A berlusconizmus „nem vész el, csak átalakul”

Az olasz jobboldal vezéréről, Silvio Berlusconiról számos könyv megjelent már, de egyik sem volt olyan sikeres és mélyreható, mint „A berlusconizmus Olaszország történetében” című mű. A tavaly nyáron megjelent könyv szerzőjével, Giovanni Orsina professzorral a berlusconizmusról és az olasz belpolitikai helyzetről beszélgettünk.

A 2013-as előrehozott választásokat követő egy év a második olasz köztársaság egyik legválságosabb időszaka volt: a meglepő választási eredmény (a radikális Öt Csillag Mozgalom és a jobboldali Szabadság Népe párt nem várt mértékű sikere), a kormányalakítási nehézségek, a kritikus köztársasági elnök-választás, a Berlusconi-perek, az őszi kormányválság, a Hajrá Olaszország! újjáalakulása, a jobboldal szakadása és a baloldal válsága, csak a legfőbb események. Sokan egy korszak, a Berlusconi-korszak végét prognosztizálták a nyár végétől. A jobboldal vezére, Silvio Berlusconi már nem tagja a parlamentnek, de politikai csillaga még nem áldozott le. A nevéhez kapcsolódó, immár az olasz belpolitikát két évtizede meghatározó jelenségről, a berlusconizmusról beszélgettünk Giovanni Orsina professzorral, A berlusconizmus Olaszország történetében (Il berlusconismo nella storia d’Italia, I nodi Marsilio, Venezia, 2013) című könyv szerzőjével.

Kitekintő: Véletlenszerű, hogy a könyve éppen az utóbbi 25 év legsúlyosabb belpolitikai válságidőszakában jelent meg?

Giovanni Orsina: Részben véletlen, részben nem. A negyedik Berlusconi-kormány bukásakor (2011-ben) az olasz jobboldalról szóló könyvemen dolgoztam, amelynek egy fejezete lett volna a berlusconizmus. A fejezet írásakor rájöttem, hogy a témát nem lehet megfelelően egy fejezetben bemutatni, csak egy könyvben. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy a negyedik Berlusconi-kormány bukásával véget ér a berlusconizmus, és elérkezett az idő, hogy történelmi szemszögből vizsgáljuk a jelenséget. A 2013-ban megjelent mű megírására ösztönzött az is, hogy nem volt olyan elérhető irodalom, amely megfelelő módon és objektívan elemezte volna a berlusconizmus politikai tartalmát. 

K.: Michele Salvati, a Corriere della Sera napilap szerkesztője azt írta, hogy ez az első komoly könyv a „berlusconizmusról”. Novemberben már a harmadik kiadás jelent meg. 

G. O.: A könyv jó fogadtatásban részesült, különösen a baloldalon, amely úgy tekint a műre, mint amely elsőként magyarázza meg, Berlusconi hogyan és miért volt képes többször is választási győzelmet aratni. Néhány héttel ezelőtt a La Repubblica (a legnagyobb baloldali napilap) egyik újságírója azt mondta, hogy a szerkesztőségben mindenki elolvasta a könyvet. De nem csupán az újságíróktól, hanem számos demokrata párti képviselőtől és szenátortól is kaptam visszajelzéseket. A baloldalon van egy valós igény arra, hogy megértsék a berlusconizmust. 

K.: Könyvében a berlusconizmust a liberalizmus és a populizmus emulziójaként határozza meg. Mit ért ez alatt?

G. O.: A berlusconizmus ideológiai kerete a jobboldali liberalizmus, míg eszközei a populizmus tárházából valók („itt vagyok én, holnapra megoldok mindent”). Azonban a liberális és populista elemek végig elkülönülnek, Berlusconi nem tud egy koherens projektet felépíteni, a liberális és a populista projekt párhuzamosan van jelen, sokszor szembekerül egymással. Ez a fajta belső konfliktus az egyik oka a berlusconizmus kudarcának.

K.: Azt írja, hogy 2006 után Berlusconi nélküli berlusconizmusról beszélünk. A 2011-es események (negyedik Berlusconi-kormány bukása) után ez változott?

G. O.: Igen, súlyosbodott. A berlusconizmus fontos eleme a nagy optimizmus, az 1990-es évek elején egyik alapígérete az ország problémáinak a megoldása és a gazdaság fellendítése. De ez az ígéret 2006-tól már nem jelenik meg, igaz a 2013 szeptemberében közreadott videó-üzenetében újból visszatér ehhez az elemhez, de nem gondolom, hogy a választók még elhiszik neki. Azok, akik Berlusconira szavaznak, nem azért voksolnak rá, mert azt hiszik, hogy Berlusconi még megoldhatja a problémákat, hanem azért, mert úgy gondolják: megvédheti őket a baloldaltól. Ez nagy különbség.

K.: Ez a baloldaltól való félelem az oka a 2013-as váratlan választási eredménynek is?

