Szaúd-Arábia és a közel-keleti forrongások

Február 23-án, majd három hónap távollétet követően Abdulláh király végre hazatért Szaúd-Arábiába. A király még december elején hagyta el az országot, hogy átessen egy komolyabb gerincműtéten az Egyesült Államokban. A beavatkozást követően pedig egy hónapot lábadozott a királyi család agadíri palotájában, Marokkóban. Január és február folyamán azonban oly annyira felgyorsultak az események a Közel-Keleten, hogy haza kellett térnie, hogy biztosítsa hatalmát országában.

Hazaérkeztével, a szaúdi államban a környező országokhoz képest még viszonylagos nyugalom volt, tüntetések csak nagyon elszórtan, elsősorban a keleti síita területeken jelentkeztek. Éppen ezért a királyi család még időben volt ahhoz, hogy több rendkívüli intézkedéssel vegye elejét annak, hogy az észak-afrikai események komolyabban begyűrűzzenek az országba. A király egyik első utasításában elrendelte 37 milliárd dollár szétosztását a lakosság köreiben, hogy ezzel enyhítse a többi országban is nagy gondokat okozó társadalmi egyenlőtlenségeket. Emellett ígéretet tett arra, hogy a közalkalmazottak bérét 15%-kal megemelik, az ideiglenes munkaviszonyban lévők szerződéseit határozatlan időre meghosszabbítják, és további anyagi támogatásokat nyújtanak a diákoknak illetve a munkanélkülieknek. Itt érdemes azért azt is megemlíteni, hogy ezek a reformok alapvetően nem csak „tűzoltás-jelleggel” kerültek elrendelésre, hiszen az észak-afrikai államokkal szemben, az elmúlt pár évben Szaúd-Arábiában rendkívül komoly reformprogram indult, melynek keretében Rijád 2014 végéig összesen 400 milliárd dollárnyi beruházást tervez, olyan területeken, mint az oktatás fejlesztése, az infrastruktúra javítása vagy az egészségügy.

2005 óta Abdulláh király apró léptekkel kezdte meg a legfőbb vallási vezetőket tömörítő ulema hatalmának megnyirbálását. Első körben elkezdte kisöpörni az oktatás és igazságügy területéről az ulema legkonzervatívabb elemit, és elkezdte ezeket a posztokat feltölteni reform-párti politikusokkal. A vallási vezetők hatalmát tovább csökkentendő, megnyirbálta az úgynevezett vallási rendőrség hatalmát is, amely a vallásra hivatkozva korábban gyakorlatilag azt tehetett, amit akart. A nők jogait illetően megemlítendő, hogy először a szaúdi történelemben Abdulláh király helyettes miniszteri tárcát adott egy nőnek, és a nevével fémjelzet King Abdullah Egyetemen – szintén először – koedukált oktatás indult. Ugyancsak Abdulláh nevéhez köthető a szegénység „felismerése”, és több olyan program elindítása, mely az abszolút szegénységi küszöb alatt élőket vette fókuszba. Ennek köszönhetően az idei év végére valószínűleg sikerül visszaszorítani az extrém szegénység (havi 450 dollárnál kevesebből élők) arányát 1,63%-ról egy 0% körüli szintre. Ami még a nemzetközileg használt 1,25 dollár/napi szinten mért értékekhez viszonyítva is rendkívüli teljesítmény – különösen a környező országokban lévő helyzetet tekintve.

A gazdaság mellett politikai téren is megindult egyfajta haladás, hiszen Abdulláh a 2000-es évek elején komoly kampányt indított a síita kisebbség és a szunnita többség megbékéltetése érdekében. Ennek eredményeképpen a felek több alkalommal folytattak tárgyalásokat az úgynevezett „nemzeti párbeszéd” keretében.

Összességében tehát látni kell, hogy a környező – és különösen az észak-afrikai – államokkal ellentétben, Szaúd-Arábiában a 2000-es évek folyamán apró léptű reformok indultak meg, melyek a jelenlegi események tükrében jóval nagyobb stabilitást és legitimitást biztosítanak az uralkodó családnak, és ezáltal jóval ellenállóbbá teszik azt a felkelésekkel szemben. Természetesen mindezt nem nyugati mércével kell mérni, hiszen a társadalmi egyenlőtlenségek továbbra is komolyak, a nők továbbra is el vannak nyomva és még mindig jelentős feszültségek vannak a síita-szunnita törésvonal mentén. Közel-keleti viszonylatban azonban az elmúlt években lényegesen javult a szaúdi lakosság helyzete, és ezáltal lényegesen erősödött az uralkodó hatalma is.

