Melyik elnök a legnagyobb Berliner?

Az elmúlt ötven évben mindegyik amerikai elnök ellátogatott Berlinbe, vagy Bonnba. A kelet-nyugati megosztottság idején különös jelentőséggel bírt, mikor az Air Force One a Tempelhof reptéren landolt. Az amerikai elnökök látogatásai egyértelmű üzenetet hordoztak: az Egyesült Államok nem hagyja magára a németeket, kiáll a „szabadság városáért”. Elemzésünkben négy amerikai elnök híres látogatását és beszédét vesszük górcső alá.

„Ich bin ein Berliner”

Ki ne ismerné John F. Kennedy elhíresült mondatát, mely azóta talán a hidegháború legismertebb kijelentésévé vált. Az első katolikus elnök Schönebergi Városházán elmondott beszéde rendkívüli hatást gyakorolt a nyugat-németekre, egy rendkívüli időben. Az elnök 1963-as beszéde előtt két ével húzták fel a berlini falat, egy évvel előtte pedig a hidegháború legforróbb pontja következett be a kubai rakétaválsággal. A nemzetközi helyzet tehát válságos volt, az amerikai-szovjet megbékélésre semmi esély nem mutatkozott.

Ilyen időkben döntött Kennedy úgy, hogy a megosztott városba repül, hogy az amerikaiak támogatásáról biztosítsa a nyugat-berlinieket. „Kétezer évvel ezelőtt nem volt büszkébb dolog annál, mint hogy valaki római polgárnak nevezhette magát. Ma, a szabadság világában a legbüszkébb kijelentés így szól: Ich bin ein Berliner”. Majd az elnök a demokratikus világ és a kommunizmus összeegyeztethetetlenségével kapcsolatban hozott példákat, majd biztosította Berlint, mint a nyugati értékek legkeletibb bástyáját az amerikaiak támogatásáról. A kijelentést alátámasztva Kennedy beleszőtte a jelenlévő Lucius D. Clay tábornokot is a beszédébe, aki 1947-től 1949-ig irányította az amerikai zónát, és vezérszerepet vállalt a berlini blokád idején a légihíd sikeres kivitelezésében. Német részről Konrad Adenauer kancellár és Willy Brandt (még) berlini polgármester töltötte be a vendéglátó szerepét.

Kennedy szavait jó százezres tömeg követte figyelemmel. Az elnök beszédét óriási ováció fogadta, igen lelkesítő hatással bírt a németekre. Pláne ha figyelembe vesszük, hogy a németek jogosan tartottak egy keleti megszállástól, pár évvel azután, hogy a szovjet vezetés parancsára felhúzták a berlini falat,  sok százezer német családot szétszakítva ezzel. Ilyen körülmények között nagy jelentőséggel bírt az Egyesült Államok elnökének támogatása. Mindenesetre kijelenthetjük, hogy az elnökök berlini beszédének hagyományát John F. Kennedy teremtette meg.

 „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat”

1987-ben járunk, két évvel a vasfüggöny lehullása előtt, a helyszín viszont ezúttal már a Brandenburgi kapu nyugati oldala. A nemzetközi helyzet kétségtelenül nem olyan kiélezett, mint ’63-ban, figyelembe véve például Gorbacsov reformkísérleteit. A változás szele járt, a „csillagháborús elnököt”, Ronald Reagant viszont ez nem befolyásolta abban, hogy kemény szavakat intézzen a szovjet pártfőtitkárhoz.

„Mi, amerikai elnökök azért jövünk Berlinbe, mert az a kötelességünk, hogy beszéljünk a szabadság ezen helyén. Viszont be kell valljam, hogy más tényezők is befolyásolnak minket: a történelem szinte sugárzik ebből a városból, Berlin majd 500 évvel idősebb, mint a nemzetünk, a Grunewald és a Tiergarten pedig legalább annyira lenyűgöznek bennünket, mint a ti bátorságotok és elszántságotok.” A republikánus elnök pár mondattal később az amerikai külpolitika egy régóta ismert álláspontját erősítette meg: „Es gibt nur ein Berlin”- azaz csak egy Berlin létezik.

Reagan június 12-i beszéde előtt komoly tanácsadói viták folytak azzal kapcsolatosan, hogy mennyire éles hangvételűre fogalmazzák az elnök beszédét. Sokan gondolták úgy, hogy nem kéne nagyon bírálni a „gonosz birodalmat”, hiszen úgy tűnik, egész sínen vannak a dolgok. Mások viszont kiálltak a komoly hangvétel mellett, és végül is az ő álláspontjuk győzött. Ennek megfelelően szólította fel Reagan Gorbacsovot a kelet-nyugati megosztottság szimbólumának, a berlini fal ledöntésére: „Főtitkár úr, ha ön békét és jómódot akar a Szovjetuniónak és Kelet-Európának, ha ön a szabadságért küzd, jöjjön ide ehhez a kapuhoz. Mr. Gorbacsov, nyissa meg a kaput! Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat!”

