Költséghatékony lesz az amerikai segélyezés

Nem mindennapi intézményi önkritikáról tett tanúbizonyságot az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének (USAID) alig egy éve kinevezett ügyvezetője, Rajiv Shah. A hét elején, egy a Globális Fejlesztési Központ (CGD) munkatársainak tartott beszédében az ügynökség korábbi munkáját úgy foglalta össze, mint amely „nagy csekkeket tölt ki nagy vállalkozók részére, majd mindezt elnevezi fejlesztésnek”. Az őszinteségi roham nem előzmény nélküli, az amerikai nemzet „segítő jobbjaként” is citált intézményt egy konzervatív honatyákat tömörítő félhivatalos csoport tartja hetek óta össztűz alatt a Capitol Hillen. A Republikánus Kutatóbizottság (Republican Study Committee) 165 tagja 1,39 milliárd dollárt akar spórolni az USAID-en.

Az ügynökséget, amely éppen idén ünnepli félévszázados fennállását, nem először érik az eredménytelenség, vagy a közönséges pazarlás kritikái. A Shah által meghirdetett ambiciózus reformtervezet, az USAID FORWARD alapkoncepciója évtizedes problémákat kíván orvosolni. A 37 éves kutatóorvost a legmagasabb kormánytisztséget betöltő indiai amerikaiként ünneplik a dél-ázsiai országban, ahonnan a szülei a hatvanas években emigráltak az Egyesült Államokba.

Az ügynökség célkitűzése, hogy amerikai segítséget biztosítson az olyan civil társadalmak számára, melyek jobb életkörülményekért küzdenek, egy katasztrófa utáni felépülés módozatait keresik vagy a szabad és demokratikus átalakulásért tesznek erőfeszítésekért. A Kennedy elnöktől származtatott alapelv kivitelezésének akadályát Shah abban látja, hogy a fejlesztési programok futamidejét eddig a „örökkévalóságig kitolták, ám a célok elérhetetlenül távoliak maradtak” – idézi a fiatal ügyvezető szavait a Washington Post.

Költséghatékonyság és növekvő felelősség

Talán első hallásra meglepő, de Shah a segítés morális alapelvét a költséghatékonyság rideg fogalmában jelöli meg: „Ha a rendelkezésedre álló forrásoknak négyszer-ötször nagyobb hatása lenne valahol máshol, akkor abba kell hagynod, amit csinálsz, ott, ahol csinálod, és el kell kezdened valami mással foglalkozni” – hangzott el a fent említett CGD gyűlésen. Az etikai kihívás itt abban a kérdésben áll, hogy milyen alapon tagadja meg az ügynökség a szenegáli asszonyok együttműködésének támogatását, akik mézzel és lekvárral kereskedve látják el a családjaikat azért, hogy azt a helyi kormánnyal és befolyásos cégekkel való kapcsolatépítésbe fektesse bele. Szélsőséges esetekben ez akár azt is jelentheti, hogy az USAID-nak olyan döntést kell hoznia, ami elkerülhetetlenül emberek halálához fog vezetni. A ˝bizonyos˝ helyi csoportok mellett hozott költséghatékony, és limitált forrásokkal számoló döntés másokat minden bizonnyal a sorsára fog hagyni. Azzal, hogy az USAID a jövőben nagyobb teret enged az irgalom könyörtelen matematikájának, talán biztosabb eredményeket fog elérni, de a célzottabb programok a felelősség koncentrálódását is jelentik.

Shah szerint ugyanakkor az USAID hosszú távú sikerének záloga a hagyományos kereskedelmi szemlélettől való eltávolodás is. Az ügynökség a saját gyarapodásában és projektjeinek folyamatos fenntartásában nem érdekelt, ehelyett a helyi civil szervezetek és magánvállalkozások munkájának fokozottabb támogatását tűzi ki célul, amely végső soron a helyi kormányzat sikerességének, és az amerikai segítség szükségtelenné válásának a kulcsa. Az ötlet egyik leglényegesebb feltétele az átláthatóság, melyet az USAID a jövőben úgy próbál szavatolni, hogy weboldalán háromhavonta közzéteszi a támogatott csoportok, cégek, szervezetek, kormányzatok előre menetelét, „tekintet nélkül arra, hogy az éppen siker- vagy kudarctörténet” – ígéri Shah. A szemléletváltással az ügynökség az olyan nevetséges gyakorlatokat is meg kívánja szüntetni, mint amikor „valaki azt állította, hogy egy iraki hullaház 14 ezer dolláros felújításából negyedmillió ember élete vált jobbá” – idézi Shah-t a Washington Post.

Mentsünk csendben, vagy sehogy!

Amint az érzékelhető, Shah-nak több ígéretes ötlete is van arra, hogyan tömködje be a hazai és nemzetközi kritika által megvilágított hézagokat az USAID-fazékon, ám a republikánusok elhallgattatása végett egy az ügynökségre is kínos kiszólást engedett el a hét során. Shah, a Foreign Policy egyik szakblogjában, a The Cable-ben azt üzente a Capitol Hillre, hogy az USAID jövője nemzetbiztonsági kérdés az Egyesült Államok számára, a Republikánus Kutatóbizottság költségvetési javaslata az olyan vállalások sorsát is aláássa, mint amilyen az afgán vagy a pakisztáni ügy. Állítását az interjúban azzal indokolja, hogy minden egyes éhezéstől és betegségektől megmentett gyermek élete egy hadüzenet az extrém ideológiák és terrorista fellegvárak ellen, így az ügynökség élenjár a helyi biztonsági helyzet jobbá tételének ügyében.

Azonban a republikánusokat nem kell az USAID nemzetbiztonsági, vagy külpolitikai jelentőségére emlékeztetni. 2003 májusában, a Bush adminisztráció az Irakba készülő humanitárius szervezetek USAID támogatáshoz való hozzáférését attól tette függővé, hogy az adott civil csoport milyen attitűddel viseltetik az amerikai külpolitika irányában a sajtó előtt. Ahogy az USAID korábbi vezetője, Andrew Natsios fogalmazott a lehetséges támogatottaknak szóló ultimátumában: „a szövetségi támogatás elfogadóiról az államapparátus azt feltételezi, hogy az Egyesült Államok kormányának és aktuális politikájának képviselői” –olvasható a Reuters 2003. június 4-ei jelentésében. A ˝kormányzati támogatás kontra függetlenség˝ dilemma különösen az olyan civil aktorokat érintette súlyosan, mint amilyen a világ legnagyobb gyermekjóléti szervezetének tartott amerikai Save the Children! (Mentsük meg a gyerekeket!). A szervezet költségvetésének csaknem kétharmada származik USAID forrásokból és humanitárius alapon rendszeresen kritizálta az iraki katonai műveleteket.