Marokkó: A mérsékelt politikai iszlám újabb győzelme

Nagy fölénnyel, de csak relatív többséget szerezve nyerte meg az előrehozott parlamenti választásokat a mérsékelt politikai iszlámot képviselő Igazság és Fejlődés Pártja (PJD). A csöndesen lezajlott voksoláson a jogosultak 45 százaléka vett részt, amely ugyan magasabb az öt évvel ezelőtti adatnál, de ez mégsem jelenti a király eddigi reformpolitikájának jóváhagyását.

A tiszta választások győztese a 395-ből 107 mandátumot megszerző mérsékelt iszlamista párt, amely a rendszerellenes, majd parlamenti ellenzékiség évtizedei után először vállal majd kormányzati szerepet. Így esélyt kap annak bebizonyítására, hogy képes az országot gyötrő problémák (a korrupció, a munkanélküliség, az egyenlőtlen gazdasági növekedés és az írástudatlanság) megoldására. A második legtöbb mandátumot az eddigi kormány gerincét adó Istiqlal (Függetlenség), az ország legjobban szervezett és legrégebbi pártja nyerte, de a 60 képviselőjével messze elmarad az Igazság és Fejlődés Pártja mögött, ráadásul a kiosztható mandátumok számának növekedését figyelembe véve az eddigi pozíciójából is veszített.

A választás egyértelmű vesztesei a makhzen politikájához lojális nyolc kisebb, szekuláris pártot tömörítő „demokratikus” koalíció, az úgynevezett G8 választási blokk pártjai. A választók valószínűsíthetően ezeket a pártokat tartották felelősnek a korrupt és a lakosság problémáit megoldani képtelen eddigi kormányzati politikáért. 

A részvételi arány jelentősége

A procedúra egyik kritikus pontját alkotó részvételi arány olyan szinten alakult, amelyben az eddigi reformokat támogatók és az azokat elutasítók is a saját pozíciójuk igazolását láttathatják. Így az ország tájékoztatási minisztere szerint az öt évvel ezelőttinél magasabb arány annak bizonyítéka, hogy „a marokkói politikai rendszer az érettség új szakaszába lépett”,  miközben a Február 20 mozgalom bojkottfelhívásához csatlakozó ellenzék arra mutat rá, hogy az arab tavasz és a „történelmi” alkotmányreform miatti magas tétekhez képest igen alacsony a részvétel.

A 45 százalékos részvétel első látásra azt jelenti, hogy a 2007-es választások gyászos 37 százalékos eredményéhez képest a választók 8 százalékkal magasabb arányban mentek el szavazni. Ez azonban nem állja ki a komolyabb vizsgálat próbáját, ugyanis a választásra jogosultak száma a 2007-es 15,5 millióról 13,5 millió főre csökkent annak ellenére, hogy a szavazásra jogosult korú lakosság száma (a népesség növekedésével összhangban) kicsit nőtt. Ennek a hivatalos magyarázata a nyilvántartás adatainak konszolidálása volt. Ez a változás viszont azt jelenti, hogy számszerűen csak körülbelül 400 ezerrel szavaztak többen, mint öt éve, ami a 2011-es jogosultak számát nézve csak 3 százalékos, a 2007-es számra vetítve pedig még alacsonyabb, csak 2,6 százalékos valós növekedést mutat, ami nem nevezhető szignifikáns javulásnak. 

S noha Marokkóban a választási részvétel soha nem volt magas (2002-ben 52, 2007-ben pedig 37 százalék), a nyári népszavazás 72 százalékos eredményéhez képest is szembetűnő visszaesést mutat a mostani adat. Feltételezhető, hogy bár a győztes párt a versenytársainál jobban tudta mozgósítani a bázisát, a politikai iszlám iránt egyébként fogékony rétegek jelentős része a radikális iszlamista Igazság és Jótékonyság mozgalom felhívásának engedelmeskedve távol maradt a szavazóurnáktól.

Mindazonáltal ez a 45 százalékos részvétel elégséges egyrészt ahhoz, hogy ne hozza újfent kínos helyzetbe a monarchiát (mint 2007-ben), másrészt pedig ahhoz, hogy a nyilvános szférában ne férjen kétség a választások – és így a következő kormány – legitimitásához. A politikai instabilitás veszélye tehát nem emiatt fogja esetleg fenyegetni az új, iszlamista többségű kormányt.

A kormány várható összetétele és kihívásai

A választás nyomán csökken az eddigi szélsőségesen sokpárti parlament fragmentáltsága, ami a leendő koalíciós partnerek számát is csökkenti majd. A kormányalakítás első kérdése azonban az, hogy VI. Mohamed király kit nevez ki kormányfőnek, ugyanis a győztes párt soraiból bárkit választhat, korántsem magától értetődő, hogy a főtitkárt, Abdelillah Benkirane-t választja. A második kérdés pedig a koalíciós tárgyalások kimenete lesz, mert hiába duplázta meg a mandátumai számát a mérsékelt iszlamista PJD, a 198 fős többséghez szövetségesekre lesz szüksége.

