Színjáték vagy igazi demokrácia az új marokkói kormány?

Az alkotmány módosítását, és az erről szóló július 1-i népszavazást az állam a parlamentáris, alkotmányos monarchia alapjait megszilárdító fejleményként ünnepli, amely segít hidat verni az uralkodó és a nép közé. Ám a Február 20 ifjúsági mozgalom szerint az pusztán bohózat: fenntartja a király abszolút, katonai és vallási hatalmát, és a korrupció gyökereit sem tépi ki, ráadásul hitelének a népszavazáson született 98%-os (!) támogatás sem használ.

Korábban VI. Mohamed király megtehette volna, hogy feloszlatja a parlamentet és új választásokat ír ki az észak-afrikai országban. Ezt a lépést valószínűleg elfogadta volna az Utca, ahol az arab tavasz Marokkóba is elérő változásainak fuvallata erős széllökéseket eredményezett. Azonban az uralkodó egy alkotmánytervezet készítése mellett döntött, és szakértőket bízott meg a főbb körvonalak felvázolására, amelyet népszavazás erősített meg. Ezzel három fronton ért el sikereket:

Először is, a parlamenti ellenzék és a kormánybarát csoportok tető alá hoztak olyan „állandókat”, amelyeket a konvencionális politizálás során Marokkóban konszenzus övez (a vallás, a politikai rendszer, az ország egysége), amelyekről mégis a lakosság mondhatta ki az utolsó szót.  

Másodszor, az uralkodó ezáltal tematizálta a politikai életet és közbeszédet, az utcáról a szavazófülkékbe vitte a küzdelmet, más szóval, politikai pályán szerelte le az ellenzéket.

Harmadszor, az alkotmány rendelkezik a törvényhozói, végrehajtói és igazságszolgáltató hatalmi ágak megerősített szétválasztásáról, amely így a vezetésnek a kölcsönös intézményi korlátok rendszeréről alkotott haladó felfogását tükrözi, és a reformok melletti elkötelezettségét sejteti. A miniszterelnököt ezentúl a legtöbb szavazatot adó párt adja, a kormánytagok kinevezése, illetve a parlament feloszlatási joga mostantól őt illeti meg, és nem az udvart (vagy, ahogy a marokkóiak hívják: al-Makhzan, „A raktár”). Így, ez a „vezéri áldozat” hozzájárulhat a politikai szféra decentralizációjához, a társadalom közvetett bevonásához a döntéshozatali folyamatokba. A berber közösség felé tett gesztus, vagyis identitásuk és nyelvük (amazigh) elismerése az arab mellett hivatalosként, évszázados törésvonalakat tompíthat. Az igazságszolgáltatás szervezeti elkülönítése pedig az emberi jogok helyzetének javulását eredményezheti, és előretolt állásból indulhat háború a korrupció, a megvesztegetés, és az erőfölénnyel való visszaélés ellen.

Azonban éppen ebben kételkednek sokan, még akkor is, ha a népszavazáson, legalábbis a hivatalos adatok szerint, elenyésző volt a „nem”-ek száma. A betiltott Igazság és Jótékonyság iszlamista szervezetet, és független „online aktivistákat” is tömörítő Február 20 ifjúsági mozgalom, három más baloldali párttal együtt, a népszavazás bojkottjára szólított fel. Szerintük az engedmények nem megfelelőek, legfeljebb kozmetikai jellegűek. A király abszolút hatalma nemhogy nem csökken, de tovább nő, arról nem is beszélve, hogy az alaptörvény a királyt immár a legfőbb vallási méltóságként szentesíti. Emellett, az alkotmány nem nevezi nevén a problémákat, például a korrupció leküzdésére sem tér ki.

Maga a népszavazás is sok kérdést vet fel. Sokan az állami propaganda hívószavának („Szavazni! Igennel  a királyra, Marokkóra, az alkotmányra!”) tudják be a támogatás példátlanul magas mértékét (98,5%), mások eleve kételkednek az igenek ilyen hatalmas arányában, megint mások a lakosság kompetenciáját kérdőjelezik meg: óvatos becslések szerint a marokkói lakosság egyharmada írástudatlan, így a százhét cikkelyes alkotmány kérdéskörében szerintük aligha képesek dönteni saját sorsuk felől.

Tíz nappal a népszavazást követően több városban, Casablancában, Rabatban és Tangerben is tüntetések voltak. „Nem a hatalom és a vagyon halmozására!” „Uralmat a népnek!” „Kevesebb korrupciót, a közpénzek igazságosabb elosztását!” skandálva.

Úgy tűnik, hogy a marokkói alkotmány, bár legitimációs lelket merített a szavazóurnákból, a vox populi egyik szólamára mégis rácsukta az ajtót.

A kérdést, amely megfogalmazható úgy, hogy sikerült-e „A raktárnak” egy ügyes taktikai húzással Marokkóban megtörni az arab demokrácia-hullámot, vagy pedig össztársadalmi érdekeket kiszolgáló folyamat indult meg, amely – ha a Február 20 ifjúsági mozgalom részvételével nem is – de a szélesebb marokkói politikai spektrum bevonásával történik, majd az idő fogja megválaszolni.

Az uralkodó népszerű. Az ország Facebookon alapult ifjúsági mozgalma egyelőre nem volt képes a középosztályt maga mellé állítani, amely most feltehetőleg vigyázó szemét Líbiára és Szíriára veti: szerény jólétét nem kívánja kockára tenni, és (nekik) „nem tetszik forradalmat csinálni”. Az alsó néprétegek pedig nem az udvart, vagy személyesen magát VI. Mohamed királyt teszik felelőssé helyzetükért.