Nincs értelme forradalmat csinálni Ukrajnában

Hiába tüntetnek tízezrek, százezrek, vagy akár milliók Kijev főterén: amíg nem sikerül az országot valahogy ezer kilométerrel nyugatabbra vinniük, addig teljesen mindegy, hogy ki van kormányon. Viktor Janukovics elnök kilenc év után léphet ugyanabba a folyóba.

Virágba borulthatott a nyugati demokrácia lelkes híveinek szíve, ha belenéztek a kijevi hírekbe: tízezrek követelik ugyanis Ukrajna EU-csatlakozását, az oroszbarátnak tartott Janukovics elnök távozását, a kormány lemondását. Tegnap még Lenin szobrát is ledöntötték, ettől pedig tényleg a tetőfokára hágott a rendszerváltó lendület a nyugati és a magyar sajtóban is. Nézzünk azonban egy kicsit a dolgok mögé, és vizsgáljuk meg, van-e valódi esély a változásra Ukrajnában.

A szovjet gyarmati örökség

„Egységbe forrt szabad köztársaságok” – ha valami, a szövetségi himnusz első sora biztosan nem jellemezte a Ronald Reagan által a Gonosz Birodalmának nevezett Szovjetuniót. A gyarmattartói hagyományokat folytatva ugyanis Moszkva pont úgy alkotta meg az ötéves tervekben a tagállami gazdaságfejlesztést, hogy egyenként a Szovjetunió egyetlen szocialista szövetségi köztársasága se legyen képes megállni saját lábán. A gazdaságfejlesztés – a komparatív előnyök elvére egyébként jogosan építve – úgy ment végbe, hogy egy teljes terméket egyetlen tagállam se tudjon önállóan legyártani, és mindenképpen szükség legyen a többiek segítségére is. Ez a moszkvai központ számára több előnnyel is járt: megőrizte a Goszplan súlyát és jelentőségét az ország életében, hiszen a gazdaság működéséhez továbbra is szükség volt a központi tervezőre. Másrészt a tagköztársaságok önállósodási vágyainak is keretet szabott, hiszen a Szovjetunióból való kiugrás azonnali gazdasági összeomlással járt volna (ezt egyébként a közép-európai szatellitek a KGST összeomlásával maguk is fájdalmasan megtapasztalhatták).

A Szovjetuniót azonban végül nem a kis államok akarták elhagyni, hanem maga Oroszország. Moszkvának viszonylag kevés vesztenivalója volt, hiszen ahogy Magyarország a mai napig a Budapest-központúságtól szenved, ugyanúgy a Szovjetunióban minden Oroszország körül forgott. Az infrastruktúra (utak, gáz és olajvezetékek) mind-mind az orosz érdekek kiszolgálására épültek a szovjet időkben is. A legnagyobb hozzáadott értéket termelő gyárak kevés kivétellel ebben az országban voltak megtalálhatók, és ami a SzU többi tagja számára igazán súlyos csapást jelentett: Oroszország szinte korlátlan természeti erőforrásaival a legtöbb stratégiai nyersanyagból az önellátásra is képes, így Moszkva például könnyen megteheti, hogy nem vásárol földgázt Türkmenisztántól, így döntve romba utóbbi teljes – monokultúrás – gazdaságát.

Moszkva mindig gondosan ügyelt arra, hogy egy-egy nem orosz tagállam gazdaságát a lehető legjobban specializálja. Így lettek a közép-ázsiai tagállamok nagyhatalmak a gáz és a gyapot terén – a többi szektorban azonban szinte semmilyen fejlesztést nem hajtottak végre. Ukrajna is kapott egy-két lehetőséget, például a repülőgépgyártás, az űripar és a hagyományos erős vaskohászat terén: azonban ezek a gyárak olyan méretekben épültek ki, hogy gazdaságosan csak az össz-szovjet piac ellátására voltak képesek, a negyvenmilliós Ukrajna számára egyszerűen túl nagyok és túl költségesek voltak, valamint sok esetben a többi tagköztársaságból érkező, mesterségesen olcsón árazott nyersanyagokra voltak utalva a hatékony működés tekintetében.

