Függetlenségi népszavazások fűszerezik majd 2014-et

Az EU-tagság kérdése lehet az egyik tényező, amelyik hatással lehet a ma még bizonytalanok táborára, midőn idén ősszel két hónapon belül tart népszavazást a függetlenné válásról Skócia és Katalónia.

Az idei év egyik „induló híre” volt, hogy levélben kérte a katalán miniszterelnök valamennyi EU-tagállam vezetőjét, hogy támogassák a november 9-ére kilátásba helyezett katalán függetlenségi népszavazás megtartását és következményeinek elismerését. Artur Mas, a katalán tartomány elnöke voltaképpen már decemberben megküldte azt a levelet, amiben bejelenti a katalán népszavazási szándékot (és dátumot!), és amelyben egyúttal a referendum – spanyol kormány által erőteljesen vitatott – jogi-alkotmányos legitimitása mellett érvelt. Ennek ténye azonban csak az újév első napjaiban vált ismertté.

A tavaly novemberi előrehozott tartományi választásokon Katalóniában az addig is kormányzó jobboldali, elszakadás párti Konvergencia és Unió (CiU) csak relatív értelemben végzett a legerősebb pártkén, ám szavazatai számát nem tudta növelni, és így abszolút többséget sem szerzett. Masék csak úgy tudtak kormányt alakítani a helyi törvényhozásban, hogy a népszavazás ügyében szövetségre léptek a másodikként befutó Katalán Köztársasági Baloldallal (ERC), amely ezek után késznek mutatkozott a kormányt kívülről támogatni.

A két politikai formáció – amelyet amúgy számos ideológiai, gazdaságpolitikai kérdés megosztott idáig – együttesen a tartományi parlament kétharmadát ellenőrzi, amit Mas említett év végig levelében fontosnak is érzett kihangsúlyozni, utalva arra, hogy a „katalán nép elsöprő többsége” láthatóan a függetlenedést szeretné.

A barcelonai döntést egyelőre határozottan elveti a Mariano Rajoy-vezette madridi központi kormány, amelynek igazságügyi minisztere, Alberto Ruiz-Ballardon már tavaly, a bejelentés napján határozottan leszögezte: népszavazás márpedig nem lesz! A spanyol kormány vezetői szerint az ország alkotmánya kizár bármilyen, az ország integritását megbontó akciót, és ebben az egy kérdésben láthatóan teljes az egyetértés az amúgy minden másban élesen szembenálló kormánypárti Néppárt (PP) és a legnagyobb ellenzéki erő, a spanyol szocialisták (PSOE) között. A különbség legfeljebb csak annyi, hogy míg az utóbbiak kiválás helyett leginkább az autonóm jogok szélesítésére vezetnék rá a rebellis katalánokat, addig a néppárt hallani sem akar az egészről, és arra emlékeztették Mast, hogy a katalán tartomány vezetőjeként ő a spanyol állam helyi képviselője, s mint ilyen a (spanyol) törvények betartatása a feladata.

A katalán önállósodási törekvés önmagában nem új jelenség. Katalónia autonómiáját és a katalán nyelv használati jogát csupán 1978-ban ismerték el Madridban: a tartomány a harmincas években lezajlott spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán állt, és ezért utóbb Francisco Franco tábornok negyven éves diktatúrája idején tiltott volt a katalán nyelv használata. A tartomány azóta is jogainak bővítésére törekszik, aminek lendülete a spanyol gazdasági válság elmélyülésével vált egyre markánsabbá. Főként azt követően, hogy a válság terhein való osztozásról sikertelen tárgyalást folytatott Artur Mas katalán elnök Mariano Rajoy spanyol miniszterelnökkel.

Katalónia jelenleg a spanyol GDP ötödét adja, ami amúgy fontos érvként jelent meg Mas említett levelében is, amelyben Barcelona erős embere egyebek között azt is felvillantotta európai uniós „kollégái” előtt, hogy egy önálló katalán tagország egy csapásra nettó befizetőként jelenne meg az uniós porondon.

Egyelőre azonban éppen az EU-tagság kérdése jelenti – a spanyol központi kormány határozott ellenkezése mellett – az egyik legfontosabb bizonytalansági tényezőt. Sajtójelentések szerint a közelmúltban készült közvélemény-kutatások rendre azt mutatták, hogy bár a megkérdezett katalánok többsége szívesen függetlenedne a spanyol koronától, ám ennek forszírozását már kevesebben támogatnák, ha az EU-tagság elvesztése volna az ár. Artur Mas ugyan rendre azzal bíztatja honfitársait, hogy az uniós tagság szerinte igenis könnyen megőrizhető, ez ügyben azonban a többi tagállam egyelőre sokatmondóan hallgatásba burkolózott – nyilván az említett levél is ennek megtörését célozta.

Mindeközben az EU-intézmények képviselői egyenesen arról beszélnek, hogy minden újonnan alakuló államalakulatnak, ha kiválik EU-tag „anyaországából”, uniós tagságra kell jelentkeznie. Ez ügyben az első figyelmeztetést még szeptember közepén megfogalmazta Joaqím Almunia, versenyjogi biztos. Mint mondotta: ha egy EU-tagország valamelyik tartománya úgy határoz, hogy elszakad addigi anyag-országától, az utóbbi marad az Unió tagja, és a kivált és önállósodott országrész harmadik (külső) országgá válik az EU-hoz képest.

