Komoly gondok vannak az indonéz oktatási rendszerrel

Indonézia oktatási rendszerét megbénítja a makropolitikai koordináció. Vegyük például a tanárok helyzetét: az ország állami iskolai tanárai mindenekelőtt köztisztviselők és csak másodsorban pedagódusok. Ez a foglalkoztatási rendszer pedig azt jelenti, hogy a központi kormányhoz fűződő lojalitást a diákok érdekei elé kell helyezniük.

Az önkormányzatokkal kapcsolatos 23/2014. sz. törvény előírja, hogy a tanárok felvétele, fizetése, képzése, elhelyezése és előléptetése a kerületi és tartományi határokon átnyúlóan a központi kormányzat jogkörébe tartozik, míg az önkormányzatok feladata mindössze annyi, hogy megmondják: a közigazgatási határaikon belül melyik iskolában dolgozzon az illető.

Mindazonáltal annak ellenére, hogy a központi kormányzat erősebb adminisztratív hatalommal rendelkezik, az nem világos, hogy melyik minisztérium felel Indonézia állami iskolai tanárainak irányításáért. A jelenlegi rendszer szerint az oktatási és kulturális minisztérium (MoEC) felel a nem vallásos oktatáshoz kapcsolódó ügyekért, míg a medresze intézmények – modern szóhasználattal élve olyan közép- és/vagy felsőszintű oktatási intézmények, amelyek az iszlám tudományok tanítására szolgálnak – tanárainak szabályozása a vallási ügyek minisztériumának (MoRA) hatáskörébe tartozik. Az utóbbi időben azonban erőfeszítéseket tettek arra, hogy az állami iskolai tanárokat a hivatali ügyek és bürokratikus reformok minisztériumának (MoABR) irányítása alá helyezzék – ez az ország köztisztviselőinek toborzásáért felelős minisztérium.

Utóbbi döntésnek az az oka, hogy a tanárok képesítését újra igazolni kell – a pedagógusok fizetésének finanszírozása elkülönül a tantervek fejlesztésének vagy az adminisztratív irányítás finanszírozásától. Ez a lépés azonban érzéketlen Indonézia közigazgatási sajátosságai iránt.

Az indonéz állami iskolai tanárokat kétféleképpen foglalkoztatják: kinevezéssel rendes fizetésért, illetve vannak az ún. tiszteletbeli pozíciókat betöltő oktatók – ők teszik ki az ország 3,3 millió tanárának egyharmadát. A “hagyományos” tanárok fizetését és nyugdíját a nemzeti költségvetésből különítik el, a “nem hivatalos” tanárok díjazása azonban a “költségvetési senki földjére” esik. Egyes kerületek és tartományok a helyi költségvetésből fizetik őket, míg máshol maguk az iskolák teremtik elő a pénzt. Ebből már sejthető a szomorú igazság, miszerint a “tiszteletbeli” tanárok fizetése alacsonyabb, mint a megállapított regionális minimálbér, ráadásul rendszertelenül fizetik ki.

Most akkor érdemes feltenni a kérdést: hogyan biztosítható egységes oktatási színvonal, amikor az sem egyértelmű, hogy ki a felelős Indonézia tanárainak irányításáért?

A magasabb színvonalú oktatás alapvető fontosságú lenne. A MoEC azonban elsősorban a tartományok és körzetek közti lehetőségek és erőforrások kiegyenlítésén fáradozik ahelyett, hogy minőségi oktatók generációjának kitermelésével foglalkozna, vagy a tantervet a globális előírásokkal megegyező módon módosítaná. Ennek eredményeként az oktatási politika általában a lehetőségek kiegyenlítésére összpontosít – ugyebár a változó helyi kontextusban. A legfrissebb példa erre az országos váltás a középiskolák iskolai felvételijében – az addigi kompetitív vizsgák helyett 2017 óta egyszerűen lakhely alapján osztják szét a tanulókat.

Az indonéz állami iskolákat a tanulmányi teljesítmény alapján rangsorolják – a jobb teszteredmények több erős képességű diákot vonzanak, valamint nagyobb költségvetést jelentenek az adott intézménynek. Ezen versenycentrikus rendszernek köszönhetően vannak “kedvenc iskolák”, amelyek “köztudottan” okosabb végzősöket termelnek ki. A szülők így szintén azért versengenek, hogy gyermekeiket ilyen iskolákba irathassák be, mivel ez utat nyithat számukra további ösztöndíjak megszerzéséhez és egyéb lehetőségekhez.

