Választások Angolában: 38 évig egy ország élén?

Nagy napra ébredtek az angolaiak: a délnyugat-afrikai ország választópolgárai az urnákhoz járulva adják le voksukat, és döntenek arról, kinek szavaznak bizalmat a következő öt évre. Angolai sajátosság, hogy a győztes párt vezetője automatikusan az állam elnökévé is válik minden további választási, illetve kinevezési procedúra nélkül. Ezt a vadonatúj, 2010-ben elfogadott alkotmány teszi lehetővé, amely jelentősen növelte az elnök hatalmát, kiváltva ezzel az ellenzék éles bírálatát.

Gazdagság három évtizednyi polgárháború után

A mai mindössze a második választás az egy évtizeddel ezelőtt véget ért polgárháború óta. Az egykori portugál gyarmat,1975-ben elnyert függetlenségét követően 27 éven keresztül nem tudta élvezni a hőn áhított szabadságot. Ennyi ideig tartott ugyanis az a polgárháború, amelynek nyomai és társadalmi hatásai a mai napig szemmel láthatóak.

Aztán beköszöntött a béke időszaka, beindult a fejlődés és a nagy beruházások kivitelezése. Angola a kontinens egyik leggazdagabb országa lett, köszönhetően elsősorban olajtartalékainak. Az exportot tekintve – Nigéria után – Afrika második legnagyobb kőolajszállítója. Nemrég adták át a csillogó új vasútállomást a második legnagyobb városban, a gyarmati érában csak Új-Lisszabonnak nevezett Huambóban. A fővárosban, Luandában pedig egymást érik a felhőkarcolók, modern üzletházak és elegáns éttermek. A GDP 2002 és 2008 között átlagosan 15 százalékkal nőtt évente. Sokat változott az élet a több évtizedes ellenségeskedés óta – gondolhatnánk.

Elégedetlenek, szegények, mégis mindig újraválasztják

Van két dolog azonban, ami a pozitív fordulat ellenére állandó maradt. Az egyik egy személy: az elnök. José Eduardo dos Santos nem kevesebb mint 33 esztendeje áll az ország élén, ezzel második a leghosszabb ideje hatalmon lévő afrikai államfők listáján. (Csak az egyenlítői-guineai Teodoro Obiang Nguema előzi meg ebben a tekintetben.)

A másik az országban uralkodó súlyos társadalmi megosztottság. Óriási a szakadék a gazdagok és a népesség nagyobb részét képező szegények között. Az ellenzék gyakran – a kampány során még fokozottabban – veti az elnök és pártja, a Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért (MPLA) szemére, hogy – állításuk szerint – egyenlőtlenül és igazságtalanul oszlanak el az olajból származó javak. A legnagyobb ellenzéki párt, a polgárháború során az MPLA-val ádáz küzdelmet vívó Unita szerint a bevételek nagy részéből a dos Santoshoz közel álló elit részesedett.

Tény, hogy annak ellenére, hogy a GDP fejenkénti leoszlásában Afrikában élen jár, a 18 milliós Angolában számos faluban nincs se víz-, se áramellátás. Sokan vélik úgy továbbá, hogy a temérdek építkezés, illetve az infrastruktúrába történő nagy volumenű beruházások – hidak, repterek, vasutak – helyett az egyszerű emberek jobban örülnének új munkahelyek teremtésének, az oktatás fejlesztésének, valamint a szegénység csökkentésének.

Borítékolható eredmény, de érik a generációváltás

Az ellenzéki kritikák és a jobb élet utáni általános vágy ellenére nem várható meglepetés. A legutóbbi választáson 82 százalékot (!) szerző, az országot az 1975-ös függetlenség óta megszakítás kormányzó MPLA ezúttal is biztos befutónak számít. A 2008-ban mindössze tíz százalékot elérő Unita szerint az MPLA saját játékszerének tekinti a választási bizottságot és az állami televíziót. Az MPLA második embere, az alelnökjelölt Manuel Vicente szerint – futballhasonlattal élve – „az ellenzék, habár még csak a bemelegítés szakaszában vagyunk, már most a bírót szidja”.

A 70 éves dos Santos jövőjét illetően a belpolitika szereplőin kívül nagy találgatásokba kezdett a két nagy kereskedelmi partner: az USA és Kína is. Nem biztos ugyanis, hogy az agg dos Santos kitölti újabb ötéves ciklusát. Ebben az esetben borítékolható, hogy Vicente venné át tőle a párt – és egyben az ország – irányítását. Párton belüli források szerint az elnök éppen emiatt „hívta át” idén januárban az MPLA-ba az addig a nemzeti olajvállalatot (Sonangol) vezető Vicentét.