Agonizáló keleti külpolitika: a lengyel-belarusz kapcsolatok

Lengyelország és Belarusz viharos viszonya több forrásból táplálkozik, és ha nem került volna előtérbe ideológia, ami az elmúlt években lehetetlenné tette a párbeszédet, akkor a két ország alapvetően jó kapcsolatokat ápolhatna egymással. A valóság azonban sokkal sivárabb: a 399 kilométeres közös határ mintha két világot választana el egymástól, ahelyett, hogy közeli együttműködésnek adna teret. A kerítés egyik felén az Európai Unióba és a NATO-ba integrált Lengyelország, a másikon a szovjet típusú rendszerhez visszatért, izolált, Oroszországgal jó baráti viszonyt ápoló Belarusz – Európa utolsó diktatúrája néz farkasszemet egymással.

Ahhoz képest, hogy a bíztató kezdet után ma milyen szinten állnak jelenleg a lengyel-belarusz kapcsolatok kijelenthetjük, hogy nem így kellett volna alakulnia az utóbbi húsz évnek. A diplomáciai kapcsolatok nyitánya sokkal szebb jövőt ígért mindkét ország számára. Egészen más a kapcsolata Lengyelországnak a balti államokkal, vagy akár Ukrajnával, mint a vele korábban számos ponton érintkező, közös történelmi múlttal rendelkező Belarusszal.

A két ország közös történelmi tapasztalattal rendelkezik, aminek a kezdete még a Nagylitván Fejedelemség idejére nyúlik vissza, de összeköti őket a cári időkön elnyomása, a sztálini terror és a második világháború szenvedése is. A ’80-as évek demokratizálódási folyamatai során a belarusz ellenzéki szervezetek többek között Lengyelországból és Litvániából szereztek tapasztalatokat, és ott tartották a Belaruszban betiltott fórumaikat és találkozóikat is.

A politika, mint fő visszatartó tényező

A lengyelek és a belaruszok közötti együttműködés a szovjet blokk szétesése után felfelé ívelt – 1992. március 2-án, tehát mindössze három hónappal a Szovjetuniónak véget vető Belovezsi szerződések aláírása után lengyel nagykövetség létesült Minszkben, majd 1993-ban Varsóban megnyílt a belarusz nagykövetség is. A lengyelek több évvel megelőzték a szomszédaikat – miközben Belarusz politikai és gazdasági válságok sorozatát élte át, a lakosság pedig még nem tudott felocsúdni a birodalmi státusz elvesztése által okozott sokkból, Lengyelország már öles léptekkel haladt előre a demokratizálódás útján.

Ebből is kiindulva a lengyelek egyfajta paternalizmussal tekintettek a keleti szomszédjukra: célul tűzték ki Belarusz felkarolását és demokratikus úton való elindítását – ami a ’90-es évek első felében abszolút reális lehetőségnek tűnt. A lengyeleknek ehhez több szempontból is fűződött érdeke: Belarusz a Lengyelországot Oroszországtól elválasztó láncszem, ami stratégiai és gazdasági okokból is fontos, másrészt pedig mind Belaruszban, mind Lengyelországban jelentős számú nemzeti kisebbség él.

A lengyelek több nemzetközi és európai projektben is szorgalmazták Belarusz részvételét, 1996-ban például éppen ők érték el azt, hogy az ország állandó tagjává váljon a Közép-Európai Kezdeményezésnek (CEI), amit 1989-ben alapították Budapesten. A CEI a kelet-közép-európai országok együttműködését tapasztalataik átadását tűzte ki célul – többek között az Európai Uniós csatlakozáshoz vezető úton (a CEI 18 államának a fele ma EU tag).

A lengyelek erőfeszítései ellenére azonban Belarusz egészen más kurzust vett fel. 1994 óta a két ország gyökeresen ellenkező irányban fejlődött, ami fokozatosan megmutatkozott a diplomáciai kapcsolatokon is. Az 1994-es belarusz elnökválasztásokon a semlegesnek tűnő, programjába demokratikus és szovjet elemeket egyaránt beépítő Alekszandr Lukasenko győzedelmeskedett, aki végleg letérítette az országot a demokratikus reformok útjáról.

