Európa harca a mumussal

Az Európai Unió nyugtalan fészkelődésbe kezdett a múlt heti lampedusai hajószerencsétlenség után, amelynek hivatalosan immáron 232 halálos áldozata van. A politikai elit nem elsősorban az afrikai menekülteket szállító hajó esete miatt jött zavarba, hiszen sajnos nem egyedi esetről van szó: az elmúlt 20 évben 25 ezren veszítették hasonlóképpen életüket. A szörnyű tragédia ismét ráirányította a figyelmet az európai bevándorlás szabályozási gyengeségére, mégpedig egy olyan lélektani pillanatban, amikor a téma felvállalása politikailag különösen érzékeny.

Az uniós belügyminiszterek keddi tanácskozásukon egyeztettek az esetleges későbbi menekült-katasztrófák megelőzése érdekében. Cecilia Malmström belügyekért felelős uniós biztos arra kérte a tagállamok képviselőit, hogy fordítsanak nagyobb összeget a Frontex határvédelmi rendszerre annak érdekében, hogy az alkalmas legyen az egész Földközi-tengert lefedő kutató-mentőakciók végrehajtására. Szintén a lampedusai tragédia kapcsán került előtérbe a most decemberben működésbe lépő Eurosur-rendszer, ami abban segítené a tagállamokat, hogy nyomon tudják követni a mediterrán térségből érkező, menekülteket szállító hajókat. 

Angelino Alfano olasz belügyminiszter múlt heti nyilatkozatával, miszerint Lampedusának az egész kontinens, és nem csak Olaszország határát kellene képeznie, összeurópai megoldást sürgetett. Szakértők szerint egyébként kevésbé büntető-jellegű bevándorlási szabályokkal elkerülhetőek lennének az efféle tragédiák, hangsúlyozván, hogy ha a menekülteket elzárjuk a határátlépés lehetőségétől (lásd a Görögországban megépített falat) azzal nagyobb táptalajt adunk az emberkereskedelemnek és a csempészetnek. 

Párizs: célkeresztben a romák

A menekültkérdés mellett az Európai Unió egyben belső migrációs problémákkal is küzd. Miközben Olaszország nagyobb szolidaritást kér a Földközi-tenger felől érkezőkkel kapcsolatban, addig Franciaország a romániai és bulgáriai romákkal van elfoglalva; a britek pedig év elején a jóléti turizmus ellen hirdettek harcot.

Franciaország az október 24-25-i uniós csúcson szeretné napirendre venni a bevándorlás témáját. Nem szerencsés egy kalap alá venni a harmadik országból érkező migránsok és az unión belül történő migráció kérdését, ám az aktuális európai folyamatokat figyelve aligha tehetünk mást. A francia nagypolitikában ugyanis nemrég erősen idegenellenes nyilatkozatok láttak napvilágot: Manuel Valls belügyminiszter annak a véleményének adott hangot, hogy szerinte a romáknak haza kellene térniük Romániába és Bulgáriába, mert a többségük nem akar beilleszkedni a francia közösségbe, mivel ételstílusuk jelentősen eltér a többségi társadalométól. Egy pár nappal később ismertetett felmérés arra mutatott rá, hogy a francia társadalom 77 százaléka egyetértett Valls állításával.

Franciaországban tehát kézzelfoghatóan erősödik a xenofóbia, ami a 2014-es helyhatósági választások előtt álló baloldali politikusokat sem hagyja hidegen. Francois Hollande szocialista elnök mindeközben konzervatív elődje politikáját követve folytatja a Lille és Lyon melletti romatelepek felszámolását, erősen megkérdőjelezhető hatékonysággal, ugyanis amint ledózerolnak egyet, máris „nyílik” egy újabb. A francia hatóságok mintegy tízezer főt lakoltattak ki az idei év első felében, míg az országba emigrált romák számát összességében 15-20 ezer főre becsülik. 