Ami magukat a felkeléseket illeti, először is egy petíció érdemel szót, melyet még február végén nyújtottak be az uralkodói családnak. Ebben mintegy 100 értelmiségi követelt komolyabb demokratikus reformokat és egy alkotmányos monarchia bevezetését. Ez azonban azért sikkadt el viszonylag gyorsan, mert nem sorakozott fel mögötte egy komolyabb társadalmi támogatás. Ezzel szemben, ami jóval komolyabb aggodalmat keltett mind a monarchián, mind pedig a nyugati világon belül, az a március 11-ére meghirdetett „harag napja” volt, amikor is a lakosság utcára vonulhatott, hogy elégedetlenségének adjon hangot. Ezt az akadályt ugyanakkor ismét viszonylag könnyedén vették a szaúdi hatóságok. A nagyvárosokban nagyobb számban járőröző rendfenntartó erők maximum párszáz tüntetővel találták magukat szemben, ami messze elmaradt az észak-afrikai több tízezres létszámtól. Ráadásul még az ország keleti részén összpontosuló síita lakosság körében sem haladta meg ez a szám az 500 főt (Kátif városa) – annak ellenére, hogy a Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában is nagy szerepet játszó internetes közösségi portálokon ezúttal is komoly toborzás zajlott az ifjúság körében. Habár a síiták esetében azért megemlítendő, hogy itt két alkalommal is kisebb fegyveres összecsapásokra került sor, melynek során a rendfenntartó erők többször a tüntetők közé lőttek. A síiták mellett azonban két másik csoportot is érdemes még megemlíteni, melyek szintén nem tudtak komolyabb eredményeket felmutatni sem március 11-én, sem azt megelőzően. Először is az ulema egyes radikális vezetői által irányított szélsőséges iszlamista csoportok. Esetükben alapvetően abban rejlett a „kudarc” oka, hogy nem tudtak egységes csoporttá szerveződni, önmagukban pedig kevésnek bizonyultak. Míg a másik csoport, ami külön kategóriát érdemel, az az al-Káida. Köztudott, hogy az Arab-félszigeten jelen lévő terrorista szervezet egyik legfőbb célkitűzése az amerikaiak kiűzését követően a szaúdi királyi család megdöntése. Március 11-én azonban róluk sem lehetett túl sokat hallani, mindez pedig szakértők szerint alapvetően azzal magyarázható, hogy a 2003-as rijádi merényleteket követően az al-Káida a szaúdi lakosság körében is nem kívánatos elemmé vált, elvesztette vonzerejét, és a lakosság komolyan felsorakozott a királyi család által bevezetett biztonsági intézkedések mögött, melyek a radikális terrorista sejteket kívánták felszámolni az ország határain belül. Ez a program nem csak a szaúdi, hanem az amerikai hírszerzési adatok szerint is komoly sikereket ért el, ezért napjainkra az al-Káida jelentős része kiszorult az Arab-félsziget perem-országaiba.