Az 1996-os referendum és alkotmánymódosítás után – amellyel Lukasenko korlátozta a parlamentet és kiterjesztette az elnök hatalmát, illetve visszatért a szovjet szimbólumokhoz – Európa párbeszéde Fehéroroszországgal gyakorlatilag megszakadt. Az Európai Unió és az Egyesült Államok is szankciókat helyezett kilátásba az ország ellen, és ezek után nem nagyon ültek le egy tárgyalóasztalhoz a belarusz vezetőkkel. Lengyelország volt az egyetlen, amely védelmébe vette Belaruszt, azzal érvelve: amennyiben bezárják az ajtókat Lukasenko előtt, úgy a belarusz vezető szükségszerűen Oroszország felé integrálódik majd. Ez végül meg is történt: Oroszország és Belarusz 1997-ben szövetségi államot hoztak létre, és felmerült a közös valuta, sőt, egy közös vezető terve is. Lukasenko a folyamat befejező részeként eltávolította az engedetlen ellenzéket (a ’90-es évek végi politikai gyilkosságai árán), és megszilárdította saját hatalmát.

Lengyelország a másik irányban ért el sikereket: 1999-ben belépett a NATO-ba, 2004-ben pedig az Európai Unió tagjává vált. A lengyel-belarusz kapcsolatok semleges helyzetben maradtak. Belaruszban 2001-ben és 2006-ban is újraválasztották Lukasenkót. Két évvel később, miután Európában kezdett elhalványulni a legutóbbi erőszakos elnökválasztások és választási csalások emléke, az EU ismét felvette Minszkkel a diplomáciai kapcsolatokat. Az Európai Unió – és leginkább Lengyelország – abban bízott, hogy európai együttműködés és pénzügyi segítségnyújtás fejében Lukasenko politikai engedményeket tesz majd. Ennek érdekében, szintén lengyel kezdeményezéssel született meg 2008 májusában a Keleti Partnerség projektje, amely hivatalosan 2009. május 7-én indult útjára. A hat országot tömörítő projekt (Azerbajdzsán, Belarusz, Grúzia, Moldávia, Örményország, Ukrajna) ezen országok EU-val való együttműködését szolgálta, és pénzügyi segítséget ígért – távlatokban pedig vízummentességet és szabadkereskedelmi megállapodásokat, sőt, az EU-s tagság mézesmadzagját is megcsillogtatta előttük.

Lukasenko eleinte valóban aktívan érdeklődött a projekt iránt, azonban hamar felismerte, hogy számára nem sokat tud nyújtani a lengyel kezdeményezés: EU tagság nem volt prioritás Európa utolsó diktatúrájában, kereskedelmileg inkább Oroszországot tekintették legfőbb partnerüknek (ami kiteljesedett a 2010-ben kötött orosz-belarusz-kazah vámunió létrehozásában), tehát az egyetlen dolog, ami Lukasenkót érdekelte volna, az a pénzügyi segítség, amire igencsak rászorult volna a financiális gondokkal küzdő rezsim. Pénz azonban nemigen volt a partnerségi projektben, ami a belarusz hozzáállást is meghatározta.

Mint utólag kiderült, Lengyelország és vele együtt az Európai Unió csalóka reményeket táplált Belarusz iránt: a Lukasenko által életbe léptetett változások csak kozmetikai jellegűek voltak, és az ellenzéket is csak addig hagyta szóhoz jutni, amíg remélt valamit az EU-tól. A 2010. december 19-én bekövetkezett, botrányokba és hatósági erőszakba fúló elnökválasztás azonban végérvényesen letépte a rezsim álarcát.

Lengyelország ekkor már csúcsra járatta belarusz-politikáját: most azonban nem az együttműködés, hanem Lukasenko elszigetelése volt a cél. 2011. január 18-án Lukasenkót és számos állami vezetőt kitiltottak Lengyelország területéről – és ezzel a Schengen övezetbe való belépésüket is lehetetlenné tette (amit valamivel később EU-s szinten is jóváhagytak). Tíz nappal a belarusz elnökválasztás után a lengyelek olyan rendeletet hoztak, ami a belarusz vezetés orra alá tört borsot: eltörölték a lengyel vízum díját a belarusz állampolgárok számára, ami azt a célt szolgálta, hogy egyrészt közelebb hozza az egyszerű embereket Lengyelországhoz, másrészt pedig megkönnyítse a belarusz ellenzék utaztatását. Mindezzel azt a rendkívül megalázó helyzetet teremtettek elő a belarusz vezetés számára, hogy miközben az átlagos állampolgároknak könnyebbé vált a kijutás a Nyugat felé, addig az állami felsővezetés teljesen ki van tiltva az EU-ból.

