Ők versenyeznek Barroso helyéért

José Manuel Barroso két ciklus, vagyis tíz év után harmadszor már nem száll harcba az Európai Bizottság vezetéséért. A portugál hátrébb lépésével egy időben ráadásul először fognak a Lisszaboni Szerződés hatásköri vitákat is generáló homályos rendelkezései alapján elnököt választani, így különösen érdekesnek ígérkezik az utódlás. Mivel az új rendszerben az Európai Parlament pártjai állíthatnak jelölteket, várhatóan a két nagy párt fut majd versenyt a Bizottság vezetéséért. Az eldőlt, hogy Európai Szocialisták Pártja az EP mostani elnökét, a német Martin Schulz-ot indítja a tisztségért, de ki lesz a jelenlegi legnagyobb erő, az Európai Néppárt jelöltje?

A 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés értelmében a Bizottság elnökének megválasztása immár az Európai Parlament hatáskörébe tartozik, ugyanakkor az EP az Európai Tanács (vagyis a tagállamok kormány-és államfőiből összeülő Tanács) előterjesztése alapján dönt. Az Európai Tanács viszont javaslattételekor köteles figyelembe venni a megelőző (vagyis az idén májusban esedékes) Európai Parlamenti választás eredményét.

A rendelkezés szándéka szerint egyrészt a Parlament hatáskörét növelné, másrészt a demokratikus deficit csökkentését célozná, hiszen így az egyetlen közvetlenül választott szerv szavaz majd az Európai Unió operatív motorjának, vagyis a Bizottságnak az elnökéről. A Bizottság az új helyzet tisztázása gyanánt arra kérte az európai pártokat, hogy még a parlamenti választás előtt nevezzék meg jelöltjüket az elnöki tisztségre, ezáltal gyakorlatilag összekapcsolva a választást a Bizottság elnökének személyéről való döntéssel. A kezdeményezés nem titkolt célja egyúttal az, hogy személyeken keresztül megfoghatóbbá tegye az EU polgárai számára az Európai Parlamenti választás tétjét, és növelje a hagyományosan alacsony részvételt.

Kezdetben többek között Angela Merkel és Herman van Rompuy is szót emelt a kezdeményezés ellen, mondván a Szerződés szövege nem teszi lehetővé az európai pártoknak a jelöltek listájának ilyen szűkítését, hiszen a jelölés továbbra is az Európai Tanács hatásköre volna. Ráadásul ezzel valójában nem is a Parlament ereje növekszik, ahogyan az szándék volt, sokkal inkább az európai pártok jelentősége nő meg.

A nem teljesen egyértelmű megfogalmazásból eredő vitának végül az vetett véget, hogy szépen lassan minden párt megnevezte saját jelöltjét. A technokratának számító Schulz az egyik nagy pártcsalád, a szocialisták jelöltje, a közvélemény-kutatások alapján továbbra is legnépszerűbb Néppárt azonban csak márciusi dublini ülésén dönt arról, kit indít a német ellenében. A jelöléshez a Néppárt adott nemzeti tagpártjának támogatásán kívül két másik tagpárt ajánlása szükséges. Bár a nevezéseket február 13. és március 5. között lehet benyújtani, már most látszik, kik jöhetnek szóba az egyik legfontosabb uniós tisztségért folyó versenyben.

A jelöltek

Az Európai Néppárt néhány hónapja megválasztott elnöke, Joseph Daul az Euractiv-nak adott interjújában négy embert nevezett meg, akik indulását biztosra veszi, ám korábban elkotyogta, minimum hat emberről tudni lehet, hogy érdekli a jelöltség. Nézzük először a biztosnak gondolt indulókat.

Michel Barnier, a belső piacért felelős francia biztos ugyan karakteres politikus, ráadásul komoly uniós tapasztalattal is rendelkezik, mégis ellene szól viszonylagos nemzetközi ismeretlensége, ráadásul a szocialista Hollande (a javaslattevő Európai Tanács tagjaként) pedig valószínűleg nem rajongana egy volt Sarkozy-miniszterért (főleg ha egy másik francia, Christine Lagarde is harcba száll majd). A Néppártnál így nem biztos, hogy kockáztatnak a jelölésével.