Barátság, Testvériség

Talán semmi sem jellemzi annyira a volt szovjet (és KGST) országok oroszoknak való kiszolgáltatottságát, mint az energiaellátás. A rezsicsökkentés pedig nem csak Magyarországon népszerű téma: a posztszovjet térben rendszerint az olcsó energiaárakkal próbálják meg pacifikálni az alacsony nyugdíjakból és fizetésekből élő embereket. A mínusz negyven fokos téli hidegben pedig kulcskérdés a gáz ára: ha ugyanis a nyugdíjasok nem tudnak mivel fűteni, akkor komoly tiltakozások törhetnek ki (erre még Oroszországban is volt példa, egyenesen a jóságos Putyin elnök közbelépésére volt szükség, amikor bizonyos, addig ingyenes közszolgáltatásokat fizetőssé akart tenni a terület gonosz kormányzója).

A gáz ára ezért is ennyire fontos kérdés keleti szomszédunknál: nem véletlen, hogy Janukovics még az IMF-et is kirúgta Ukrajnából, amikor a nemzetközi pénzügyi szervezet ahhoz kötötte a válság által sújtott Kijevnek szánt újabb hitelrészlet folyósítását, hogy a kormány emelje meg a gázárakat. Egy – bár közgazdaságilag valóban jogosnak tűnő kérés volt – azonnali politikai öngyilkossággal ért volna fel Janukovics számára. Nem véletlen, hogy Putyin is a gázárral zsarolja Janukovicsot: a kijevi költségvetés számára ugyanis szinte a megváltással érne fel, ha a mostani 500 dollár közeli ezer köbméterenkénti ár helyett a Putyin-vazallusoknak kijáró 200 dollár körüli áron vásárolhatná a tüzelőanyagot.

Az ukrán ellenzék nyomorúsága

Sokak számára újjáélednek manapság 2004 telének dicsőséges napjai. Akkor Viktor Juscsenko és Julika Timosenko vezetésével szintén egy nyugatos, nyelveket beszélő, a homo sovieticustól (aminek Janukovics egyik jeles képviselője) radikálisan eltérő elit kívánta meg átvenni a hatalmat, végül sikerrel. Az egy másik kérdés, hogy a saját magukat rendszerváltó erőknek nevező politikusok a mai magyar ellenzékhez hasonlóan csak a kormányváltásban tudtak megegyezni, amint hatalomra kerültek, azonnal egymás torkának estek, és még az a szégyen is megesett, hogy Juscsenkónak legádázabb politikai ellenfelét, Janukovicsot kellett kineveznie miniszterelnöknek.

Az ukrán ellenzék egyáltalán nem annyira egységes, mint azt a mostani tüntetések mutatják, ráadásul a leglátványosabban annak a Szvoboda pártnak az aktivistái tüntetnek, akik egyértelműen nacionalisták, egyesek szerint már-már a szélsőjobbon helyezkednek el. Mellettük ott vannak a parlamenti ellenzék képviselői is: a börtönben lévő Timosenko pártja, a Batykivscsina és a párt szabadlábon lévő vezetője, Arszenij Jacenyuk, illetve a nyugaton Timosenko után leginkább ismert ellenzéki vezető, Vitalij Klicsko exbokszoló. Arról azonban, hogy a kormány megdöntésén kívül miben értenek egyet, nem sokat tudunk, így egyáltalán nem biztos, hogy esetleges győzelmük és a kormány távozása után nyugalom és európai integráció köszöntenek Ukrajnára. Ráadásul az ország sokat megénekelt kelet-nyugati megosztottsága továbbra is jelentős: ha Janukovicsnak lenne egy kis humorérzéke, akkor a donyecki nyugdíjasokból gyorsan szervezne maga mellé egy Békemenetet.

A Nagy Sakktábla

Az ukrajnai események nyugati (és magyar) interpretációjában a 2004-es irány az uralkodó. Valamiért azt gondoljuk, hogy ha most győz az ellenzék, és Janukovics távozik az ország éléről, akkor beköszönt majd a demokrácia, a politikai foglyokat szabadon engedik, az EU beint Oroszországnak, és Putyin elnök sírva vonul majd vissza dácsájába, Ukrajna elvesztését gyászolva. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, ha közelebbről is megnézzük a szereplőket.