A belarusz állami média a kiéleződő konfliktusban minden lehetséges bűnnel megvádolta a lengyel kormányt: többek között azzal is, hogy a lengyelek folyamatosan kémkednek Belarusz területén, az ellenzéket dollármilliókkal pénzelik, vagy épp azzal, hogy Lukasenko ellen fegyveres felkelést készítettek elő. Belarusz közben 2011 tavaszán történelmének legnagyobb gazdasági válságát élte át, ezért érezhetően enyhült Lukasenko EU ellen irányuló retorikája.

Az agonizáló Keleti Partnerség szeptember 30-i csúcstalálkozóján Lukasenko egy újabb pofont kapott a lengyelektől. A belarusz vezetőt nem hogy nem hívták meg a csúcsra, de kikötötték, hogy addig semmilyen tárgyalásról nem lehet szó, amíg nem engedik szabadon az ellenzék vezetőit. A terv szerint Belaruszt a varsói nagykövet képviselte volna, de végül az ország hivatalos szinten nem vett részt a találkozón.

„A Keleti Partnerség üres duma” – minősítette Lukasenko a csúcsot szeptember 30-án az állami televízióban.

Mi a helyzet a kisebbségekkel és a gazdasággal? A folytatásból kiderül!

Lengyel kisebbség – akiken az ostor csattan

A politikai küzdelem mellett a lengyel-belarusz kapcsolatok legfontosabb területe a helyi nemzeti kisebbségek kérdése. Mindkét országban nagyszámú belarusz-, illetve lengyel kisebbség él: Lengyelországban hivatalos adatok szerint 48 ezer belarusz él, ám becslések szerint a valódi számuk 200 ezer körül mozoghat. Belaruszban ugyanakkor még nagyobb számban élnek lengyelek – legalább 300 ezren, vagyis a lengyelek ezzel a második legnépesebb kisebbségnek számítanak az országban az oroszok után.

A Belaruszban élő lengyeleket az 1990-ben létrehozott, úgynevezett Lengyelek Szövetsége Belaruszban nevű szervezet fogta össze. A lengyel kisebbséget támogató szervezetet az anyaország finanszírozta, és szép fejlődési utat járt be. A ’90-es évek végére a szövetség 17 lengyel kultúra házával rendelkezett országszerte, illetve 75 kiépített alszervezete is volt.A fehéroroszországi lengyelek első gondjai 1999-ben jelentkeztek: ez volt egyben Lengyelország NATO-ba lépésének az éve is, ami a mélypontra küldte az Oroszország felé elkötelezett Belarusszal fenntartott kapcsolatokat. A lengyel kulturális szervezet számos nehézséggel találkozott, ráadásul a vezetőit kémkedéssel, és a belarusz ellenzék pénzelésével is megvádolták (amiben volt némi igazság).

2000-től ez a konfliktus csillapodott, ekkor került a szervezet élére Tadeusz Kruczkowski. Kruczkowski kijelentette, hogy a Lengyelek Szövetsége Belaruszban célja kizárólag a lengyel kultúra ápolása és lengyel etnikum érdekvédelme, így felhagytak a belarusz ellenzék és a demokratikus szervezetek támogatásával. Ez a pozíció elfogadható volt Lukasenko számára és valóban békés létet biztosított a szervezet számára mintegy öt éven keresztül. A varsói vezetésnek azonban nem tetszett a szervezet pálfordulása. Az engedetlen Kruczkowskit kitiltották Lengyelország területéről, amit Minszk ironikusan úgy kommentált, hogy a lengyel kormány a belarusz lengyeleket jókra és rosszakra osztja.

A lappangó konfliktus tetőpontja 2005-re esett. Ekkor a szervezet egyik gyűlésén a lengyel kormányhoz közel álló Angelika Borist választották elnökké. A belarusz Igazságügyi Minisztérium érvénytelennek minősítette a szavazást, és néhány hónapra rá egy alternatív gyűlést szerveztek: ezen egy saját embert, a Lukasenkóhoz hű Józef Lucznikot választották – választtatták meg elnökké. Mivel egyik fél sem ismerte el a másikat, a szervezet kettészakadt: lett egy Lucznik által vezetett, hivatalos – de sem a Lengyelország, sem a lengyel kisebbség nagy része által el nem ismert szervezetre, és lett egy Angelika Borisz által vezetett, a lengyelek által hivatalosnak tekintett – de a belarusz hatóságok által illegálisnak kikiáltott szövetség is.

