Izrael szerepe és érdekérvényesítése a szíriai polgárháborúban

Izrael számára a szíriai polgárháború – az „arab tavasz” elején történt eseményekhez hasonlóan – kezdetben egy meglehetősen ambivalens várakozási folyamatot jelentett, végül azonban az Egyesült Államok Szíria-politikája nem éppen a Netanjahu-kormány elképzelései szerint alakult.

A zsidó állam az 1980-as évek óta viszonylag stabil biztonságpolitikai és regionális geostratégiai környezettel rendelkezett; a hidegháborús időszakra jellemző állami szintű arab–izraeli szembenállás és az abból eredően folyamatosan (legalábbis 1967-ig) jelen lévő egzisztenciális fenyegetés megszűnt.

Az ország a már a hidegháború időszakában is megtapasztalt nem állami típusú fenyegetésekhez (radikális iszlamista mozgalmak és csoportok, a térséget sújtó terrorizmus) sikeresen alkalmazkodott, így a 2000-es évek második feléig lényegében egy de facto biztonsági zónát tudott kiépíteni maga körül, és a térség nagyhatalmainak a többségével is kooperatív kapcsolatot ápolt – közülük is a legfontosabb Egyiptom, Törökország és Jordánia volt.

A zsidó állam már az „arab tavasz” eseményeit is elsősorban ezen a szemüvegen keresztül nézte. A 2011 óta zajló események kezdetben azzal a pozitív hozadékkal jártak Izrael számára, hogy még kevésbé kellett szembenéznie bármiféle – tradicionális – állami vagy nem állami kihívóval, továbbá hogy az „arab tavasz” által érintett országok politikai közbeszédében is hátrébb sorolódott az arab–izraeli ellentét. Ezek az előnyök azonban magukban rejtették azt a problémát is, amit Izrael számára a fentebb részletezett, jól definiált geopolitikai rendszer alapos átalakulása okozott: új szereplők jelentek meg a színen, és számos olyan országban következett be elitcsere, illetve indultak el társadalompolitikai folyamatok, amelyekkel Izraelnek kooperatív biztonsági partnerségi kapcsolatai voltak.

Az 1980-as évektől az USA-val közösen ugyanis olyan hatalmi központokat hozott létre a Közel-Keleten, amelyek Egyiptom és Törökország révén hatékonyan szembe tudtak szállni a status quót fenyegető mindennemű kihívással, köztük Irán regionális hatalmi törekvéseivel. A zsidó állam számára tehát – a kezdetben várt eredményektől eltérően – a regionális stabilitás szempontjából kedvezőtlen végkifejlettel zárult az „arab tavasz”.

A szíriai események, majd a polgárháború kitörése – a korábbi tapasztalatokból (is) kiindulva – jóval óvatosabb helyzetmegítélésre késztették Tel-Avivot. Szíria kezdettől fogva igen kényes kérdésnek számított ugyanis számára. A zsidó állam és északkeleti szomszédja a hidegháború vége óta sem kötötte meg a békeszerződést. A feszültséget a két ország közötti számos területi igény (elsősorban a Golán-fennsík ügye), Izrael részéről Szíria libanoni tevékenysége, valamint szíriai–iráni tengely és az az által támogatott terrorszervezet, a Hezbollah okozta.

A pusztítás nyomait nézik emberek a szíriai főváros, Damaszkusz Hamoria nevű külvárosában 2017. december 3-án, a szíriai kormánnyal szövetséges erők újabb légicsapása után. A bombázásban legkevesebb 17 ember életét vesztette. (MTI/EPA/Mohamed Badra)

A pusztítás nyomait nézik emberek a szíriai főváros, Damaszkusz Hamoria nevű külvárosában 2017. december 3-án, a szíriai kormánnyal szövetséges erők újabb légicsapása után. A bombázásban legkevesebb 17 ember életét vesztette. (MTI/EPA/Mohamed Badra)

Az Aszad-rezsim bukása és a szíriai–iráni tengely gyengülése így tehát alapvető érdeknek tűnhetett Tel-Aviv számára, azonban a probléma komplexitása ennél jóval nagyobb.