Almunia nyilatkozata – a biztos maga is spanyol nemzetiségű – arra a katalán demonstrációra válaszul született, amelynek keretében szeptember közepén egymillió ember alkotott 400 kilométer hosszú „élő határláncot” a tartomány és Spanyolország többi része között, népszavazást követelve Katalónia függetlenné válásáról. Szóvivője másnap szükségét érezte leszögezni, hogy Almunia bejelentését nem valamilyen konkrét tagországnak címezte, hanem a brüsszeli testület általános elvi állásfoglalásaként kell azt értelmezni.


A november 9-i népszavazásról született tavaly decemberi katalán döntés aztán újabb közösségi (intézményi) reakciókat ereményezett. Pia Ahrenkilde, a bizottsági szóvivői szolgálat vezetője másnap Brüsszelben lényegében megismételte Almunia levezetését, illetve ezzel egy időben a – történetesen éppen madridi látogatáson tartozkodó – Herman Van Rumpuy, az Európai Tanács elnöke is vele megegyezően nyilatkozott. (Más kérdés, hogy egyes megfigyelők Van Rumpuy véleményében az országa egységét féltő belga politikus – korábbi belga miniszterelnök – óvatosságát is ki vélték hallani.)

Sajtójelentések sietve meg is jegyzik, hogy sokatmondó, ahogy Mas nem is küldött leveléből az EU-intézmények vezetőinek.

Mivel mindenesetre az EU-tanács szintjén megfogalmazott hivatalos közös állásfoglalás ez ügyben egyelőre nem született, a tagsági jogok „átmentésében” bizakodók még bíznak saját igazukban. Emellett többen utalnak arra is, hogy legrosszabb esetben is csak egy nagyon rövid és nagyon szimbolikus „csatlakozási tárgyalásra” lenne szükség, lévén az addigi tartomány korábban is már minden tekintetbe közösségi alanyként létezett és működött. Az óvatosabb vélekedők ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy az ilyen tárgyalás mégiscsak új helyzetet teremtene, amennyiben jogi értelemben egy továbbra is tagállam Spanyolországot is magában foglaló EU, és egy formálisan azon teljesen kívül álló entitás vezetői ülnének asztalhoz. Méghozzá olyan formán, hogy az EU-oldalon a spanyol kormánynak a taggá válást illetően vétójoga van. Mindez láthatóan sok katalánt egyelőre legalábbis elgondolkodtatott.

Az EU-tagság kérdése az ugyancsak idén ősszel esedékes másik függetlenségi népszavazás, a skót referendum kimenetelét is befolyásolhatja, jóllehet, brit földön nincs szó a spanyolokéhoz hasonló szembenállásról a tartomány és központi kormány között. Ellenkezőleg: 2012-ben maga a brit miniszterelnök írt alá megállapodást a skót tartományi kormány vezetőjével, amelyben a felek már előre jogilag kötelezőnek ismerték el a majdani voksolás leendő eredményét. Az edimburghi egyezményben David Cameron és Alex Salmond egyebek között arról rendelkeztek, hogy Nagy-Britannia törvényhozása külön törvényerejű rendeletben ruházta fel a skót parlamentet a népszavazásról szóló, tartományi hatályú törvény kihirdetésének a jogával.

A skót voksolás idén szeptember 18-án lesz, és majdani eredménye sokak szerint meghatározó jelentőségű lehet az önállósodással kacérkodó többi európai uniós tartomány – így mindenekelőtt Katalónia, de hasonlóképpen Baszkföld, netán Flandria stb. – számára is.

Jelentések szerint a függetlenség-pártiaknak hátrányból kell indulniuk: a többség egyelőre szívesebben maradna az Egyesült Királyságon belül, még akkor is, ha Salmondék – Kanadához, Ausztráliához, és más, volt brit gyarmathoz hasonlóan – megőriznék a monarchiát, és továbbra a brit uralkodót tekintenék a független Skócia szimbolikus államfőjének. A nacionalisták másik engedménye, hogy egyelőre nem forsziroznák a skót euró-tagságot, hanem inkább a brit fonttal maradnának valutaközösségben, (más kérdés, hogy Edinburghban már előre sokan tartanak attól, mindezért milyen árat kérnének majd cserébe Londonban).

Közvélemény-kutatási adatok szerint a megkérdezettek harmada egyelőre bizonytalan, amiben ugyanúgy szerepet játszik a kétkedés, vajon gazdaságilag mennyire tudna életképes maradni egy önálló Skócia, mint az EU-tagság elvesztésétől való félelem.

Hírek szerint a nacionalisták kezében ugyanakkor komoly „érzelmi” kártyák is vannak. Idén lesz ugyanis a hátszázadik évfordulója annak, hogy Robert de Bruce skót király néhány ezres serege vereséget mért II. Eduárd angol uralkodó seregeire, amit ma is a legnagyobb katonai diadalként ünnepelnek Skóciában. (A két királyság végül csak 1707-ben egyesült.) A függetlenség-pártiak erősen bíznak benne, hogy az évfordulós hangulat növelheti majd az önállósodás vonzerejét.

És ha ez sem segítene, sokan bíznak abban, hogy azzal, hogy 2014-ben Skócia lesz a házigazdája a Brit Nemzetközösségi Játékoknak, a brit földön kiemelkedő fontosságú torna kellően hozzájárulhat majd a skót nemzeti lelkület erősítéséhez.