A kisebbségek helyzete már sokkal komolyabb diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett Lengyelországgal. Lukasenkót persona-non-gratának kiáltották ki, és számos korábban betervezett találkozóról és gazdasági fórumról kitiltották – ami minden bizonnyal rosszul érintette a belarusz diktátort.

A legnagyobb viták akkor törtek ki, amikor a lengyelek felismerték, hogy a belarusz hatóságok a jól kiépített struktúrájukat is elvették. A lengyel kulturális szervezet Lukasenko embereihez került, és vele együtt az a 17 kulturális ház és 75 alszervezet is, amit a lengyelek hosszú éveken keresztül, a lengyel állami kincstárból építették ki. Mára a 17 házból csupán kettő maradt az illegalitásba vonult Borisz-féle társaság tulajdonában, kettőt a Lucznik féle szervezet birtokol, a többit pedig fokozatosan bezárták.

A konfliktusra válaszul a lengyel kormány 2007-ben egy úgy nevezett „lengyel kártyát” vezetett be, aminek nagyon negatív fogadtatása volt Belaruszban. A kártya célja, hogy jogokkal ruházzon fel lengyel származású lakosokat, akik a FÁK-országok területén élnek. Mindenki, aki igazolni tudta a lengyel származását – vagy valamilyen lengyel rokonságát, kérvényezhette magának a kártyát. A lengyel kártya így amolyan etnikai igazolvánnyá vált, amely számos előnnyel járt a tulajdonosaira nézve, akik könnyebben szerezhettek vízumot és vállalhattak munkát Lengyelországban.

Már a bevezetést követően világos volt, hogy a kártya elsősorban Belaruszt célozta meg. Nyugat-Belaruszban egyáltalán nem volt nehéz valamilyen közeli vagy távoli lengyel rokont találni, így az előnyös lehetőség belarusz munkaerőt is elszívott Lengyelországba. A lengyel lépést a belarusz hatóságok élesen elítélték, 2011-ben pedig a Belarusz Alkotmányos Bíróságon keresztül próbáltak cselekedni, amely kimondta, hogy a lengyel eljárás a nemzetközi jogot sérti.

Így a lengyel kisebbségek helyzete elég komoly gondnak számít a két ország közötti kapcsolatokban – legutóbb éppen 2010 elején tört ki egy újabb botrány, amikor néhány napig még a lengyel nagykövetet is hazahívták „konzultációra”. A lengyel kisebbségek ügyét Catherine Ashton, az EU külügyi főképviselője is számos alkalommal kiemelte, Jerzy Buzek, az Európai Parlament lengyel származású elnöke pedig úgy nyilatkozott, hogy Lukasenko repressziókat alkalmaz a Lengyel Szövetség szervezete ellen.

Gazdasági kapcsolatok

A ’90-es évektől kezdve a lengyel-belarusz gazdasági kapcsolatok dinamikusan fejlődtek, és csak a 2004-2008 közötti időszakban háromszorosára nőtt a kereskedelmi forgalom. A lengyelek eleinte viszonylag aktívan fektettek be Belaruszban, és a belarusz vállalatok is kiépítették a hálózatukat Lengyelországban. Ez főleg a nagy állami vállalatokra jellemző: a minszki autógyár, a minszki traktorgyár, a minszki motorgyár, vagy az elektronikát gyártó Atlant jártak az élen. A lengyel export legnagyobb részét a gépipar, az építőipar, fémipari termékek és a vegyipar teszi ki.

Ugyanakkor bár szép növekedési mutatókat produkált a két ország közötti együttműködés, a többi gazdasági partnerrel összehasonlítva ezek a számok egyáltalán nem magasak. Szomszédos országokról van szó, ehhez képest a belarusz export Lengyelországba 5 százalékot tett ki 2008-ban, és hasonló volt a Belaruszba irányuló lengyel export is. Ehhez képest Belarusz legtöbbet Oroszországba exportált (32%), majd a következő legfontosabb partnerek között Hollandiát (16,9%), Ukrajnát (8,5%) és Nagy-Britanniát (8%) találjuk – a szomszédos Lengyelország csak az ötödik volt ezen a listán.

