig remélhetőleg utat nyit az egyéb fejlesztési, gazdasági és katonai együttműködés fokozása előtt is.

Cikkünk befejező részét a következő oldalon olvashatja.

Demokrácia és emberi jogok: a lengyel hozzáadott érték?

A lengyel külpolitikai stratégiai egyik legtudatosabb, szinte a rendszerváltás óta konzekvensen képviselt szegmense az emberi jogok és a demokrácia védelme. Saját tapasztalatát hozzáadott értékként felmutatva a lengyel külpolitika látványosan és aktívan felemeli a hangját minden ilyen ügyben. Elsősorban természetesen a Keleti Partnerség tagállamai vannak a fókuszban (régóta támogatják például az emigráns ellenzéki belarusz médiát), de többek között Szíria esetében is rendszeresen hallatja hangját a külügy számos meghatározó szereplője.

Ebben a szerepben megerősíti a Tusk-kormányt a tény, hogy Kaczyński rövid, ámde viharos kormányzásának következtében Európában felértékelődött a miniszterelnök: kifejezetten a lengyel demokrácia és mérsékeltség védelmezőjeként tekintenek rá számos helyen. A személyek szerepe ebben a dimenzióban amúgy is fontos, Sikorski külügyminiszter aktivitása, láthatóan remek nemzetközi kapcsolatai, valamint sarkos, figyelemfelkeltő megjegyzései alkalmasak arra, hogy a nemzetközi figyelem középpontjába helyezzék véleményét. Rajta kívül Lech Wałęsa, a rendszerváltás ikonikus figurája, volt köztársasági elnök is meglehetősen önjáróan tevékenykedik és terjeszti a lengyel demokráciafelfogást. Bár hazájában közel sem örvend régi népszerűségének, országimázs terén továbbra is sokat tesz Lengyelországért.

Litván elhidegülés

A nagyjából 250 000 fős lengyel kisebbség helyzete az utóbbi időben gyakran rányomta a bélyegét a litván-lengyel kapcsolatokra. Kaczyńskiék idejében részben a szövetségesek hiánya miatt, részben az összetartó oroszellenességnek köszönhetően Litvánia kiemelt szerepet élvezett a lengyel külpolitikában, az utóbbi években azonban a lengyel kisebbség számára kedvezőtlen intézkedések következtében meglehetősen fagyossá váltak a kapcsolatok.

Az utcatáblák, a lengyel nevek litvánosítása, a kisebbségi oktatás ellehetetlenítése, az egybefüggő lengyelek lakta területekre állítólag központilag támogatott litván betelepülés, vagy a nemzetiségi pártok nehéz helyzetbe hozása mind-mind gyakran előkerülő téma lett. A lengyelek nem riadtak vissza a kezükben lévő gazdasági fegyver használatától sem: meglebegtették a lengyel Orlen tulajdonában lévő egyetlen baltikumibeli olajfinomító eladását az oroszoknak, amiből aztán természetesen nem lett semmi. Algirdas Butkevičius 2012-es kormányra kerülésével aztán megindult egy egyfajta normalizálódás. Az új kormányfő ígéretet tett a kisebbségek helyzetének javítására, és természetes szövetségesnek nevezte Lengyelországot. 2015-re a tervek szerint elkészül a két ország elektromos hálózatának összekötése, és tervben van a gázvezetékek kiépítése is.

A lengyel külpolitika elmúlt tíz évének egyik legnagyobb pozitívuma a viszonylagos folytonosság és következetesség. Bizonyos prioritások szinte a rendszerváltás óta változatlanok, miközben a szimbólumok és az érzelmekre építő külpolitika helyét fokozatosan átvette a racionális érdekpolitizálás. A Tusk és Sikorski nevével fémjelzett irányvonal egyfajta Realpolitik, amely ügyesen alkalmazkodik a világpolitika változásaihoz, de egyúttal saját belpolitikai érdekeit is szem előtt tartja (ami elsősorban a gazdasági növekedés, mint a kormányzat egyik fő legitimáló ereje). Talán soha nem folytatott ilyen aktív külpolitikát Lengyelország, ráadásul bizonyos fokig minden erőközpont bizalmát sikerült elnyernie anélkül, hogy látványosan elkötelezte volna magát. Az elmúlt évtized gazdasági teljesítménye, valamint az új tagállamok blokkjából való kitűnés erősítette a lengyel érdekérvényesítő képességet, ám a nagyhatalmi törekvéseknek egyértelműen gátat szab az, hogy az ország nem tagja az eurózónának és továbbra is erősen ráutalt az uniós támogatásokra.