Az aleppói csata jelentősége

Az ismertetett komplex biztonsági kihívásnak a percepciójával magyarázható, hogy a szomszédos arab országokkal ellentétben Izraelnek miért nem jelentett komoly kockázatot még az Iszlám Állam megjelenése és előretörése sem. A zsidó állam erős politikai és társadalmi struktúrái ugyanis nem tették lehetővé komoly belső iszlamista sejtek megerősödését, és az ország biztonsági erőinek hatékonysága is messze meghaladta azon államokét, ahol az Iszlám Állam erőssé tudott válni.

Izrael számára a szíriai polgárháború legaggasztóbb problémájává Irán regionális felemelkedése és számos pozíciószerzési kísérlete, valamint – ezzel összefüggésben – a szíriai kormányerőket is támogató, a harcok alatt ismételten megerősödött Hezbollah vált.

Tel-Avivban tehát korántsem a radikális terrorizmus továbbterjedése jelentette a fő veszélyforrást. Az Irán és a Hezbollah okozta fenyegetettség növekedése és az Iszlám Állam fenyegetéspercepciójának a leértékelődése azt eredményezte, hogy Izrael a szíriai polgárháború kérdésében és más regionális ügyekben is eltérő álláspontra helyezkedett, mint a tradicionális nyugati szövetségesei.

Ennek hatására ugyanakkor a Közel-Kelet három hatalmi központjának a politikai távolsága is csökkent; ezt igazolja a török–izraeli kapcsolatok javulása és az eddig elképzelhetetlennek tűnt izraeli–szaúdi közeledés is. Tel-Aviv a Nyugat részéről felelőtlenségnek tartotta az ellenzék egyes csoportjainak a támogatását, mivel az végső soron a szíriai iszlamista erők megerősítéséhez járul hozzá, ez pedig oda vezet, hogy az Aszad-kormányzat alternatívája majd nem egy demokratikus, hanem egy instabil Szíria lesz, s azt olyan radikális milíciák fogják uralni, amelyek az ideológiájukból következően elutasítják a zsidó államnak még a létét is.

Izrael további és alapvető problémája a szíriai helyzettel kapcsolatban, hogy annak alakítására és végkimenetelének befolyásolására semmilyen eszköz nem – vagy csak igen korlátozottan – áll rendelkezésére.

A konfliktus előző szakaszának lehetséges kimenetelei közül egy sem járt volna egyértelmű és kizárólagos előnyökkel számára, hiszen a fő fenyegetést – az iráni befolyás további erősödését – egyik koreográfia sem zárhatta volna ki. Az aleppói csata e tekintetben tehát Izrael szempontjából kevéssé definiálható fordulópontként. A zsidó államnak még a mérsékelt ellenzék visszaszorulása és a radikális szervezetek befolyásának a megnövekedése előtti időszakban sem volt igazán érdeke az Aszad-ellenes csoportok támogatása. A szíriai ellenzék vezető szerepét megszerző iszlamista mozgalmak természetszerűleg nem jöhettek számításba partnerként Tel-Aviv számára, ráadásul a zsidó állam a geopolitikai realitások miatt csak komoly kockázatok árán tudott volna számottevően beavatkozni a konfliktusba. Épp ezért, eddig a polgárháborúban megsérült civileknek nyújtott egészségügyi segítség mellett elsősorban a Hezbollah állásai és utánpótlási vonalai ellen végrehajtott légicsapásokkal vett részt – áttételesen – a szíriai harcokban.

Stratégiai várakozás

2016 decembere, az aleppói csata vége tehát ezért sem tekinthető fordulópontnak Tel-Aviv szempontjából, ugyanakkor az nem volt mentes az optimista várakozásoktól sem. Izrael Szíria-politikáját leginkább a „stratégiai várakozás” fogalmával írhatjuk le.

Az ország számára alapvetően kedvező forgatókönyvet sejtetett a külső állami szereplők megjelenése, mivel azok biztonságpercepciója, illetve magatartása releváns – áttételes – problémakezelési lehetőséggel kecsegtetett számára. Irán mellett Oroszország is a konfliktus későbbi szakaszában kapcsolódott be a harcokba, a szíriai kormányerők egyik legfontosabb támaszaként.

Izrael – annak ellenére, hogy az orosz vezetés nyíltan elkötelezte magát az Aszad-rezsim támogatása mellett – komoly lehetőségeket látott Moszkva szíriai jelenlétében. Oroszországnak a geopolitikai bekerítésből való kitörési szándéka, s a közel-keleti pozícióinak a megerősítése nem ütközik Izrael alapvető érdekeivel.