London a „jóléti turizmus” ellen harcol

A David Cameron vezette konzervatív-liberális kormány kifejezetten Románia és Bulgária miatt verte félre a vészharangot. A két országból érkező immigránsok száma idén júniusra elérte a 141 ezer főt, ami évi 35 százalékos emelkedést jelent, és az érintett nagykövetségek becslései szerint újabb 35 ezren érkeznek majd 2014-ben, amikor az EU teljes munkaerőpiaca megnyílik előttük. A kormány pánikjához minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy a szélsőséges Egyesült Királyság Függetlenségi Párt (UKIP) jó eredményeket ért el a tavaszi helyhatósági választásokon. A konzervatív-liberális kormány úgy döntött, hogy teljes felülvizsgálat alá veszi az uniós társállamokból érkező bevándorlás rendszerét, illetve harcot hirdetett a „jóléti turizmus”, vagyis azok ellen, akik bármilyen gazdasági, társadalmi hozzájárulás nélkül akarnák igénybe venni a brit állampolgároknak biztosított jogosultságokat, például a lakhatási támogatást, az egészségügyi ellátást és az állami nyugdíjat. „Nem vagyunk elég kemények a világ különböző pontjairól érkezőkkel szemben, akik úgy döntöttek, hogy igénybe veszik a Nemzeti Egészségügyi Ellátásunkat (National Health Service, NHS)” – fogalmazott a brit kormányfő. 

A liberálisok persze jóval megengedőbbek a kérdésben: szeptemberben hatalmas port kavart Jeremy Browne, a brit belügyminisztérium bűnmegelőzésért felelős liberális államtitkára, aki a Franciaországban és Spanyolországban élő tehetős brit nyugdíjasokhoz hasonlította a korlátozások feloldásával várhatóan a szigetországba vándoroló románokat és bolgárokat. A konzervatívok rögtön visszatüzeltek, hangsúlyozván, hogy a román és bolgár bevándorlók nem azért érkeznek Nagy-Britanniába, hogy nyaralókat vásároljanak; az ellenőrzés nélküli beáramlásuk pedig jelentős terheket ró a brit egészségügyre és oktatásra.

A bevándorlás korlátozása azonban hatalmas gazdasági érvágást jelenthet a szigetországnak. A Center for Economics and Business Research (CERB) tanulmánya szerint a jelentősebb szigorítással 2050-ig összesen 60 milliárd fonttal (20 ezer milliárd forinttal) csökkenne a brit GDP. Amennyiben nullára redukálnák a bevándorlást, ugyanebben az időszakban összesen 70 ezer milliárd forintnyi GDP-től esne el a brit állam.  

Európa nincs jó passzban

Akár a harmadik országból érkező menekültek ügyét vesszük, akár a belső uniós migrációt, az országok közötti nézeteltérések miatt kevés az esély, hogy közösségi szinten jelentősebb előrelépés történjen az ügyben. A bevándorlás szabályozása még mindig tagállami hatáskör, ráadásul az Európai Parlament választási kampányának előszobájában vagyunk egy olyan időszakban, amikor felemelkedőben vannak a szélsőséges politikai erők, ami nagyon nem kedvez az ügynek.

A fenti jelenségek összetett és egymással összefüggő okokra vezethetők vissza. A migrációs szempontból kedvelt célpontnak számító Nagy-Britannia és Franciaország esetében mindenképpen közrejátszanak a kedvezőtlen gazdasági mutatók: az egymást követő megszorító intézkedések és az egyre növekvő munkanélküliség hatására a társadalom is pesszimistább, zárkózottabb lesz a kisebbségi társadalommal szemben. Elég csak a tavaszi brit helyhatósági választásokra gondolni, ahol előretört a UKIP, lépéskényszerbe hozva ezzel David Cameront, aki egyben saját pártjának euroszkeptikus szárnyával is folyamatos harcban áll. A konzervatívok nem győzik felemlegetni a korábbi baloldali kormányok túlzott optimizmusát: a baloldaliak ugyanis a 2004-es tízes bővítés előtt legfeljebb 12-13 ezer kelet-európai bevándorlóval kalkuláltak, míg a tényleges szám végül meghaladta az egymilliót. A brit kormányfő még a 2017-re tervezett uniós népszavazás, de még inkább a 2015-ös parlamenti választások előtt felül akarja vizsgálni a rendszert.

Korántsem biztos egyébként, hogy a január elsejei határnyitással megugrana a román és bolgár bevándorlás mértéke, gondoljunk csak a lengyel példára: Németország 2012-ig részleges korlátozást alkalmazott a lengyel munkaerőre, de a feloldást követően mégsem indult felfokozott bevándorlási hullám, vagyis azok a lengyelek, akik mindenképpen külföldön akartak szerencsét próbálni, feltehetően már megtették korábban. 

Franciaországban jövőre helyhatósági választások lesznek, részben ez is közrejátszhat abban, hogy egyre gyakoribbak a romatelepek elleni hatósági fellépések. Ezeket a nem megfelelő higiéniai körülményekre és közbiztonsági kockázatra hivatkozva zárják be, amivel a probléma láthatóan nem akar megszűnni, hiszen másol újabb telepek nyílnak. Minden cigányt nem radírozhatnak ki ezzel a módszerrel az országból, hosszabb távon kifizetődőbb lehetne, ha a kormány az integrálásukra koncentrálna: például bevezetné a vizet a szóban forgó telepekre, és szociális munkásokat küldene a helyszínre, hogy az ott élők beilleszkedését segítsék. 

A francia belügyminisztert sok bírálat érte amiatt, hogy a fenti problémát összekötötte Bukarest és Szófia schengeni csatlakozásának ellenzésével. A bevándorlók egy csoportja valóban hozzáadott érték nélkül akarja kihasználni a nyugati országok által kínált előnyöket, ami valójában nem más, mint a személyek szabad mozgását garantáló uniós alapjog egyik mellékterméke. Amíg a jogszabály engedi, mindig lesznek olyanok, akik mindössze három hónapot töltenek el egy gazdagabb nyugati országban, a hatóságok ennyi idő után várják el, hogy az adott személy igazolt jövedelemmel rendelkezzen, vagy csak azért mennek majd oda, hogy később felvehessék a „hazatérési támogatást”. (Ezt a rendszert még Nicolas Sarkozy francia exelnök vezette be, aki 300 eurót adott az önként hazatávozó romáknak). Nevezhetjük ezt akár járulékos kárnak is, amit egyébként gazdasági szempontból kompenzálnak a bevándorlásból származó előnyök. 

A nyugat-európai közvélemény egyre kevésbé elfogadó a menekültekkel és a bevándorlókkal szemben, amit a gazdasági válság mentális kísérőjelenségének tekinthetünk: a megszorító intézkedésektől, munkanélküliségtől szenvedő társadalom ilyenkor fogékonyabb a bűnbakképzési mechanizmusokra. Noha Románia és Bulgária nem tagja a schengeni zónának, állampolgárait hivatalosan nem lenne szabad szigorúbb elbírálás alá venni, mint bármelyik más országét. A közösségi alapjogok értelmében az uniós állampolgárokat megilleti a szabad mozgáshoz, a munkavállaláshoz és a letelepedéshez való jog azzal a feltétellel, hogy három hónap után el kell tudniuk tartani magukat. 

Etnikai túllicitálás helyett felelős vita kell

A vita több dologra is rávilágít: például, arra, hogy micsoda fejlettségi különbségek vannak az uniós tagállamok között, minek következtében az emberek tömegesen hagyják el otthonaikat egy jobb élet reményében. Ugyanez érvényesül sok olyan harmadik országból érkezőre, aki a tarthatatlan otthoni állapotok, például háború vagy csak az alapvető egészségügyi, igazságszolgáltatási ellátások hiányában hagyja el otthonát. Ilyenkor a befogadó társadalom morális megítélésén is múlik, hogyan viszonyul az oda érkezőhöz. Jelzi továbbá az egységes európai jóléti modell hiányát is, amely megfelelő előnyöket biztosítana minden uniós állampolgár számára, függetlenül attól, hogy hol él. Ez persze hipotetikus felvetés és föderatív irányba vezet, mert a tagállamok vélhetően sosem adják majd ki a kezükből a bérek meghatározásával, a nyugdíjazással és egyéb szociális ellátással kapcsolatos kompetenciákat.