Zimbabwe szíven szúrta a Kimberley-folyamatot

Nincs egy évtizede, hogy a gyémántkereskedelem ellenőrzésére létrehozták a Kimberley-folyamat néven megismert tanúsítvány-rendszert, ám az máris haldoklik. A kezdeményezés hiányosságait a világ legértékesebb gyémántbányáit magába foglaló zimbabwei Marange-lelőhely hozta felszínre, a háttérben a szokásos politikai és gazdasági érdekek ütköznek. Közel a halál, így előzetes nekrológot adunk közre a jó kezdeményezésnek indult, ám hatékonyságában az elvárttól messze elmaradó Kimberley-folyamatról.

Jó kezdeményezés

A Kimberley-folyamat (Kimberley Process, KP) 2003-ban azzal a céllal jött létre, hogy megakadályozzák az úgynevezett „véres gyémántok” kijutását a világpiacra. Több afrikai polgárháborúban ugyanis legalább az egyik fél illegálisan és erőszakkal kitermelt gyémántok exportjából jutott anyagi forrásokhoz, ami ezáltal csak meghosszabbította a fegyveres konfliktust.

Ezért az ENSZ az érintett kormányok, multinacionális vállalatok és a civil szféra képviselőivel együtt egy olyan hitelesítési folyamatot dolgozott ki, aminek segítségével a gyémánt útját ellenőrizni lehet a kitermeléstől az ékszerboltba történő szállításig. Noha a szervezet rendelkezései nem kötelező érvényűek, a tagság feltétele bizonyos alapvető szabályok elfogadása. A véres gyémántok iránti széles társadalmi elutasítás – ki akarna egy olyan jegygyűrűt, amiről tudja, hogy vér tapad hozzá? – és a folyamatban önként részt vevők széles köre – ideértve a gyémántkereskedéssel foglalkozó legfőbb vállalatokat – így elviekben biztosította, hogy a rendszer hatékonyan ki tudja szűrni a konfliktusos területről érkező drágaköveket.

Mindez nagyon jól hangzik, a Kimberley-folyamat pedig szereti azt kommunikálni, hogy a kezdeményezésnek hála mára a piacra jutó véres gyémántok aránya 1% alá süllyedt, a kilencvenes évek 15 százalékához képest. A kép azonban ennél szomorúbb, nem véletlen, hogy a KP egyik atyja, Ian Smillie tavalyelőtt kilépett a testületből. Akkor úgy fogalmazott: „elhagyom a szervezetet, mert nem tudom tovább sikernek színlelni azt, ami valójában kudarc.”

A legfőbb törésvonal: Zimbabwe

A legutóbbi bomba akkor robbant, amikor a Kimberley-folyamat elnöke, a kongói Mathieu Yamba Lapfa Lambang néhány hete újra megadta az engedélyt a Zimbabwében található marangei gyémántok nemzetközi értékesítésére, azok után, hogy 2009 novemberében felfüggesztették a délkelet-afrikai országot és betiltották a gyémántjaival való kereskedést a bányákban tapasztalt erőszakos cselekmények miatt. A tilalom feloldása több tagállam – így az Európai Unió, az Egyesült Államok és Kanada – felháborodását is kiváltotta, mivel a Robert Mugabe által 1981 óta vasmarokkal irányított zimbabwei rezsim súlyos emberi jogi jogsértésekért felelős. Kína és India viszont épp ellenkezőleg, üdvözölték és támogatták a KP döntését. Peking gyémántéhsége évről évre rohamosan növekszik, India pedig a nyersgyémántok csiszolásának 90 százalékáért felelős, így nem csoda, hogy a két ázsiai feltörekvő óriás mindent megtett, hogy zöld utat kapjon a becslések szerint 800 milliárd dollár értékű marangei lelőhely.

A nyugati államok a zimbabwei rendszer túlkapásaira és diktatórikus jellegére, Kína és társai viszont a KP formális feltételeinek való megfelelésre hivatkoznak – akkor most kinek van igaza? A rendszer hiányosságát jól mutatja, hogy mindkét érvelés helytálló.

Az világos, hogy a zimbabwei gyémántpiac messze van az eszményitől. A bányák a hadsereg szoros felügyelete alatt vannak, az ott dolgozókat pedig sokszor erőszakkal sorozzák be. A kitermelést gátló helyieket elüldözik, falvaikat ledózerolják, az illegálisan bányászókat megölik. A hatalmas bevételek pedig a korrupt és pénzéhes elitet gazdagítja, abból a zimbabwei nép nem sokat lát. Hivatalos, mindenki számára hozzáférhető adatok a kitermelés, az export és az értékesítés nagyságáról nem léteznek.

Kiskapu mindenhol van

Mindezek ellenére – a józan észnek is ellentmondva – a zimbabwei gyémántok nem tartoznak a véres gyémántok kategóriájába. Egyetlen egyszerű oknál fogva: a termelést és értékesítést a hatalmon lévő kormányzat irányítja. A véres gyémánt definíciója szerint ugyanis „olyan nyers gyémánt, amiből felkelő mozgalmak vagy azok szövetségesei egy legitim kormányzat elleni harcukat finanszírozzák.” A szabályozás annak idején tehát kizárólag a kormányzattal szemben hadat viselő felkelők ellenében jött létre, így arra nem gondoltak, hogy a szankcionálandók körébe bevegyék az emberi jogi jogsértéseken kapott kormányzatokat. Ahogy nem lehet megbélyegezni az ezekkel a kormányzatokkal együttműködő vállalatokat sem – noha a gyémántpiac 40 százalékát zsebében tartó, Cecil Rhodes által 1888-ban alapított De Beers például dokumentáltan adta és mindmáig adja a nevét kifogásolható üzletekhez.

A definíciót megalkotó két NGO, a Global Witness és a Partnership Africa Canada – ez utóbbinak volt vezetője Ian Smillie – két afrikai konfliktust szem előtt tartva dolgozta ki a KP alapjait. Angolában a kormányellenes UNITA huszonhét évig harcolt – többek között az Egyesült Államok és az apartheid-rendszert működtető Dél-Afrika segítségével – a szovjetbarát MPLA vezette kormányzat ellen. A bevételi forrását jelentő gyémántokat a De Beers vásárolta meg, becslések szerint csak 1992 és 1993 között 500 millió dollár értékben. Amikor a De Beers nemzetközi nyomásra 1999 körül felhagyott az UNITA-val való üzleteléssel, az angolai gerillaszervezet olyannyira meggyengült, hogy pár évre rá kénytelen békét kötni ellenfelével. Látható tehát, hogy nem elhanyagolható a kereskedelemben részt vevő szereplők felelőssége sem.

Véres vagy nem véres?

Persze nem Angola az egyetlen példa a véres gyémántokra. Hasonlóképp, a Sierra Leone-i polgárháború is a gyémántnak köszönhetően húzódhatott el tizenegy évig. Tavaly még Naomi Campbell szupermodell is belebonyolódott az ügybe, annak idején ugyanis nem mástól kapott egy értékes drágakövet, mint a legfőbb hadúrtól, Charles Taylor-tól, aki épp a hágai bíróság előtt készül felelni háborús és emberiesség elleni bűntettei miatt. Ebbe a konfliktusba egyébként Elefántcsontpart is bekapcsolódott, a tengeri embargó miatt az ő területén keresztül csempészték ki a drágaköveket. A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részében pedig a mai napig fegyveres milíciák felügyelik a bányák kitermelését – ennek ellenére a kongói állam tagja a KP-nek, és így legálisan a gyémántkereskedelem 8 százalékát adhatja, noha az exportra kerülő drágaköveinek felének eredetét nem tudja bizonyítani.

Ahol pedig nincs fegyveres konfliktus, ott is akadnak problémák: Az angolai José Eduardo dos Santos elnök például 1979 óta van hatalmon, korrupt és elnyomó rendszert vezetve. Hasonlóan, Namíbiában és Botswanában is egyetlen párt vezeti az országot a függetlenség elnyerése óta. Ami a Kongói Köztársaságot illeti, őt még ki is zárták a folyamatból, mert noha hivatalosan nincs gyémántlelőhelye, évekig nagy mennyiségű, hamis igazolásokkal ellátott drágaköveket exportált – a kilencvenes évek két kongói háborúja idején egyébként a Kongói Demokratikus Köztársaság összes többi, a konfliktusban érintett szomszédjának is hirtelen megugrott a gyémántexportja. Guineában az utóbbi években 500 százalékkal nőtt a gyémántexport, ez is több mint gyanús. Venezuela pedig lényegében kilépett a Kimberley-folyamatból, miután évekig nem volt hajlandó adatokat szolgáltatni a gyémántkereskedelméről, miközben drágaköveit csempészek segítségével terítette a piacon.

Zimbabwére visszatérve, a KP-tagsága melletti és elleni érvek is ülnek. Valóban egy megtorló, az emberi jogokat semmibe vevő, a helyi lakosságot rabszolgamunkára kényszerítő kormányzatról van szó – de ha ezek alapján megtagadják tőle a tagságot, miként lehet az, hogy a hasonló helyzetben lévő Kongói Demokratikus Köztársaság tagja lehet a szervezetnek? Ha a nemzetközi közösség zöld utat ad a zimbabwei gyémántok kereskedelmére, azzal komoly anyagi forráshoz jut az elszigetelt Robert Mugabe és korrupt rendszere – de ellenkező esetben is el tudja adni a drágaköveket nem hivatalos csatornákon keresztül, legfeljebb nyomottabb árakon. A szomszédos Mozambik például nem tagja a KP-nak, így a határon átcsempészve a drágakövek máris utat találnak maguknak az indiai csiszolókhoz vagy a dubai, libanoni vagy antwerpeni értékesítőkhöz.

Babrálás a világpiaci árral

A gyémántot alapvetően kétféleképpen használják fel: a kibányászott drágakövek nagyjából 20 százaléka alkalmas ékszernek, a fennmaradó 80 százalékot pedig – keménysége miatt – az iparban hasznosítják. Az ékszergyémánt világpiaci ára a kitermelt mennyiség mellett nagyban függ a kereslettől is. Mivel luxuscikkről van szó, az árát úgy szabályozzák, hogy ne süllyedjen egy bizonyos szint alá, hisz akkor elvesztené presztízsét. Ha tehát túl sok a drágakő a piacon – ami értelemszerűen lenyomja az árakat –, a vállalatok sokszor felhalmozzák készleteiket. A világ gyémánttermelésének negyedét adó orosz Alrosa például havonta 3 millió karát (600 kilogramm) nyersgyémántot is elraktároz – ez nagyjából 6 millió eljegyzési gyűrűbe való gyémántot jelent.

A Kimberley-folyamat Zimbabwére nézve pozitív döntését ezért aztán nem csak Kína gyémántéhsége és India feldolgozóipari érdekei magyarázzák. A piacot meghatározó vállalatok is hosszú idő óta sürgetik, hogy tereljék hivatalos mederbe az afrikai ország gyémántkereskedelmét. Félő ugyanis, hogy a Marange-lelőhely a maga hatalmas kincseivel elárasztja a piacot, drasztikusan lecsökkentve az árakat, ezáltal rontva az üzleti lehetőségeket. Akkor már mindezt szabályozottan, az érintettek tudtával és ráhatásával tegye meg a Mugabe-kormányzat.