A konfliktus jelen szakaszában már nagy magabiztossággal az is kijelenthető, hogy mivel az Aszad-rezsimnek középtávon sincs valódi alternatívája, Moszkvának nem kell attól tartania, hogy a Nyugat (vagy Izrael) megpróbálná veszélyeztetni annak túlélését. Szíria kérdésében – tekintettel a korábbi kapcsolataikra – így egyértelműen egy pragmatikus és érdekvezérelt együttműködés kezd körvonalazódni Moszkva és Tel-Aviv között.

A tárgyalásaik intenzitását és komolyságát jól érzékelteti az a tény, hogy az izraeli kormányfő és az orosz elnök csupán az elmúlt másfél évben négy alkalommal is egyeztetett a szíriai rendezést illetően. Izrael számára Szíriában az érdekérvényesítés elképzelhetetlen külső támogatás nélkül, erre pedig jelenleg Oroszország kiváló partnere lehet. Hasonló a helyzet orosz részről is, hiszen a fő ambíciók érvényesítése szempontjából Izrael megkerülhetetlen, és Teherán túlzott megerősödése Moszkvának sem lehet érdeke.

A rendezéshez fűződő speciális érdekek és motivációk

Izrael fő célja, hogy se Irán, se a Hezbollah ne tudja a szíriai polgárháború révén visszafordíthatatlanul megerősíteni a térségbeli pozícióit. A zsidó állam számára az önálló szíriai érdekérvényesítés nehézségekbe ütközik, ugyanakkor a külső állami szereplők bevonása hatékonyan segíthetné elő ezt a célt is.

Törökország és Szaúd-Arábia Izraellel való stratégiai együttműködése a konfliktus korábbi szakaszában nehezen tűnt elképzelhetőnek, ugyanakkor Irán regionális erősödése közös platformot teremtett erre is.

Az izraeliek és a törökök már egy éve lépéseket tettek a kapcsolatok javítása érdekében, míg a szaúdi–izraeli érdekegyezés körvonalai a 2017-es Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián váltak először láthatóvá. Avigdor Liberman izraeli védelmi miniszter a Közel-Kelet biztonságára leselkedő legnagyobb veszélyként Irán térnyerését és a Teherán által a Jementől Szíriáig folytatott, térségbeli proxyháborúkat nevezte meg. A fentiek mellett az orosz–amerikai együttműködés keretén belül létrejött dél-szíriai deeszkalációs zóna is remek példája lehet annak, hogy Tel-Aviv milyen forgatókönyv mentén képzelheti el a szíriai rendezés kérdését.

A zsidó állam számára azonban nehézséget jelent, hogy az Egyesült Államok Szíria-politikája nem éppen a Netanjahu-kormány elképzelései szerint alakult. Tel Aviv és Washington között éppen ez váltott ki komolyabb ellentéteket a konfliktus előző szakaszában: Izrael számos alkalommal bírálta az Obama-adminisztrációt annak tétlensége miatt, valamint mert az USA távolmaradása – az iráni nukleáris megállapodás elfogadásával együtt – hozzájárult Teherán regionális ambícióinak a megerősödéséhez.

Az izraeli politikai vezetés emiatt várta lélegzetvisszafojtva a 2016-os amerikai elnökválasztás alakulását, majd a Trump-adminisztráció intenzívebb fellépését Szíriában. A kezdeti eredmények és a hangzatos retorikai ígéretek után végül Trump az orosz fellépés ellenére sem kívánt érdemben beavatkozni a szíriai harcokba, és az áprilisi légicsapástól függetlenül mindinkább úgy tűnik, legalább a rendezési folyamat lezárultáig de facto elfogadja az Aszad-rezsim hatalmát. A Trump-adminisztráció Szíria-politikája egyre jobban a tárgyalásos rendezés előmozdítása felé mutat, és az amerikai vezetés az elsődleges célnak továbbra is az Iszlám Állam felszámolását tartja.

Ha Izraelnek a szíriai rendezéssel kapcsolatos céljait és alapvető motivációit vizsgáljuk, akkor elsőként az iráni fenyegetést kell kiemelnünk. Tel-Aviv pragmatikus stratégiai szövetségei egyértelműen Teherán visszaszorítását tűzték ki célul. A zsidó állam számára az iráni nukleáris program mellett a legfőbb stratégiai fenyegetést az iráni állam által létrehozott „hídfőállások” jelentik.