Reagan ’87-es beszédét követően az elkövetkezendő elnököknek nem volt módjuk arra, hogy olyan patetikus környezetben mondhassanak beszédet, mint ahogy Kennedynek, vagy Reagannek megadatott. A fal leomlását követően az amerikai elnökök már nem büszkélkedhettek többé azzal, hogy pár méterre a „gonosz birodalom” határától, a jól beazonosítható ellenség közvetlen közelében fejezik ki szolidaritásukat a németek felé.

„Amerika most és mindörökké az Önök oldalán áll”

Az újraegyesítéstől számítva majd négy évet kellett várni arra, hogy Bill Clinton Berlinbe látogasson, és beszédet mondhasson az immár újraegyesített Berlinben. Reaganhez hasonlóan a helyszín ismét a Brandenburgi kapu, a házigazda pedig szintén Helmut Kohl kancellár volt. Az esemény fénypontjaként a két vezető feleségeikkel karöltve átsétált a kapu keleti felére, ahol a felállított pódiumon megtartotta beszédét. Clinton így a háború utáni első amerikai elnök volt, aki átléphetett a Brandenburgi kapu keleti felére.

Clinton Kennedyhez és Reaganhez hasonlóan meg-megszólalt németül: „Semmi sem fog minket feltartóztatni. Minden lehetséges. Berlin szabad”. Clinton megemlékezett a kettészakított Németországról, mint „anya, akinek elvették a gyermekét”, valamint elismerően szólt a szólt a berliniek bátorságáról, akik „megnyerték hosszú küzdelmüket”.

Bill Clinton szavai messze nem voltak olyan ünnepélyesek, mint elődeié, viszont azok más idők is voltak. Clinton az újrakezdést, a normalitást helyezte beszédje központi témájává, így talán érthető is, ha a demokrata elnök szavai nem bírtak olyan buzdító, lelkesítő erővel.

Obama, két felvonásban

A jelenlegi elnök kétszer is színpadot kapott Berlinben, Merkel viszont csak másodjára adta oda neki a Pariser Platz-ot. Mint ismeretes, a jelenlegi elnök már 2008-ban, még illinois-i szenátorként és elnökjelöltként kampányolni szeretett volna a Brandenburgi kapu előtt, azonban a kancellárasszony az áhított célponttól durván két kilométerre fekvő Tiergartennél jelölte ki a fellépés helyét, a Siegessäule lábánál. Az indoklás: csak hivatalban lévő elnökök mondhatnak beszédet a Brandenburgi kapunál. Merkel és Obama kezdeti kis afférját azonban a későbbiek során meg sem lehetett érezni, a kancellárasszony 2011-es washingtoni látogatása során már nevetve emlékeztek meg a pár évvel korábbi esetről. Akkor Merkel kijelentette, ha Obama legközelebb Berlinbe látogat, megkapja a nagyszínpadot.

Obama 2008-as fellépése egyébként hatalmas szenzáció volt. Közel 200 ezer ember volt kíváncsi az elnökjelöltre, a tömeg igazi sztárként fogadta a politikust. Ez nem is csoda, hisz akkor még úgy tűnt, hogy Obama lesz hosszú idők óta az első olyan elnök, aki gyökeres változást hozhat a nemzetközi politikába. Beiktatása után azonban hamar kiderült, hogy a dolgok nem ilyen simán mennek. És ez a tény komolyan rányomta a bélyegét az idei, 2013-as fellépésére.

Ilyen előzmények után érkeztünk el június 19-hez, amikor Barack Obama megtartotta első elnöki beszédét Berlinben. Az elnök látogatása előtt egyébként már hetekkel biztosították a terepet, és mindössze ötezer kiválasztott, ellenőrzött személy hallgathatta élőben az elnököt. Így olyan felszabadult környezetről nem beszélhetünk, mint ami Kennedynél 50 évvel korábban olyan nagyszerűvé varázsolta a hangulatot.

A beszéd főbb témái ezúttal az amerikai és orosz atomarzenál csökkentése, a transzatlanti kapcsolatok erősítése – megemlítve a tervben lévő szabadkereskedelmi övezetet –, a szabadság, a béke és a biztonság elősegítése voltak. A nagy hőségre való tekintettel az elnök beszédje kezdetén levette a zakóját, mondván „barátok között lehetünk kicsit informálisabbak”.

Mindezek a szavak azonban korántsem bírtak olyan hatással, mint a nagy elődök mondatai. Obama ugyan kipipálhatja listájáról a berlini beszéd rubrikát, valójában azonban az egész nem is ért sokkal többet. A Bush-éra óta most fordulnak először a németek komoly fenntartásokkal Washington felé. Obama lényegében belebukott a guantanamói ígéretébe, az észak-afrikai események mindent hoztak, csak nem igazi demokratizálódást, továbbá aggodalmat okoznak az amerikai dróntámadásokat. És ha ez nem lenne elég, akkor mindennek tetejében most itt van a PRISM-botrány is. Márpedig a keletnémetek még emlékeznek arra, milyen az, ha valakik fentről figyelik mások életét.