G. O.: Igen, az antikommunizmus, és a baloldaltól való oltalmazás 1994-től része a berlusconizmusnak, de a 2000-es évek elejéig kettős téma volt: „megvédlek titeket a kommunistáktól és megoldom a problémákat”. Volt egy negatív és egy pozitív elem. Véleményem szerint a pozitív elem 2005-2006-tól jelentősen elhalványodott. Ehhez a változáshoz társul, hogy a baloldal nem képes politikai alternatívát nyújtani a választóknak. Az olasz politikai erők nem képesek betölteni azt a teret, amelyről fokozatosan szorul ki Berlusconi. Ez a helyzet a 2013-as választásokon is megmutatkozott. Egy igazi Berlusconi-szavazó senki másra nem szavazhatott 2013-ban, csak Berlusconira.

K.: Ön szerint mi ennek az oka? A többi politikai erő nem értette meg, hogyan működnek a Berlusconi-szavazók, s ezért nem tudták megszólítani őket? Vagy nem is akarták megszólítani őket?  

G.O.: Az az igazság, hogy egyik politikai erő sem beszélt ezekhez a szavazókhoz, mert úgy gondolták, hogy nem éri meg. A helyzet hasonló a szavannához, ahol egy varacskos disznó csorda egy adott oroszláné, amely rendszeresen levadászik egy-két disznót. Majd az oroszlán megöregszik, elfárad, s már nem tudja ellenőrzése alatt tartani a csordát. Azt gondolnánk, hogy a többi nagyvad, a jaguárok, a gepárdok fogják átvenni a „felügyeletet”, de a varacskos disznók nem kellenek senkinek sem. A gepárdoknak és a jaguároknak a gazellák tetszenek, amelyek szépek, vékonyak és gyorsan futnak. A varacskos disznók pedig csúnyák, büdösek és szúrósak. Van táplálék, de nem szeretné senki sem. Ez ellentmond a természet törvényének. Valami hasonló történt a 2013-as választási kampányban is. A politikai erők nem akarták megszólítani a beskatulyázott Berlusconi-szavazókat, mert ők az adócsalók, a kevésbé műveltek. Az olasz politikában úgy tartják, hogy Berlusconira csak az ország rosszabbik fele szavaz. A többi politikai erő nem akarja megszólítani őket, s igazából azt sem tudja, hogyan tehetné.

K.: Egy ilyen fragmentált pártrendszerrel bíró országban, egy ilyen választási törvény mellett megengedheti magának politikai erő, hogy figyelmen kívül hagy egy tízmilliós választói csoportot? 

G.O.: Természetesen nem. A politikához vállalkozói képességek is szükségesek, különösen a választási kampányban. Ez az a képesség, amely az olasz politikusoknak nincs meg. A baloldal, különösen a Demokrata Párt (kivéve Matteo Renzit) úgy vélekedik saját magáról, hogy ők a legjobbak, az erkölcsösek, a komolyak, tehát a felsőbbrendűek. Ez a fajta önmeghatározás Enrico Berlinguerhez és az Olasz Kommunista Párt 1970-es évekbeli útkereséséhez kapcsolódik, s öröksége mind a mai napig meghatározza az olasz baloldalt. Ez a hozzáállás azonban tönkreteszi őket, elég a 2013-as választási eredményre, s annak következményeire gondolni. A Berlusconi-szavazók tudják, hogy a baloldal és a Demokrata Párt utálja őket, illetve tudják, hogy épp ezért soha nem fognak rájuk szavazni. A probléma az, hogy a baloldali vezetők nem látták meg azt az óriási lehetőséget és nyereséget, amelyet a Berlusconi-szavazók jelentenek. A politikai hülyeség egy valós jelenség Olaszországban. 

K.: Matteo Renzi, a Demokrata Párt új vezetője hozhat változást ebben a mentalitásban? Úgy tűnik, hogy ez egy nagy küzdelem lesz, hogy a megválasztása nem a háború, csupán egy fontos csata megnyerését jelentette. 

G. O.: Egyetértek. A fő probléma a párt újjáalakítása és egy valódi politikai vezető felépítése a baloldalon, de a jobboldalon is. Óriási a feladat, azonban az erőfeszítések az Alkotmány reformja nélkül mit sem érnek.  

K.: A Berlusconi-korszak nem ért tehát véget, csupán átalakult?

G.O.: Így van, csak átalakul, Berlusconi egyre gyengébb. A berlusconizmus vége egy agónia, egy alzheimer, nem egy infarktus. Már 2006-ban elkezdődött, természetesen a szenátusból való kiesése egy újabb rést ütött, de nem vonul vissza, még nem. Sőt úgy gondolom, a jelenleg is ellene folyó perekben részt vevő bírók és a Demokrata Párt ténykedése még akár újabb lendületet is adhat neki. Ha például előzetes letartóztatásba helyeznék, biztos vagyok benne, hogy növekedne a szavazótábora.