A perzsa állam visszaszorítása és térségbeli szerepének viszonylagos csökkentése elsősorban külső szereplők bevonásával érhető el a leghatékonyabban; e téren Izrael Oroszország és az Egyesült Államok mellett elsősorban Törökországgal és (nem hivatalosan) Szaúd-Arábiával számolhat. Tel-Avivnak mindemellett középtávú stratégiai érdeke, hogy működőképes állam és stabil kormányzat jöhessen létre Szíriában, illetve a szomszédos Libanonban is, és ez ne járjon együtt az iráni befolyás további térségbeli növekedésével. Áttételesen mindkét folyamat lehetőséget teremt a Hezbollah regionális jelenléte és az általa jelentett fenyegetés visszaszorítására is.

  • Kapcsolódó cikkeink:

Izrael a Golán-fennsík megvédését továbbra is kiemelt problémaként kezeli – ez jól látható az ország vezetésének érzékenységéből is. Ronen Manelisz dandártábornok, az izraeli hadsereg szóvivője egyértelművé tette, hogy a terület határainak megvédése érdekében a katonaság bármeddig képes elmenni, ugyanakkor a szíriai polgárháború menetébe továbbra sem kívánnak beleszólni. Ez a politika beleillik az orosz–iráni–török deeszkalációs tervekbe, amelyek szerint a felek gyakorlatilag elismerik egymásnak a Szíria egyes részeire (Iránnak az alavita területekre, Törökországnak Észak-Szíriára, Oroszországnak pedig a katonai bázisokra) vonatkozó speciális érdekeit.

Az idén júniusban végrehajtott izraeli légicsapások sem hagytak kétséget afelől, hogy a szíriai területekről érkező támadások megtorlását kiemelt fontosságúnak tartják Tel-Avivban, akárcsak a hatásos elrettentés fenntartását. Az izraeli politikai és katonai vezetés által definiált legfontosabb fenyegetés Irán mellett ugyanis a szíriai harcok alatt kvázi hadsereggé erősödött Hezbollah és annak a korszerű rakétarendszerekkel történt felfegyverzése.

Az izraeli tábornokok emlékében mind a mai napig élénken él a súlyos áldozatokkal járt 2006-os, ún. 34 napos háború emléke is, amely során az Izraeli Védelmi Erők egységei csak heves harcok árán voltak képesek győzelmet aratni, azonban a stratégiai célt, a radikális síita milícia megsemmisítését végül így sem tudták elérni.

Az akkori tapasztalatokból is okulva, valamint a hatásos elrettentés fenntartása érdekében Izrael a szíriai konfliktus során több alkalommal intézett támadást a Hezbollah fegyverszállítmányai és feltételezett gyáregységei ellen.

Az utóbbi időben ugyanis felmerült annak a lehetősége is, hogy Irán Szíria területén épít rakétagyártó komplexumot, és az ott készülő fegyverekkel többek között a Hezbollahot látná el. A zsidó állam számára aggasztó probléma a szervezet szíriai jelenlétén túl annak hazai, libanoni tevékenysége. Az ottani események és a Hezbollah aktivitásának növekedése akár olyan forgatókönyvet is eredményezhet, hogy Izrael katonai műveleteket indít a síita milícia állásainak a felszámolására.

Izrael szempontjából továbbá van egy ritkán kiemelt eleme is a konfliktusnak: a drúzok kérdése. A drúz közösség jelentős kisebbséget alkot az ország határain belül, tagjai a hadseregben is az össznépességhez viszonyított arányukat jóval meghaladó mértékben vannak jelen. Tel-Aviv tehát már csak belpolitikai okokból sem hagyhatja figyelmen kívül a határán túl élő drúz lakosságot. A drúzkérdés érzékenysége mindenesetre alapos mérlegelést és kellő figyelmet követel a zsidó államtól a szíriai rendezés folyamán. Az izraeli katonai vezetés ennek megfelelően ki is nyilvánította abbéli szándékát, hogy akár fegyveres úton is hajlandók megvédeni a Szíriában élő drúz lakosságot.

Forrás: Külügyi és Külgazdasági Intézet, az elemzés szerzői: Németh Bence és Szalai Máté

Felkapott hírek

Friss hírek