Patyomkin Szlovákiában

Még Grigorij Alekszandrovics Patyomkin egykori orosz miniszter a cárnőt megtévesztő álfaluit is megszégyenítő ötletességgel készül Kassa és Pozsony a néhány nap múlva kezdődő hokivébére.

Az egyébként tarthatatlan állapotban levő állomások felújítása, a legfrekventáltabb környékek kitakarítása mellett az önkormányzatok a hajléktalanokra is gondoltak. Pozsonyban a Lafranconi híd alá próbálják csalogatni őket, ahol napi háromszori étel és szállás várja őket, Kassán pedig a várostól távolabb eső szociális intézményekbe szeretnék csoportosítani őket – a terv eredetileg a kaszárnyák egy részének kihasználása lett volna, azonban ez biztonsági okokból kútba esett.

Azzal természetesen nincs gond, hogy ételt és szállást kapnak az amúgy utcán élők – nagyobb gond az, hogy csak 18 napra, gyakorlatilag előzmények és várhatóan következmények nélkül. Ahogy a vasútállomások épülete is évekig rothadhat mindenféle beavatkozás nélkül, országszerte(!), úgy a hajléktalanok is csak most szúrtak szemet, amikor tartózkodási helyük a szurkolói zóna része lett. Éppen ezért feltételezhető, hogy ahogy a stadionok környéke a rendezvény után megint megindul lefelé a „lejtőn”, úgy a hajléktalanok története is ott folytatódik, ahol az „átcsalogatások” előtt abbamaradt.

Nehezebb kérdés Kassa számára a mára legendás Luník IX lakótelep, amely ugyan nincs a stadion és a szurkolói zóna közvetlen közelében, lakói azonban előszeretettel használják a stadion mellett húzódó utat, és a lakótelepet a várossal összekötő 11-es busz is megáll a stadionnál. A Luník IX lassan hatezerre becsült, harmadik világbeli szegénységben élő lakosságát azonban nem lehet elküldeni hidak alá és szociális intézményekbe, már csak azok kapacitása miatt sem. Jobb megoldás híjában a polgármester elrendelte legalább a terület kitakarítását.

A hajléktalanok átcsoportosítását megcélzó intézkedések közeli rokona a néhány hónapja a budapesti Józsefváros fideszes önkormányzat által elfogadott rendelet is, mely a városnegyedben betiltotta a kukázást. Az intézkedésekben az a közös, hogy elsősorban a vizuális szegénységet próbálják megszüntetni, az okok kezelése nélkül. A hatóság hozzáállása morálisan mindkét esetben vállalhatatlan.

A hokivébét rendező városok lehetetlen feladattal kerültek szembe: néhány hét alatt rendezniük kellene olyan problémákat, melyekre húsz évig nem volt sem pénz, sem akarat. Érthető a dilemma: a szervezők nem szeretnék, ha az érkező szurkolóknak a városokból a nyomorképeimaradnánakmeg, de valós megoldásuk nincsen, ezért marad a megoldás á la Patyomkin. Haarendezvénykörüli felhajtás segít ráirányítani a reflektort azokra a rendszerszerű problémákra, melyek országosan rontják az életszínvonalat – a közterületek elhagyatottsága, a vasúti hálózat állapota, a hajléktalanok sorsa –, akkor már megérte megrendezni ezt a vébét, az eredménytől függetlenül. Csak nehogy legközelebb csupán a 2045-ös vébé apropóján gondoljon rájuk bárki.