Jean-Claude Juncker az európai politika veteránja. 19 éven át volt Luxemburg miniszterelnöke, nyolc évig pedig egyúttal az Eurócsoport elnöke. Hazai vereségével szabaddá vált egy még jelentősebb uniós tisztség betöltésére. Ugyanakkor gyakran hangoztatott föderalista nézetei nehezen elfogadhatóvá teszik a jelenlegi EU-ellenes hangulatban, ráadásul sokat kritizált „életszeretete” (ivási szokásairól és láncdohányzásáról számos anekdota jár szájról-szájra a brüsszeli folyosókon) még támadhatóbbá teszi. A hírek szerint Angela Merkel sem rajong jelölésének gondolatáért.

Valdis Dombrovskis volt lett miniszterelnök lehetséges indulásáról már korábban is írtunk, most pedig szinte biztos, hogy harcba száll majd. A németek által erőltetett fiskális szigor és radikális válságkezelés mintatanulója, ráadásul országa immár (jórészt éppen neki köszönhetően) az euróövezet tagja. Ugyan az új tagállamok alulreprezentáltsága miatti ellensúlyozási törekvés mellette szólhat, nagy kérdés, hogy egy apró ország bukott miniszterelnökeként mekkora támogatással bír a pártcsaládon belül.

Jyrki Katainen finn miniszterelnök indulása némileg meglepő, hiszen regnáló kormányfőként sokat kockáztat. Ha alulmarad a belső versenyben, vagy végül nem a Néppárt lesz a legnagyobb párt az Európai Parlamentben, a kudarccal gyakorlatilag hazai politikai karrierjét is kettétöri. Ráadásul a kampányban a jelöltek a pártcsalád arcaként szolgálnak majd, és kérdéses, hogy hogyan lenne erre a világjárásra ideje és energiája egy aktív miniszterelnöknek. Katainen fiatalossága, valamint a tény, hogy Finnországban hatpárti koalíciót vezet sikeresen, sok támogatót szerzett számára. Mivel hazájában miniszterelnökként is jól áll népszerűség tekintetében, egyértelműen ő kockáztat a legtöbbet.

Futottak még

Enda Kenny ír miniszterelnök neve is gyakran felmerül komoly esélyesként, ő azonban ez idáig cáfolta, hogy érdekelné a lehetőség. Az összeomlott ír bankrendszer szanálása, valamint az egyöntetűen sikeresnek ítélt ír elnökség nagy elismerést hozott neki európai színtéren is, nem véletlenül lesz a jelöltségről döntő konferencia Dublinban. Hiába tudná maga mögött David Cameron támogatását, Kennynek Katainenhez hasonlóan hazai kötelezettségei vannak, ráadásul pletykák szerint ő inkább Herman Van Rompuy posztjának megüresedésére vár.

Donald Tusk lengyel kormányfő neve is időről időre szóba került az elmúlt években, ráadásul most Lengyelországban finoman szólva sem áll jól a kormány és Tusk személyes népszerűsége. Egyesek szerint ez lenne a megfelelő alkalom a hajó elhagyására, ám a miniszterelnök egyelőre ragaszkodik a 2015-ig tartó ciklus kitöltéséhez. Erősen személye köré centralizált pártját ráadásul nehéz helyzetbe hozná Brüsszelbe távozása. Ellene szól még, hogy egy „menekülő” kormányfőt talán kevésbé látnának szívesen az Európai Néppárt kampányának élén, ráadásul angol nyelvtudása is komoly kívánnivalót hagy maga után.

Christine Lagarde sok vezető néppárti politikus preferált jelöltje volna, ráadásul segítené a nemek arányának javítását is a vezető EU-s tisztségekben, ám nehezen elképzelhető, hogy mindössze három év után távozna az IMF éléről egy bizonytalan pozíció érdekében.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Európai Parlamentnek abszolút többséggel kell majd döntenie a kinevezésről, tehát fontos szempont lesz az Európai Néppárt jelöltjének kiválasztásakor, hogy a kisebb pártcsaládok által is támogatható befutót találjanak a nagy belső versenyben.

Kérdés, hogy az előválasztás-szerű felhajtás és a személyekre kihegyezett kampány mennyire mozgósítja majd az európai választópolgárokat. A kritikusok szerint a herce-hurca csupán újabb ékes bizonyítéka annak, hogy az EU intézményrendszere nem képes a valós problémák hatékony kezelésére, ehelyett inkább csak a külsőségekkel törődik.