Oroszország helyzete a legegyszerűbb: Putyin az Eurázsiai Unióval (Vámunióval) szeretné valamilyen intézményes szinten is egy akolba terelni a közel-külföldet, az egykori szovjet utódállamokat. Ennek elsősorban gazdasági és reálpolitikai oka van: szeretné saját kezébe venni, de legalábbis ellenőrzése alatt tartani ezeknek az országoknak a gazdaságát, nyersanyagait (pl. Azerbajdzsán) vagy iparát (pl. Ukrajna), emellett szeretné az orosz érdekszféra határait ismét a lehető legmesszebb kitolni. Ukrajna esetében még számba kell venni a jelentős kulturális és érzelmi töltetet is, ez az ország ugyanis sokak szerint az orosz civilizáció bölcsője. Putyin szinte szabad kézzel rendelkezik, őt nem kötik a demokratikus elvek: saját érdekekeit akár nyílt színi zsarolással is érvényesíti, ha kell.

Az EU számára komoly próbatétel a mostani eseménysor: vannak ugyanis olyan tagállamok, akik nagyon közelről érintettek a kijevi eseményekben. Lengyelország például ahogy 2004-ben, úgy most is vezető szerepet játszik, és a balti államok számára is létkérdés lenne egy kijevi fordulat. A németek tegnap kötelezték el magukat Janukovics ellenében, Magyarország álláspontjára pedig még várni kell. Sokak szerint a mostani eseménysor választóvonal lehet Brüsszel számára: most ugyanis megmutathatja, hogy képes-e igazi nagyhatalomként viselkedni, és szembeszállni az orosz érdekekkel. Mi úgy gondoljuk, hogy nem: az EU ugyanis szervezeti jellegéből adódóan képtelen gyors és hatékony döntéseket hozni, ami jelen esetben életfontosságú lenne. A meccs viszont Európa számára sem veszélytelen, egy újabb orosz-ukrán gázháború ugyanis eléggé kellemetlenül érintheti az EU keleti tagállamait.

Ukrajna számára viszont a lét a tét: miközben az EU és Oroszország éppen egymás valódi erejét méregeti, addig Janukovics számára két választási lehetőség volt: vagy aláírja az EU-val a megállapodást, és akkor a következő naptól kezdve leáll a gazdaság, megszűnik az orosz export, és nem jön több gáz. A másik lehetőség az volt, amit végül az ukrán elnök választott: nem írta alá a megállapodást, de az oroszok ölelése elől is igyekszik kitérni, miközben Kijevet tüntetők tízezrei veszik megszállás alá.

Számít egyáltalán, ki van kormányon?

A válaszunk erre a kérdésre egyértelmű: nem, nem számít. A narancsos forradalom vezetői végül ki kellett, hogy egyezzenek Putyinnal: a legutolsó gázmegállapodást például a tíz éve az oroszok kérlelhetetlen ellenségének számító, Oroszország által sokáig nemzetközi elfogatóparanccsal körözött Timosenko írta alá (ma többek között ezért ül börtönben). Janukovics pedig ugyanúgy igyekezett az EU felé közeledni, mint elődei, igaz, végül a küszöbről – jelentős külső nyomásra – visszatáncolt.

Az igazság az, Janukovics esetleges távozása semmit sem változtatna Ukrajna jelenlegi helyzetén, az ukrán belpolitika legfontosabb szereplőjét, Vlagyimir Putyint ugyanis nem tudják leváltani a Kijevben tüntető tízezrek. A helyzet megoldása pedig a Kreml kezében van: lehet Ukrajnában nyugatos elnököt és EU-párti kormányt választani, a válasz gyors és gyilkos lesz: másnaptól egy csepp földgáz sem érkezik majd Oroszország felől, az ukrán exportot pedig a moszkvai hatóságok gyorsan el tudják lehetetleníteni. Elég néhány baktérium egy kamionnyi hússzállítmányban, és másnap megáll az egész ukrán mezőgazdasági export. Vannak olyan magyar gazdák, akik sokat tudnának mesélni az orosz állategészségügyi hatóságok szelektív alaposságáról. Ne legyenek kétségeink, Ukrajna sem lesz kivétel.

Egyszóval lehet tüntetni Kijevben, lehet új választásokat tartani, és el lehet kergetni Janukovicsot, Oroszország attól még ott marad a szomszédban. Ha kell, Moszkva ki fogja éheztetni Ukrajnát, és akkor bárki lesz az új elnök, nem lesz más választása, mint megbékíteni Putyint. Demokrácia ide, EU-s álmok oda, ha a jéghideg nappaliban éhezik az ember fia, nem a szavazólap lesz neki a legfontosabb.