Egy őszinte szavú elnök első éve

Uruguay  2010-ben megválasztott új elnöke, José Mujica nem változott szinte semmit a tavalyi választásokat követően. Ugyanaz az elkötelezett, szókimondó politikus maradt, aki mindig is volt.

Az elmúlt egy évben nem ütközött semmiféle akadályba, még akkor sem, amikor éles kritikákkal illette a kormánytagokat és az ellenzéket. A párttagoknak (Frente Amplio, Széles Front) ugyanúgy szólt a kritika, mint az ellenzéknek, és odáig ment, hogy a baloldali ideológiát megkérdőjelezte, melyhez ő maga is tartozik.

A jelenlegi elnök már az 1960-as években is hallatta hangját. Ezekben az években egyike volt azoknak a gerillaharcosoknak, akik a diktatórikus rezsim által bebörtönzött katonák szabadulásáért harcoltak.

Jobb és bal

Az elnök hű maradt az elveihez beiktatása után is, így egyáltalán nem nevezhető furcsának az, hogy a kapitalista modellt támogatja. Ő így fogalmaz: „Minek termelni, ha nem tudom eladni. (…) Szükség van a tőkére, ha pedig nincs, akkor olyannal kell szövetkezni, akinek van, így nem kerülhetünk szégyenbe”.

Mujica szerint alkalmazkodni kell a mai világhoz. „Ha az ember meg akarja állni a helyét a versenyben, akkor szövetséget kell kötnie a ’nagyokkal’, transznacionális vállalatokkal, ahelyett, hogy a helyi vállalatokat részesítené előnyben, így lehet érvényesülni, előbbre jutni.”

Ennek ellenére az uruguayi vállalkozó réteget éles kritikákkal illette. Az elmaradottság szerinte nem csak az államnak és a közalkalmazottaknak tudható be, hanem lényegében a tőkés vállalkozók hibája is. „Az üzletemberek mindig a lehető legtöbbet akarják kihozni a helyzetből, a lehető legkevesebb kockázatot vállalva, lehetőleg kevés adót fizetve, aztán ha baj van, akkor jön a sírás-rívás.”

A „sokat bírált” vállalkozók és a szakszervezetek 2010. végén tüntetéshullámot indítottak el a dél-amerikai országban. Mujica szerint a szakszervezetek nem mások, mint „a baloldal nemzeti szintre kivetített ellentmondása és betegség, nem csak Uruguayban, hanem az egész világon.”

José Mujica eltávolodott a hagyományos latin-amerikai baloldali vonaltól, így például az államosítás koncepciójától, melyet idejétmúltnak vél, s mely szerinte a legtökéletesebb megoldás egy elnyomó bürokrácia kiépítéséhez. Az Hugo Chávez barátjaként is emlegetett Mujica tehát eltávolodott a XXI. századi szocialista modelltől.

Mindezek ellenére Mujica továbbra is úgy véli, az ember természeténél fogva szocializmusra van ítélve. „A történelem 90%-ában az emberek kis csoportokban éltek, melyek nem távolodtak el egymástól”, de elismeri, hogy amikor megpróbáltak egy szocialista államot létrehozni, az eredmény katasztrofális lett.

Szerinte a szocializmust „nem vérrel és vassal kell kikényszeríteni, nem egy felülről jövő rendszerként kell elképzelni, és olyan összetett, bonyolult dolog, hogy a megértéshez ismeretekre van szükség.”

Az átlagember

Az elnök személyiségét legjobban az életstílusa tükrözi. „Én magam takarítom a szobámat, én mosogatok. A feleségem (Lucía Topolansky szenátor) vágja a hajam.”

’Pepe’ Mujica nem él fényűző életet, legszívesebben a veteményeskertjében ténykedik, étkezni sem exkluzív éttermekbe jár. Több alkalommal megkérdezték tőle, miért ilyen helyeken ebédel, mire ő azt felelte: „Nekünk elnököknek is muszáj ennünk, azonban nem vagyunk egyformák”.

Autója is egy 1987-es évjáratú Volkswagen Bogár. Az elnökségben a legjobban a protokoll idegesíti, ami már-már „elviselhetetlen”.

Lev Tolsztoj dédunokája, Sasha Tolsztoj szerint – aki már egy évtizede Uruguayban él – dédnagyapja biztosan büszke lenne az elnökre, mi több, barátságot is kötöttek volna. Szerinte az elnök együtt érez az emberekkel, és mindig őszintén beszél hozzájuk, ez pedig a legfontosabb.