A lakhely szerinti elosztás politikáját kifejezetten azzal a céllal vezették be, hogy megszüntessék az állami iskolák szegregációját, és ezáltal minden diáknak egyenlő esélyeket biztosítsanak a minőségi oktatáshoz. Az elgondolás végrehajtása azonban mélyen elhibázottnak bizonyult.

A MoEC ugyanis anélkül vezette be az ötletet, hogy részletes útmutatást nyújtott volna a végrehajtására vonatkozóan. Persze kitört a káosz: a tanárok amiatt panaszkodtak, hogy egyik napról a másikra meg kell változtatniuk a tanítási stílusukat, hogy alkalmazkodjanak egy tanulmányi szempontból sokrétűbb diáksereghez, a szülők feldühödtek, mert már nem választhatták gyermekeik számára a “kedvenc iskolákat” – ugyebár mindenki számára kijelölték, hogy hova kell járnia -, a diákokat pedig sokkolta társaik sokszínűsége.

A minisztérium egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezeket az aggodalmakat és ragaszkodott ahhoz, hogy az önkormányzatok igenis hajtsák végre a változtatásokat. Az önkormányzatok pedig így is tettek, nehogy a helyi tisztviselőket lefokozzák vagy elbocsássák.

Indonéz állami iskola osztályterme.

Van, ahol sikerült

Néhány terület sikeresen alkalmazkodott az új helyzethez. Például Yogyakartában ezt úgy sikerült elérni, hogy több lépcső szerint rendezik a felvételit, figyelembe véve a tanulók lakhelyét, tanulmányi teljesítményét, valamint mindenféle “különleges körülményt”. Yogyakarta esete azonban ritka kivétel, és csak azért alakulhatott így, mert az itt élő közösség különösen magas társadalmi értéket tulajdonít az oktatásnak.

Ehhez hozzájön, hogy itt eleve tanultabb emberek élnek, a város hozzáértő politikai döntéshozókkal rendelkezik, az emberek pedig hajlandóak kísérletezni az oktatáspolitika jobb végrehajtása érdekében, így mindenki részéről erős akarat mutatkozott arra, hogy alkalmazkodjanak az új rendszerhez. A gond az, hogy kevés helyi önkormányzat rendelkezik akarattal vagy akár képességgel egy ilyen kezdeményezéshez.

Mi a megoldás?

Indonézia oktatási rendszere nem javítható meg egyszerűen azáltal, hogy megnyirbálják a központi kormányzat ellenőrzését a helyi joghatóságok felett. A helyzet sokkal rosszabb, lévén az, hogy kizárólag a központi kormányzati beavatkozásra hagyatkoznak, aláássa a bevált gyakorlatokat, hiszen nincs két egyforma tartomány, kerület vagy város. A központi vezetésnek ehelyett ki kellene termelnie a szükséges emberi tőkét a tartományokban, és elegendő forrást kellene biztosítania számukra a helyi menetrend végrehajtásához.

A MoEC-nek a tanárok felvételi és elhelyezési rendszerének fejlesztésével kellene kezdenie. Az országban továbbra is kevés a tanár, ráadásul – ahogy fent is írtuk – nem egységes a díjazásuk.

Mindazonáltal nem önmagában a mennyiségre kell csak összpontosítani, hiszen az sem jó, ha Indonéziát egyszer csak elárasztják az alkalmatlan és képzetlen tanárok tömegei. A minisztériumnak ezért az oktatás minőségbiztosítási rendszerének átdolgozását is meg kellene vizsgálnia, hogy megbizonyosodjon arról: a pedagógusok megfelelő képzettséggel rendelkeznek az általuk betöltött pozícióhoz, továbbá hogy megkapják-e a megfelelő támogatást a folyamatos szakmai fejlődéshez.

Az oktatás minőségét ellenőrző jelenlegi programok gyakran kudarcot vallanak, mivel képzési tantervük ellentmond a felügyeleti követelményeknek. Ez a legjobb esetben is zavart okoz a politika végrehajtásában, legrosszabb esetben pedig alulképzett indonézek millióihoz vezet.

A következő lépés tehát az lenne, hogy tanulmányozzák és összegzik az önkormányzatok tapasztalatait, amelyek közül kiválogatják a sikerhez vezető út elemeit. A sikeres decentralizáció az, amikor a vezetés a kormány legkisebb szintjeitől indul és felfelé halad – nem pedig fordítva.

Forrás: East Asia Forum

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »