Sikorski franciául tanul és beindul a találgatás

A német választások lezárultával ismét beindult a találgatás a különböző brüsszeli posztokon jövőre esedékes utódlásokról. Catherine Ashton külpolitikai főképviselő helyére például most éppen Radek Sikorski lengyel külügyminiszter nevét kapta fel a brüsszeli nemzetközi sajtó, miközben elkezdődött a mérlegelés a többi jövő évi helyre is.

A lengyel diplomácia fejét az hozta hírbe, hogy ismeretessé vált: a nyáron intenzív francia nyelvtanfolyamon vett rész a franciaországi Millefuelle-Provence akadémián. Négy évvel ezelőtt ugyanez az iskola ajánlotta fel Ashtonnak is, hogy felkészíti franciából a főképviselő (a brit politikus asszony végül nem élt a lehetőséggel).

Sikorski neve igazából már ideje jó forgalomban van, egy időben lehetséges NATO főtitkárként is emlegették. Most tehát Ashton utódaként kezdtek tárgyalni róla, többnyire együtt emlegetve a funkció másik örök jelöltjével, Carl Bidlt-tel. A jelenlegi svéd külügyminiszter – aki már korábban is betöltötte ezt a tisztséget, de volt már országa kormányfője is – négy évvel ezelőtt a sajtó egyik kedvenc kiválasztottja volt a külpolitikai főképviselői állásra.

Sikorski mellett sokak szerint jó pár érv szól. Külügyminiszterként az elmúlt években tekintélyt vívott ki magának nyilatkozataival, cikkeivel, nem egyszer stratégiai elemzéseivel, amelyekben különösen az keltett feltűnést, ahogy – lengyel létére, és a megelőző, gyakran bántóan német-ellenes Kaczynski-kormány után azonnal szemet szúró módon – nem csupán nyitott Berlin felé, de egyenesen politikai felelősségére apellálva vezető szerepre szólította fel a német kormányt. Európai uniós elkötelezettsége nem kérdéses, nyelvismerete pedig imponáló: oxfordi tanulmányainak köszönhetően „angolja jobb, mint nem egy született angolé”, jegyezte meg róla az Charles Grant az EUpolitics szerint. De folyékonyan beszél oroszul, sőt, még az egyik perzsa nyelvjárást is elsajátította bizonyos fokig. A francia viszont hiányzott ideig, aminek pótlására tehát a jelek szerint beáldozta a nyári szabadságát.

A találgatásokra kitérően reagált: a bevált sajtóformulát használta – sem meg nem erősíti, sem nem cáfolja… -, de hogy nincs ellenére a dolog, az minimum abból kiderült, hogy „hízelgőnek” nevezte a média feltételezéseit.

Sikorski egyébként nem az egyetlen lengyel politikus, akit a jövő évi nagy őrségváltások kapcsán hírbe hoznak. Korábban visszatérően sok találgatás keringett Donald Tusk lengyel miniszterelnök körül is, akit többnyire José Manuel Barroso utódaként az Európai Bizottság élén láttak egyesek, de neve felmerült már a NATO főtitkárság kapcsán is. Tusk eddig vehemensen tagadta, hogy bármelyik európai megbízatás érdekelné, és kitartóan azzal érvel, hogy otthon van fontos dolga. Megfigyelők ugyanakkor megjegyzik, hogy ez az elfoglaltság a Tusk-vezette kormánytöbbség rohamos olvadásával lehet, hogy nem is fog olyan sokáig kitartani. Emellett az is közismert, hogy a túl korán bedobott név többnyire inkább a jelölt ellehetetlenülését, nem pedig pozícióba segítését szolgálja, ennyiből lehet okos taktika is távolt tartani magától a jelöltség látszatát.

Jövőre mindenesetre nagy „csomagot” kell tudni rendezni. Emlékezetes, hogy nyáron változni fog az Európai Bizottság elnöke, az Európai Parlament elnöke, a külpolitikai főképviselő személye, valamint – a jelenlegi tervek szerint még csak ősszel, de ha egyes értesüléseket beigazolva júniusra előre hozzák a 2014 évi NATO-csúcsot, úgy lehet, hogy ott is már ekkor – sor kerül az őrségváltásra az atlanti szövetség élén is. (Az utóbbira hagyományosan mindig európai főtitkárt választanak, cserébe mindig amerikai a főparancsnok).

Az ilyen tömeges utódlás mindig számtalan szempontot igyekszik figyelembe venni, lehetőleg úgy, hogy valamelyik poszt révén végül közülük minden fontosabbnak megfeleljenek. Hagyományos elvárás, hogy bizonyos kiegyensúlyozottság érvényesüljön, amennyiben kapjanak helyet Európa déli és északi országai, „kicsik” és „nagyok”, jelenjenek meg a legbefolyásosabb politikai irányzatok, (jellemzően néppárt, szocialista-szociáldemokrata párt, liberálisok), és jóllehet, az EU és a NATO bővítése már jó pár éve lezajlott, még ma is elvárás, hogy az „új tagországok” is kapjanak valamit.

A dolgot azonban egy sor kötöttség be is határolja. A Lisszaboni Szerződés értelmében például, bár az továbbra is érvényben van, hogy az állam- és kormányfők grémiuma, az Európai Tanács (EiT) jelöli az Európai Bizottság elnökét, de újabban a kiválasztáskor figyelemmel kell lenniük az európai választási eredményre, így arra, hogy melyik párt adja a legtöbb képviselőt az új Európai Parlamentben. Hiába volna például esedékes nyolc „Barroso-év után” baloldali jelöltet állítani a Bizottság élére, ha a májusi választásokból ismét a néppárt jön ki legerősebben, (amit egyébként egyes szakértők a gazdasági válság nyomán Európa-szerte támadt szociális elégedetlenségek láttán nem feltétlen vesznek százszázalékosra).

Igaz, Andrew Duff, veterán EP-képviselő (brit liberális) ennek kapcsán arra is emlékeztet, hogy a néppárti többség még semmire nem lesz garancia, amíg többségük nem abszolút, ami belátható időn belül aligha valószínű. Ennek híján ugyanis azt is szavatolni kell tudniuk, hogy az általuk favorizált személy mögé a kellő többséghez szükséges pártszövetségeket is fel tudják vonultatni. (És a dolog persze visszafelé is igaz: nem csupán az Európai Tanácsnak kell tudnia elfogadtatnia jelöltjét a Parlamenttel, hanem az utóbbinak is magáét az EiT-vel. Ilyen szempontból lehet például érdekes, ha az európai választásokból baloldali többség adódik – ami egyértelművé teheti a német szociáldemokrata Martin Schulz, jelenlegi házelnök jelölését az EP részéről -, viszont az Európai Tanácsban néppárti többség dominál. Konkrétan Schulz esetében egy ilyen felállásnál döntő jelentősége lehet majd annak, vajon a szociáldemokratákat is kormányba emelő nagykoalíció alakul-e végül Berlinben, vagy sem.)

A bizottsági elnöki jelölésnél egyébként visszatérően gond az is, hogy ha egy még hivatalban lévő kormányfőt szemelnek ki, akkor az ilyen politikus hónapokra előre jó eséllyel vonakodni fog nyíltan felvállalni, hogy kész ejteni országa vezetését egy európai megbízatás miatt. Ez különösen akkor lehet kínos, ha végül nem választják meg, (miként az történt 2004-ben Guy Verhofstadt-tal, akit belga miniszterelnökként próbált az akkori francia-német tandem megtenni bizottsági elnöknek, ami azonban elvérzett a britek ellenállásán).

Az EP-elnökségnél értelemszerűen előfeltétel, hogy csakis a parlamentbe bejutott személyről lehet szó, ami egyébként egyes (ön?)jelölteket gyakran arra készteti, hogy addigi munkájukról lemondva idejekorán váltsanak a Parlament felé. (Hírek szerit erre lehet számítani tavasszal Viviane Reding bizottsági alelnök esetében is, akit úgy tudni, hogy szintén megkísértett az EP-elnöki poszt, miután előzőleg jó egy éven át tartotta magát a vélekedés, hogy Barroso utóda kívánt volna lenni). És bár egy ilyen forgatókönyv sem teljesen kizárt, az EP esetében jellemzőbb, hogy elnökül bizonyos parlamenti múlttal rendelkező személyt választanak. Azt viszont tényként kell regisztrálni, hogy elsőként a Parlament nyitott az „újak” felé, midőn először itt kapott presztízs-megbízatást egy kelet-európai politikus: Jerzy Buzek, korábbi lengyel kormányfő házelnökségével 2009-2012 között.

A külpolitikai főképviselőségről korábban – Javier Solana látványos 10 éve után – általános vélekedés volt, hogy ezt hagyományosan komoly külpolitikai tapasztalatokkal rendelkező személy kell, hogy kapja, amire azonban rácáfolt Ashton 2009-es jelölése. Most azonban szakértők szerint mégis az a valószínű, hogy ezúttal komolyabb szempontnak számít majd a diplomáciai ismertség és tekintély is. Ashton négy évét jelentős részt az kötötte le, hogy felállítsa és működésbe hozza a Lisszaboni Szerződéssel lehetővé vált, egész világos behálózó európai külügyi szolgálatot. Miután ez megtörtént, most ideje lehet olyan politikust állítani az élére, aki kellő külpolitikai tapasztalattal és karizmával is bír.

Persze, mint az Európai Bizottság – és nem mellesleg a NATO-főtitkárság – esetében, itt is mindenkoron visszatérő dilemma lehet, hogy vajon mit fognak a tagállamok kormányai preferálni: önálló aktív vezetőre vágynak, vagy éppen, hogy egy könnyen irányítható szürkébb figurára, akit nem lesz nehéz kordában tartani?

A dologban van bizonyos ciklikusság is. A 90-es években, Jacques Delors 10 éves energikus bizottsági elnöksége után úgy tűnt, hogy a fővárosokban átmenetileg torkig lettek a mindenbe beleszólni akaró bizottsági elnökkel, és jött helyette két könnyen terelhető személyiség (Jacques Santer majd Romano Prodi). Az ő két ciklusuk nyomán azonban ismét igénnyé vált, hogy energikusabb, kifelé is jobban kommunikáló, bizonyos – de azért nem túl nagy… – önmozgással bíró politikus vegye át inkább a vezetést, ebből lett 2004-ben Barroso. Aztán, hogy a 10 Barroso év után, válságból még alig kilábalva, radikális reformok közepette, súlyos nemzeti belpolitikai gondoktól gyötörten most éppen mire lesz a tagországok körében többségi igény, ma még nehéz megjósolni.

Végül, a NATO-főtitkárság kapcsán nem árt emlékeztetni, hogy bár hagyományosan európai ország adja a személyt, de kinevezéséhez megkerülhetetlen bírni az amerikai egyetértést. Ami megint csak azért érdekes, mert ha abból indultunk ki, hogy egy összeurópai csomagról van szó, amiben bizonyos kiegyensúlyozottsága próbálnak majd törekedni, akkor azt is látni kell, hogy az egyensúlyteremtésben számos elemet eleve megkötnek a körülmények. A bizottsági elnöknél az EP-többség, az EP-elnönknél a parlamenti tagság, a NATO-főtitkárnál az amerikai helyeslés. (Úgy tudni egyébként, hogy a NATO esetében ezúttal ismét igyekeznek majd visszatérni a – külügy-, vagy védelmi – miniszteri szinthez. „Egyelőre elég volt abból, hogy volt kormányfő akarja vezetni a NATO-tancsot” – jegyezte meg erről egy NATO-bennfentes, utalással a dán miniszterelnökségből főtitkári székbe került Anders Fogh Rasmussenre.)

Sikorski neve tehát mindezen tényezők és útvesztők szövevényében tűnt most fel éppen. És hogy – máris – feltűnt, az majdani jelölését éppen úgy szolgálhatja, mint el is lehetetlenítheti azt.

Kitekintő / Bruxinfo.eu

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »