Jemen és a „Sámson-opció”

Ali Abdullah Száleh jemeni államfőtől, a nemzetközi kezdeményezések által a közelmúltban biztosított meglepően széles manőverezési lehetőségek közepette, csak egy olyan 180 fokos fordulatra tellett, amivel a törékeny törzsi egyensúly tartóoszlopát kidöntve uralmával együtt egész Jement romok alá temetheti. A sámsoni mozzanattal az arab ország eseményei az arab forradalmi spektrum líbiai végletéhez közelítenek.

Az, hogy az elmúlt napokban az Öböl-államok kezdeményezése zátonyra futott a jemeni partoknál, már önmagában is rossz hír volt az Arab-félsziget szegény, de stratégiai fontosságú országával kapcsolatban. Az Öböl Menti Együttműködési Tanács immár harmadik szimpóziuma sem hozott eredményt, olyannyira, hogy a Tanács főtitkárát és más diplomatákat állítólag úgy kellett helikopterekkel kimenekíteni vasárnap a jemeni fővárosból (miután a jemeni államfő, Ali Abdullah Száleh fegyveres hívei körbevették az Egyesült Arab Emirátus szanaai nagykövetségét, ahol tartózkodtak).

A dramatikus helyzetet megelőzően a hattagú tanács olyan rendezési tervvel állt elő, amely az elnök harminc napon belüli távozásáért cserébe mentelmi jogot biztosított volna számára egy majdani elszámoltatás esetén, utódlásáról pedig leköszönését követően két hónapon belül általános választások döntöttek volna. Az elnök azonban húzta az időt, míg az utolsó percben végül trükkösen kihátrált a megegyezés alól.

Tovább rontja a helyzetet – vagy, ahogy az arab szólás mondja, „tovább nedvesíti az agyagot” – hogy kedden a kormányerők rakétákkal lőtték a huszonnégymillió lakosú ország legnagyobb törzsi föderációja, a Hasíd élén álló rendkívül befolyásos Sadiq al-Ahmar sejk házát. Ezzel a néhai „boldog Arábia” becenévre hallgató, az Arab-félsziget délnyugati részén fekvő ország átlépett egy vonalon, ahonnan alighanem nincs, vagy egyelőre beláthatatlan következményekkel jár a visszaút.

A kormányerők és az al-Ahmar klán közötti hétfő óta kiéleződő összecsapások már több tucatnyi halálos áldozatot követeltek, és vélhetően fokozódni fognak, hiszen a befolyásos törzsföderáció több ezer embert képes mozgósítani, mindezt egy olyan országban, ahol a becslések szerint hatvanmillió kézifegyver van magánkezekben, értsd: egy főre durván három is jut.

Pedig az al-Ahmar („vörös”) klán évtizedekig az elnök szövetségesének, sőt, kompromisszumaikat figyelembe véve Száleh támaszának számított. Politikai egyensúlyuk és viszonyuk (hiszen az elnök és emberei birtokolták az államfői tisztséget, cserébe az al-Ahmar kláné volt a parlament vezetése, míg a két tábor egymás között „igazságosan” felosztotta az üzletet és kereskedelmet), amely végső soron garantálta az ország viszonylagos stabilitását, már korábban megbomlott és megromlott, ahogy nyilvánvalóvá vált Száleh rendszerének velejéig korrupt volta, a „haverszellem”, a fokozódó tekintélyelvűség, és az, hogy az elnök fiának örökítené át a hatalmat. Márciusban pedig a klán végleg szakított az elnökkel, és az ellenzék oldalára állt.

Vagyis az elnök, aki hagyományos ellenlábasaitól, az ország északi részén élő síita-zajdita Húthíktól (Houthi), az országban elszórtan előforduló szunnita radikálisokon át a déli szekuláris, Tunézia és Egyiptom forradalmai által ihletett, felkelő fiatalokig amúgy is szinte mindenkivel összeütközésbe került, újabb ellenségeket szerzett, és gyakorlatilag már az egész országgal szemben áll.

Az elnök egyre inkább kátyúba kerül, és bár a Nyugat azon félelmeire játszik, hogy esetleges bukását követően, a patthelyzet helyett az al-Kaida fegyveres szárnya kerülhet ki minőségelőnnyel a végjátékból, valószínűleg azáltal, hogy az Öböl menti államok tisztességes rendezési tervét is sutba dobta, már szövetségesei, az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia is kezdenek lemondani róla.

Utolsó húzásával pedig, amellyel magára haragította a befolyásos törzsi föderációt, könnyen lehet, hogy akkora kockázatot vállalt, amiért az egész ország nagy árat fog fizetni. És előfordulhat, hogy nemsokára már nemcsak az al-Ahmar klán által lövetett kormányépületek és közintézmények, de az egész ország is a lángok martalékává válik. Pedig egy eszkalálódó polgárháború és/vagy egy esetleges (a térségben finoman szólva is gyanakvással kezelt) külföldi beavatkozás, és komplexusokkal terhes, erkölcsi-humanitárius antinómiákkal átszőtt diskurzusát életre hívó líbiai déja vu az, amire a térség bármely országának, bármely állampolgárának (a civilektől az elnökig) a legkevésbé van szüksége. A kérdés, hogy Száleh uralma végén mekkora lármával gördül le a függöny, tőle is függ.