A partvonalról figyeljük, ahogy átrendeződik Európa

Az elmúlt hónapok ukrajnai eseményei nem csak a világpolitikai status quo megváltozását jelzik, de egyúttal az európai, sőt, a regionális erőviszonyok átalakulását is szimbolizálják. Magyarország pedig csak nézőként figyeli, ahogy az események tovább halványítják európai jelentőségét.

A tüntetők és a rendőrök közötti összetűzések legválságosabb napjaiban az EU közvetítői delegációja, ha úgy tetszik válságstábja a német, a francia és a lengyel külügyminiszterből állt. Jóllehet, a Janukoviccsal született egyezség végül a szemetesben végezte, a tárgyalásoknak és az első komoly engedményeknek komoly szerepe volt az erőszak megfékezésében. Az pedig nem is volt kérdéses, hogy az Európai Uniót ez a hármas képviseli az eddigi legfontosabb külügyi misszión, messze meghaladva Cathrine Ashton szerepét is.

Franciaország ráadásul egyre inkább saját belső gazdasági-társadalmi problémáival van elfoglalva, és bár a formalitások terén természetesen ragaszkodnak a németekkel való egyenlőségen alapuló vezető szerephez, valójában egy ideje már befelé forduló politikát folytatnak.

A franciák csökkenő európai szerepvállalásával és jelentőségével párhuzamosan a britek is egyre kevésbe kívánnak aktívan (vagy bárhogyan) részt venni az európai integráció ügyének előmozdításában, a déli nagy tagállamok pedig hosszú évek óta húzódó válságukkal sokkal inkább koloncnak tűnnek Európa nyakán, mintsem méretüknek megfelelően fontos szerepet betöltő országoknak. Európa motorjából szinte egyik pillanatról a másikra Európa lesajnált kéregetőivé váltak, Németország gazdasági túlsúlya így egyértelmű politikai dominanciával is párosult az utóbbi években.

Az így keletkezett hatalmi űrt pedig az ukrán krízissel látványosan és végérvényesen Lengyelország látszik betölteni. Mára a lengyel gazdaság az ország méretének megfelelő helyen áll az európai rangsorban, ráadásul az előtte álló Spanyolországgal és Olaszországgal merőben ellentétes pályát járt be az elmúlt években. Bár a látványos növekedést produkáló gazdaság aláhúzza az ország politikusainak mondandójat, az elmúlt hónapokban félhivatalossá váló vezető szerep elérésében három másik lényeges elemet lehet kiemelni: a startégiai gondolkodást, a reális helyzetértékelést és a legalább nyomokban megjelenő valós vezetői kvalitásokat.

Bár Magyarország méretéből fakadóan hasonló pozícióra nem pályázhat, relatív helyzetének jelentős javulását elérhette volna (mint tették azt a krízis során és az azt megelőző években szintén meglehetősen aktív balti államok), ha ezek közül bármit is képes lenne prezentálni.

Lengyelország a rendszerváltás óta többé-kevésbé következetesen törekszik a szomszédaival, elsősorban pedig az Ukrajnával való viszony normalizálására. Mind a németekkel folytatott együttműködés, mind az Ukrajnával való megbékélés és az immár negyedszázados közvetítői szerep ciklusokon átívelő stratégiai gondolkodást igényelt, ami esetenként a rövidtávú politikai logikával is ellentétes volt. Ezáltal mára az EU-ban egyértelműen Lengyelországra tekintenek a rendszerváltás érzelmi és technikai know-how-jának birtokosaként, míg Magyarország továbbra sem volt képes teljesen meghaladni múltbéli sérelmeit.

Bizonyos határokon belül, ha kellett, a lengyel vezetés (hatalmas hazai ellenérzést kiváltva) akár az oroszokkal is üzletelt, ám Magyarországgal ellentétben ezek a bizonyos határok ott valahol a nyílt orosz agresszió környéken huzódtak. Donald Tusk miniszterelnök az események csendes figyelése helyett számos helyen hangsúlyozta már, hogy országa számára az ukrán helyzet megoldása egész egyszerűen létkérdés, egy szomszédos forrongó gócpont, vagy egy új, éppen csak a határától keletre húzódó vasfüggöny alapjában veszélyezteti országa stabilitását. Tusk ennek jegyében gyorsabb és keményebb szankciókat sürget már január óta, azt hangsúlyozva, hogy Oroszországnak nem érdeke egy esetleges polgárháború (vö. gázvezetékek az ukrán területeken), és a jelenlegi világgazdasági körülmények között legalább annyira függ az európai gázexporttól, mint a közép-európai országok az orosz importtól.

Putyin hátországa a külföldön vagyonokat felhalmozó, életük jelentős részét Nyugaton töltő oligarchák támogatásán és a gázbevételekből finaszírozott szociális kiadások fenntartásán nyugszik, így ezeknek a csatornáknak az elzárása valóban logikusnak tűnik, de ebben a helyzetben nem is ez a kérdés. Egyszerűen arról van szó, hogy elhinni, hogy a 21. században egy kis, gazdaságilag nyitott ország függetlenítheti magát a szomszédban zajló ilyen kaliberű világpolitikai változástól és teljességgel izolálhatja magát a lényegi európai politikától, egyszerűen a valóságtól való teljes elszakadást jelenti. Arról lehet vitatkozni, hogy a lengyel kormány erős emberei által javasolt megoldások hasznosak, hatékonyak, vagy egyáltalán értelmesek-e, arról viszont nehezen, hogy valós helyzetértékelésen alapszanak.

Az események tökéletes bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy az antidemokratikus erőkkel kötött „stratégiai partnerség” alapjaiban hibás gondolat, hiszen a birodalmi logikából fakadóan kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és irracionális minden ilyen keretekben gondolkodó hatalom. Az ezt felismerő politikusok az események befolyásolására, vezetésére törekszenek, míg a befelé fordulók akasztják meg az európai integráció elengedhetetlen és egyre sürgetőbb megújulását.

Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter aktivitása és sarkos kijelentései ebbe az irányba löknék Európát, az ő szava pedig mára Németország támogatását is jelenti. Az unió betegségeire rávilágító krízist a hozzá hasonló hosszú távú elképzelésekkel rendelkező politikusok úgy értékelik, mint egy újabb, hangosabb vészjelzést a politikai unió létrehozására, mert csak így válhat Európából rövid távon is cselekvőképes, válsághelyzetben nem nevetség tárgyává váló valós hatalmi központ.

Lengyelország múltjából fakadóan tudja, hogy a választók kiábrándultságát meglovagoló másik lehetőség nem valós alternatíva. Ez a tudás és tapasztalat tette mára az európai politikához lényegében hozzájáruló állammá a legnagyobb keleti tagállamot, míg Magyarország a szomszédos történések ellenére is úgy viselkedik, mintha teljesen elfelejtette volna ezeket az alaposan megtanult leckéket.