Magukat minősítették le az amerikai politikusok

Ha az Egyesült Államok elveszíti AAA hitelminősítését, az nem azért lesz, mert Amerika képtelen kifizetni a számláit, hanem azért, mert politikai rendszere nem AAA minőségű – mondta Barack Obama az amerikai adósságplafon emeléséről szóló több hetes vita hajrájában. Az elnök ráhibázott: az amerikai törvényhozás működésképtelenebb, mint valaha.

Vajon mekkora válság kell ahhoz, hogy az amerikai törvényhozók félretegyék ideológiai ellentéteiket, és összefogjanak az ország előtt tornyosuló problémák megoldására – merült fel a kérdés számos amerikai politikai kommentátorban az ország fizetőképességével játszott orosz rulettet látva. Charlie Cook, a washingtoni politika egyik legelismertebb megfigyelője egyenesen odáig ment, hogy kijelentette: a jelenlegi kongresszus a legműködésképtelenebb, amit negyven éves pályafutása alatt látott. Cook szerint az amerikai politikusok fölösleges huzavonájukkal nevetség tárgyává tették magukat és az Egyesült Államokat.

Keveseknek derült viszont mosolyra az arca azt követően, hogy a három nagy hitelminősítő egyike, a Standard & Poor’s az Egyesült Államok történelmében először leminősítette az amerikai államkötvények hitelkockázati besorolását. Az S&P azzal indokolta a döntést, hogy az amerikai politikai rendszer működésképtelensége még korábbi várakozásaikat is felülmúlta. A hitelminősítő szerint ráadásul az amerikai pártok között feszülő ellentétek miatt kétséges, hogy a kongresszus, illetve a Fehér Ház képes lesz stabilizálni az ország adósságát, ezért további visszasorolást helyezett kilátásba. Az S&P döntése megrengette az amúgy is ingatag piacokat, múlt hét pénteken az irányadó Dow Jones ipari átlagindex több mint 500 pontot esett, és a zuhanás hétfőn sem állt meg, felidézve egy újabb gazdasági válság rémképét.

Mindezek után felmerül a kérdés: saját törvényhozása lehet az Egyesült Államok legnagyobb ellensége?

A letört hatalmi ág

„A legrosszabb kongresszus valaha” – egyre több elemző illeti ehhez hasonló jelzőkkel a jelenlegi amerikai törvényhozást, s nem is alaptalanul. Az amerikai kongresszus fél éven belül kétszer is olyan válságot idézett elő, ami teljesen elkerülhető lett volna: az év elején egy költségvetési vita csaknem a kormány leállásához vezetett, majd később a két párt nézeteltérései miatt az állam a fizetésképtelenség szélére sodródott. A kongresszus ahelyett, hogy megoldást talált volna az ország problémáira, maga is a probléma részévé vált.

Az ideológiai megosztottság, a mocskos politikai játszmák és a vérre menő politikai viták aligha számítanak új jelenségnek az amerikai törvényalkotásban. Ahogy Harry Reid, a szenátus demokrata többségi vezetője is emlékeztetett, másfél évszázada még az is előfordult, hogy a politikusok egymásnak esve rendezték el nézeteltéréseiket. 1856-ban például egy demokrata szenátor sétabotjával véresre verte vitapartnerét, aki az eset után három évig lábadozott. A pártok között feszülő ideológiai ellentétek azonban csak az utóbbi néhány évtizedben szilárdultak meg oly mértékben, hogy azok veszélyeztessék a törvényhozás működését.

Az amerikai politikai pártok eltérnek a parlamentáris rendszerekben létező társaiktól, a republikánus, illetve a demokrata párt inkább hasonló gondolkodású politikusok laza szövetségeként jellemezhető, ahol a törvényhozók egyéni érdekeik és értékeik mentén adják le szavazataikat, sokszor a másik párt által felkarolt ügyeket támogatva. A hetvenes évek elején például a republikánus Nixon elnök Vietnam-politikájának legnagyobb támogatói a déli konzervatív demokraták voltak, legnagyobb ellenzői pedig az északi liberális republikánusok – emlékeztet Norman Ornstein, a konzervatív American Enterprise Institute kutatója.

Szakértők szerint azonban az utóbbi harminc évben az amerikai politikai erők a parlamentáris társaikhoz hasonlóan kezdtek viselkedni, a pártok összezártak, az átszavazások ritkultak, mindennek következményeképp a politikai közép, s ezzel együtt a konszenzuskészség szinte elpárolgott Washingtonból. A National Journal felmérése szerint, míg 1982-ben még 58 olyan szenátor volt (a 100-ból) akiknek szavazatai a legliberálisabb republikánus és a legkonzervatívabb demokrata törvényhozó voksai közé estek – vagyis ők alkották a politikai közepet -, mára viszont egyetlen ilyen törvényhozó sincs a felsőházban. Ez azt jelenti, hogy jelenleg nincs olyan republikánus szenátor, aki demokrata javaslatokat támogatna, és fordítva.

Barack Obama beiktatása óta ugyan születtek nagy törvényhozási sikerek, mint az egészségügyi, illetve a pénzügyi reform, ezek viszont kizárólag azért történhettek meg, mert a demokraták a képviselőházban és a szenátusban is többségben voltak, s nem azért, mert a két párt megegyezett. A republikánusok mindkét javaslatot elutasították, s nem is titkolták, hogy minden törvényhozási sikertől meg akarják fosztani az elnököt és pártját. Ez a felfogás tükröződött az adósságplafon emeléséről folytatott hosszas politikai csatározásban is.

Mitch McConnell, a szenátus republikánus kisebbségi vezetője korábban kijelentette: az egyedüli és legfontosabb célja, hogy Obama egy terminusos elnök legyen. A republikánus vezető szerint ennek érdekében még az együttműködés látszatát is el kell kerülni, „mert a választók csak így tudhatják, hogy nagy vita folyik a törvényjavaslatokról”. Az amerikai közvéleménynek azonban épp az efféle megosztottságból van elege, a Gallup felmérése szerint a kongresszus munkájának megítélése mélyponton van, csupán az amerikaiak 17 százaléka elégedett a törvényhozók teljesítményével.

A Standard & Poor’s leminősítése után azonban semmi nem változott Washingtonban, a kormány máris „Tea Party-leminősítést”, az ellenzék pedig „Obama-leminősítést” emleget. A két politikai oldal továbbra sem értette meg a S&P döntésének valódi üzenetét: a gazdasággal párhuzamosan az amerikai politikai rendszer is válságba került, és a politikusok még csak észre sem veszik. Márpedig ez az igazi probléma.