Az ellenzéki csoportok szervezetlenségi problémáin túl azért érdemes pár szót szánni arra is, hogy az átlag szaúdi lakosság köreibe vajon miért ilyen csekély mértékben gyűrűzött be ez a felkelési hullám, és hogy lehet, hogy mindezt még a „harag napja” sem bolygatta meg túlzottan. A már részletesen elemzett gazdasági szál mellett Szaúd-Arábia esetében szintén nem hagyható figyelmen kívül a társadalmi dimenzió. Szaúd-Arábia ugyanis az arab világ legkonzervatívabb állama, ahol a rendkívül szigorú vahhábita iszlám komoly „fegyvert” jelent az uralkodó elit kezében. Március 11-ét megelőzően ugyanis több vallási vezető kinyilvánította, hogy a felkelés iszlám-ellenes cselekedet lenne – ez pedig már önmagában elég volt ahhoz, hogy sokak otthon maradjanak, és ne vonuljanak utcára. Emellett szintén megemlítendő, hogy február folyamán a királyi család több alkalommal olyan közleményeket adott ki, melyekben illegálisnak ítélte a felkeléseket – amire hivatkozva több síita tüntetőt börtönbe is zártak. És habár ezek a tiltások nem vonatkoztak március 11-re, úgy tűnik, hogy az előzmények mégis elég precedenst szolgáltattak ahhoz, hogy elvegyék sokak kedvét a tüntetésektől. Továbbá, szintén a társadalom konzervativizmusát erősíti a királyság egyedülálló szerepe a muszlim világban. Az iszlám két legszentebb helyének őrzőjeként és a világ legnagyobb muszlim jótékonysági adományozójaként a szaúdi királyi család hatalmas tiszteletnek és legitimitásnak örvend odahaza és külföldön egyaránt. Ráadásul az elmúlt 20 év megpróbáltatásai olyan folyamatokat indítottak el az államban, melyek már egyfajta önálló szaúdi nacionalizmus megszületése felé hatnak. A hagyományosan erős törzsi kötődéseket (melyek gyakran ellenséges viszonyt szültek), az elmúlt időszakban több alkalommal felülírták külső (Irak kuvaiti inváziója) és belső (az al-Káida megjelenése) fenyegetések. Ráadásul a szaúdi egység erősítése irányába hatott a katonaság „megnyitása” is. Korábban ugyanis a toborzás is csak meghatározott törzsekből és körzetekből történt, Abdulláh uralkodásával azonban drasztikusan kibővült ez a kör is, és napjainkra integrálta a társadalom minden rétegét, törzstől és anyagi helyzettől függetlenül. Mindezeknek köszönhetően Abdulláh király egy rendkívül népszerű uralkodó, akire még a hagyományosan ellenséges síiták is tisztelettel tekintenek – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a király hazatértét követően Rijádba látogató síita delegáció, mely örömét fejezte ki az uralkodó „egészséges” visszatértét illetően.

Látható tehát, hogy jelen állás szerint a szaúdi király stabilan tartja magát, habár egészségi állapota miatt komolyan aggódik a nyugati világ. Ha ugyanis meghal a király, helyére a szintén 80 év felett járó Szultán koronaherceg (és védelmi miniszter) kerülne, aki több éve vastagbél és hasnyálmirigy rákkal küzd – éppen ezért még az is előfordulhat, hogy akár Abdulláh előtt eltávozik. Ekkor azonban komoly megmérettetés elé kerülne az ország, hiszen a két legbefolyásosabb hatalmi pólus kiesésével a királyi család tagjaiból felálló Tanácsnak kellene majd utódot választani. A korban következő Nájif belügyminiszter lenne ugyan a legesélyesebb, de ha igazak a pletykák és egészségügyi állapota miatt már valóban letett király ambícióiról, akkor minden bizonnyal egy komolyabb huzavona venné kezdetét, melyről nem tudni, hogy egy ilyen környezetben hogyan befolyásolná a lakosság királyi családba vetett bizalmát és az állam stabilitását.

Mi vár így a királyságra? Lapozzon és megtudja!

A királyi család előrehaladott kora mellett ugyanakkor számolni kell egy másik, külső fenyegetéssel is, mely a közel jövőben még akár ezt a stabilnak mondható belpolitikai helyzetet is felforgathatja. Ez pedig az Öböl-menti államok, és mindenekelőtt Bahrein illetve Jemen sorsa. Jemen esetében rendkívül komoly és véres megmozdulásokról beszélhetünk, az erőiszonyok ugyanakkor nagyjából kiegyensúlyozottak: a kormány támogatói és ellenzői is több tízezres létszámban vonultak ki az utcákra. Az elnök (Mubárakhoz hasonlóan) kompromisszumokkal és ígéretekkel próbálja csitítani a felkelőket – kérdés azonban, hogy ez a stratégia ezúttal sikeresebb lesz-e. Ali Abdulláh Száleh elnök már ígéretet tett arra, hogy nem fog újraindulni a következő választásokon, ez ugyanakkor nem bizonyult elégnek. Míg az ország déli része egy a szudánihoz hasonló népszavazást kíván kiírni az elszakadásról, addig az északi síita területeken a felkelők egyre véresebb lázadások keretében próbálnak meg további eredményeket kicsikarni. Mindeközben pedig súlyos fenyegetést jelent a térség valamennyi országa számára, hogy az al-Káida egyre komolyabb bázisokat épít ki az országban.