Erre a legesélyesebbek az Istiqlal és a Népi Erők Szocialista Uniója (USFP), az úgynevezett történelmi ellenzék pártjai, amelyekkel a PJD már a választásokon is együttműködött az antiiszlamista frontot képviselő, a „király pártjait” tömörítő úgynevezett G8 választási blokk ellenében. A PJD, az Istiqlal és az USFP jelentette hármasnak pedig biztonságos többsége lenne a képviselőházban.

Ezen forgatókönyv ellen szól, hogy mindkét említett párt az eddig kormányzó koalíció tagja volt, így az új szövetség bizonyos mértékig hitelteleníti a gyökeres változtatás ígéretét. Ráadásul az iszlamisták erős tradicionalizmusa is súrlódásokat okozhat az Istiqlal szekuláris városi középrétegek modernebb értékrendjét tükröző politikájával. A szóba jöhető pártok közül a PJD főtitkára egyébként csak a király korábbi főtanácsadója által 2008-ban alapított Modernitás és Hitelesség Pártjával (PAM) szemben zárta ki az együttműködés lehetőségét.  Mégis, az alternatíva hiánya a fenti forgatókönyvet valószínűsíti. Mindezek mellett a koalíció összetételére a makhzennek is erős befolyása lesz a Marokkóban szokásos, háttértárgyalások során érvényesített dominanciája miatt.

Az új szerep középtávon a PJD számára azt a veszélyt is magában hordozza, hogy ha kormányra kerülve képtelen lesz igazi sikereket felmutatni, akkor elveszíti az egyedülálló hitelességét a választók előtt. Így arra a sorsra juthat, mint az USFP, amely a szintén történelmi változást beharangozó 1998-2002 közötti kormányzása során olyannyira sikertelennek bizonyult a szociális problémák kezelésében, hogy a párt teljesen elhasználta a politikai tőkéjét és a középszerű pártok közé süllyedt, ahonnan azóta sem tudott magához térni.

Egyes elemzők szerint ez részét képezi a királyi palota megfontolásainak is, amely a politikáját érő kihívásokat a múltban is rendre azzal a stratégiával szerelte le, hogy kormányzati pozícióba kooptálta a fő – azonban már rendszerkonform, tehát valódi veszélyt már nem jelentő – ellenzéki erőt, ahol fokozatosan elkoptatta azt.

A rendszerellenes ellenzék  helyzete

A 45 százalékos részvétel további tanulsága, hogy a jelenlegi kormányzati rendszert elutasító – az 1664 óta uralkodó dinasztiát azonban meg nem kérdőjelező – formációk a júliusi népszavazás után ezúttal sem tudtak a korábbi években megszokottnál szélesebb társadalmi rétegeket megnyerni a bojkottra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezek a tömegek ne képeznék a marokkói társadalom jelentős részét (sőt!), azonban e rétegek nagy része a bojkottfelhívás nélkül is otthon maradt volna, ahogy tette azt a korábbi választások alkalmával is. A választás érvényessége és a 2007-es adatnál némileg jobb részvételi arány így a bojkottra felhívó szervezetek viszonylagos kudarcának tekinthetők.

A két meghatározó szervezet, az Igazság és Jótékonyság, illetve a Február 20 mozgalom közül ezért ez utóbbinak kell esetleg számolnia a kifulladás veszélyével. A radikális iszlamista mozgalommal szemben ugyanis (amely egyes becslések szerint a legnagyobb taglétszámmal rendelkező szervezet az országban) a Február 20 olyan heterogén ernyőszervezet, amely sem a tagjait hosszú távon összetartani képes koherens ideológiával, sem pedig szervezett tömegbázissal nem rendelkezik.

A mérsékelt politikai iszlám különböző arcai

A marokkói Igazság és Fejlődés Pártja jelen eredményét gyakran hasonlítják a tunéziai Ennahda (Újjászületés) egy hónappal ezelőtti győzelméhez. A hasonlóságok azonban inkább csak az általánosságok szintjén jelentkeznek. A különbségek között a legfontosabb, hogy a PJD már 1998 óta elfogadta a hivatalos marokkói politikai élet játékszabályait, az alavita dinasztia iránti lojalitásához nem fér kétség, és 2003 után a párt a radikális elemeitől is megszabadult. Ezzel szemben az Ennahda valóban a korábbi rendszerrel való teljes szakítást valósíthatja meg.

Összességében kijelenthető, hogy a marokkói monarchia ugyan újabb lélegzetvételnyi szünethez jutott a status quo elleni ismétlődő kihívásokat intéző arab tavasz időszakában, de a viszonylag alacsony részvételi arány egyértelmű jele annak, hogy komolyan mélyíteni kell az eddigi reformpolitikát. Ezért a palotának érdeke fűződik ahhoz, hogy a PJD vezette kormány a következő ciklusban ne ismételhesse meg az USFP korábbi kudarcos teljesítményét, mert ez a társadalom további, kritikus rétegeit idegenítené el a politikai folyamattól, immár a rendszer túlélését veszélyeztetve. A makhzennek ugyanakkor érdeke fűződik a PJD sikerének korlátozott keretek között tartásához is, egyrészt a saját, politikai iszlámot elutasító politikája miatt, másrészt pedig azért, hogy a holdudvarába tartozó pártok (elsősorban az RNI és a PAM) ellenzéki tevékenysége hiteles lehessen.