A gazdasági mutatókban nagymértékű csökkenést tapasztalhatunk az elmúlt három év során, amire természetesen a gazdasági válság is rányomta a bélyegét. 2010-ben a Lengyelországba irányuló belarusz export már csak a teljes mennyiség 3,5 százaléka volt (a másik fél exportja Belaruszba 3,1%), 2011 első felében pedig tovább csökkent 2,9 százalékra.A politikai ellentétek, a gazdasági válság, és a 2010-ben létrejött belarusz-kazah-orosz vámunió mind kedvezőtlen hatást fejtettek ki a gazdasági együttműködésre. Belarusz így méginkább az orosz piac és a FÁK országok felé vette az irányt, Lengyelország pedig az EU felé fordult. Mindehhez még hozzáadódik a labilis politikai helyzet is – a lengyel befektetők egyszerűen nem mernek kockáztatni Fehéroroszországban. A mezőgazdaságot nézve a belarusz helyi vezetők nem érdekeltek abban, hogy helyi szinten tőkét vonzzanak be, mert az konkurenciát jelentene a maguk kis szovjet típusú, államilag szabályozott világában, amely amúgy nem lenne versenyképes külső konkurensek megjelenése esetén. Más szektorokban (leginkább az energiaiparban és a vegyiparban) még bonyolultabb a helyzet – ott már minden fel van osztva a Lukasenko emberei és családtagjai között.

Tovább gyűrűznek a konfliktusok

Nincs okunk feltételezni, hogy a Lengyelország és Belarusz között kialakult konfliktusok meg fognak szűnni a közeljövőben. Amíg Lukasenko marad az ország élén, addig bármely európai országgal nehéz lesz diplomáciai kapcsolatokat kiépítenie Belarusznak. Lengyelország politikai változásokat követel és most már sokkal kevésbé tolerálja az ellenzék elnyomását, mint azt néhány évvel ezelőtt tette. Még mindig rendezetlen ugyanakkor a lengyel kisebbség és a lengyel kulturális szervezetek helyzete.

Lengyelország emellett az egyik legaktívabb szorgalmazója a belarusz változásoknak az Európai Unióban. Rendszeresen konzultálnak a belarusz ellenzékkel – amelyet financiálisan is támogatnak, és behozzák az ügyet az Európai Parlament tematikájába is. Ez bosszanthatja Lukasenkót is, ám ő ahelyett, hogy javítaná a diplomáciai kapcsolatokat inkább bosszúból cselekszik. A belarusz állami tévében egyre több Lengyelországról szóló negatív műsor jelenik meg (hasonló volt a helyzet a tavalyi orosz-belarusz konfliktus idején). Szeptemberben például bemutatták, hogy milyen mostoha körülmények között kezelik a belarusz kisebbséget Lengyelországban, ami ellen már lengyel nagykövetség is kénytelen volt egy sajtótájékoztatón reagálni.

„Általában inkább nem kommentáljuk a belarusz állami televízió műsorait, de az, amit ott mutattak tegnap, túlmegy minden határon” – mondta a sajtónak a lengyel nagykövet, Leszek Szerepka szeptemberben. „Ami a nemzeti kisebbségeket illeti: ha összehasonlítom a belarusz kisebbség helyzetét Lengyelországban, és a lengyel kisebbség helyzetét Belaruszban, kijelenthetem, hogy sokkal többet teszünk a nálunk élő belaruszokért.” – fakadt ki a nagykövet.Újabban a Minszkben lévő lengyel nagykövetség léte is veszélybe került: a bérlési idő az év végén lejár, de a belarusz hatóságok már bejelentették, hogy nem hosszabbítják meg a szerződést, mert „más célokra” szeretnék használni az épületet. A belarusz indoklás szerint a lengyeleknek már 2008-ban felajánlottak egy építési telket a nagykövetség számára, ám ők nem éltek a lehetőséggel. Így jelenleg a lengyelek abban sem lehetnek biztosak, hogy mi lesz a minszki nagykövetségük sorsa következő év januárjától.

Hibákat ugyanakkor lengyelek is elkövetnek. 2011 nyarán a belarusz ellenzéket sokkolta a hír: annak ellenére, hogy a lengyel külügy a belarusz demokratikus reformok legfőbb szorgalmazója, mégis kiadták a belarusz igazságszolgáltatásnak (és így közvetve a belarusz KGB-nek) a belarusz ellenzékiek és jogvédők lengyelországi bankszámla-adatait. Hasonlóan cselekedett egyébként előtte Lettország és Csehország is, ami persze nem szolgálhatott a varsói vezetés mentségére. A botránynak lett azonban egy fontos következménye: Lengyelország 2011. szeptember 1-től felmondta a Belarusszal 2002-ben kötött büntetőjogi eljárásokra vonatkozó egyezményt, így a két ország közötti együttműködés mértéke a minimumra redukálódott.