A keleti szomszéd Bahreinben a síita többség fölött uralkodó szunnita kisebbség szintén komoly megmozdulásokkal néz szembe. A síiták már több éve panaszkodnak hátrányos helyzetük miatt, jelenleg valódi alkotmányos monarchiát illetve szabad választásokat követelnek. A kormány első lépésben itt is engedményekkel próbálta kordában tartani az eseményeket: egyes minisztereket menesztettek, helyükre síita politikusokat ültetve – mindez azonban itt sem bizonyult elégnek. Szaúd-Arábia szempontjából Bahrein kapcsán az elsődleges cél a síiták hatalomra kerülésének megakadályozása, és a monarchia megőrzése. Bahrein ugyanis pont azon keleti területek közelében fekszik, ahol a szaúdi síiták is összpontosulnak – ráadásul geostratégiai szempontból ez az ország legjelentősebb területe, hiszen a kőolajtartalékok és finomítók többsége is a keleti országrészben található. Éppen ezért a szaúdiak joggal félnek attól, hogy ha esetleg sikerülne végrehajtani egy síita puccsot, akkor a bahreini kormány a radikális szaúdi síitáknak is menedékhelyül szolgálna, ahonnan (Irán támogatásával) sorozatos támadásokkal kellene szembenéznie Rijádnak. Ennek köszönhetően a szaúdiak már a felkelések kezdete óta komoly katonai segítséget (itt elsősorban katonai eszközökre érdemes gondolni) nyújtottak a királynak. A tegnapi nap folyamán azonban meglepő fordulatot vettek az események, hiszen egy nagyjából ezerfős könnyűfegyverzettel felszerelt szaúdi haderő (kisebb létszámban katonákkal az Egyesült Arab Emirátusokból is) megérkezett Bahreinbe, hogy további támogatásokat nyújtson az uralkodónak. A szaúdiak nyilatkozatai szerint a haderőt a bahreini király rendelkezésére bocsátották, közvetlen tőle várják a parancsokat. Feladatukat tekintve, elsősorban az olajkutaknak és az alapvető infrastruktúráknak igyekeznek védelmet nyújtani a felkelőkkel szemben.

Ezen a ponton pedig érdemes a történetbe bekapcsolni még az Egyesült Államokat is, mely továbbra is legfőbb arab szövetségesének tartja Szaúd-Arábiát és Bahreinhez is erős szálak fűzik: a haditengerészet ötödik flottája itt állomásozik, ami a szárazföldön mintegy 1500 amerikai katonát jelent az országban. Ráadásul a regionális egyensúly szempontjából számára sem mindegy, hogy marad a szövetséges szunnita vezetés, vagy az Irántól támogatást élvező síiták kerekednek felül. Jemen esetében szintén a jelenlegi vezetés fenntartása szolgálná leginkább Amerika érdekeit, egyrészt azért mert ez tartaná stabilan a szaúdiakat is, másrészt pedig az országban tanyát verő al-Káida is komolyan aggasztja Washingtont. Éppen ezért a központi kormány jelenleg évi 300 millió dollár amerikai segélyben részesül, hogy kordában tartsa egyrészt az északon lázongó síitákat (akiket egyébként Irán anyagilag és logisztikailag is támogat), másrészt pedig, hogy lépjen fel a terrorista szervezet különböző csoportjaival szemben.

Amerika és a szaúdiak viszonylatában érdekes látni, hogy a szaúdiak az egyiptomi események kapcsán számon kérték Obamán, hogy miért nem állt ki Mubárak mellett, mint a második legfőbb arab szövetségese mellett. Ezzel szemben az amerikaiak Líbia és Egyiptom esetében is – némi késlekedéssel ugyan, de – megkérték a szaúdiakat, hogy nyújtsanak pénzügyi és katonai támogatást a felkelőknek. Ráadásul tovább élezte a feszültséget, hogy Amerika többször szólította fel a királyt arra, hogy legalizálja országán belül a felkeléseket. Ezzel szemben amint a stratégiai szempontból jóval jelentősebb Öböl-térségre került át a hangsúly, azonnal „megbékéltek” a felek. Az olajkereskedelem szempontjából ugyanis Amerika elemi érdeke, hogy Szaúd-Arábiában – és környékén – rend és stabilitás uralkodjon. Éppen ezért a szaúdi stabilitásra is fenyegetést jelentő jemeni és bahreini felkelő csoportok esetében – akik ráadásul mindkét esetben síiták és Iránnal ápolnak szövetséget – már fel sem merült, hogy az Egyesült Államok melléjük álljon, és ezzel szembe kerüljön Szaúd-Arábiával.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a szaúdiak tegnapi bahreini bevonulása kapcsán nem ujjongtak túlzottan az amerikaiak. Óvatos nyilatkozatokban hívták fel a figyelmet az emberi jogok betartására, és önmérsékletre szólították fel a szaúdi katonákat. Itt azonban látni kell azt is, hogy egyező érdekeik ellenére, Amerikának globális szempontból nagy kockázatot jelentene a bahreini események regionális konfliktussá bővülése. Amennyiben ugyanis a szaúdiakat követően Irán is a közvetlen beavatkozás mellett döntene a síiták oldalán, Washington rendkívül kényes helyzetbe kerülne. Az ötödik flotta miatt ott tartózkodó 1500 katonáját tekintve ugyanis döntenie kellene, hogy kiáll legfőbb szövetségese mellett, és megkockáztat egy iráni összecsapást, vagy pedig kivonja csapatait és evakuálja diplomáciai személyzetét – ekkor viszont azt kockáztatva, hogy elveszíti a bahreini és ami még fontosabb, a szaúdi király jóindulatát. Nem is beszélve arról, hogy mi történne az olajárakkal, ha az Öböl-térségben egy nemzetközi konfliktus alakulna.

Összességében tehát a jelenlegi felkeléshullám kezdetben inkább Észak-Afrikát érintette, az elmúlt egy hónapban azonban begyűrűzött az Öböl-térségbe is. Mindez pedig több szempontból is nagyobb figyelmet érdemelne, mint például a líbiai események. Globálisan ugyanis az Öböl-államok összeomlása jelentősebb olajtartalékaik és kitermelésük miatt a jelenleginél is jóval magasabbra repítené az olajárakat. Emellett a 2011 decemberében Irakból teljesen kivonuló Amerikának illetve szövetségeseinek egyáltalán nem mindegy, hogy milyen vezetés kerül az Öböl-menti kis államok élére. Katarban (amelyet egyébként szintén érdemes lesz figyelni, hiszen ott március 16-ra hirdették meg a „harag napját”) az al-Udeid Légibázison állomásozik jelenleg a CENTCOM, Bahreinben az ötödik flotta, Omán (ahol már szintén komoly tüntetések zajlanak) pedig a Hormuzi-szoros biztosítása szempontjából kulcsfontosságú. Egy esetleges síita térnyerés és iráni orientáció Bahrein esetében, vagy a többieknél egy hosszan elhúzódó polgárháborús helyzet alapjaiban formálná át a térség regionális erőviszonyait – és minden bizonnyal nem a nyugati világ érdekeinek megfelelően. Éppen ezért az Öböl-menti térségben egybeeső szaúdi és amerikai érdekek alapvetően azt kívánják, hogy a jelenlegi vezetések a helyükön maradjanak, és ha lehet, mindezt anélkül kellene megvalósítani, hogy bármelyik színtéren direkt összeütközésbe kerüljenek – a jobbára a felkelőket támogató – Iránnal. Az elkövetkezendő napokban tehát kulcsfontosságú lesz, hogy Irán hogyan reagál a szaúdiak bahreini bevonulására, és ha netán a beavatkozás mellett dönt, akkor Amerika mit lép. A mérleg egyik nyelvén ugyanis ott lesznek a stratégiai arab partnerek, a katonai támaszpontok és az olaj, a másikon viszont egy iráni összeütközés lehetősége.