Kemény az élet Putyin rövid pórázán

Az olcsó orosz földgáz- és olajszállításoknak kiszolgáltatott Belarusz jelenleg keveset tud tenni energiafüggőségének csökkentésére. Bár már épül egy atomerőmű az országban, valójában ez is orosz hitelből és orosz technológiával valósul majd meg, így valódi függetlenedésről nem beszélhetünk. A belarusz gazdaság jelentős arányban az olcsó orosz olaj feldolgozásán alapul, így egy esetleges áremelés komoly válságba taszíthatja az amúgy sem túl erős lábakon álló költségvetést.

1. Belarusz extrém mértékben függ az orosz olajtól és gáztól
2. A legtöbb pénzt az orosz olaj finomításával szerzik: olcsón vásárolnak keletről, majd az olajszármazékokat drágán adják el Nyugatra
3. Az áramtermelés szinte kizárólag földgázalapú, a lakossági szektorban is elsöprő a vezetékes gáz részaránya
4. Az Északi Áramlat 3-4 megépítése még kiszolgáltatottabbá teszi majd Minszket a Gazprom és Putyin kénye-kedvének.

Belaruszban – hasonlóan Magyarországhoz és az Európai Unió számos tagállamához – központi fontosságú az energiaárak kérdése, elsősorban annak szociális dimenziója miatt. Mint a posztszovjet térségben oly sok helyen, itt is az olcsósággal kívánja a kormány féken tartani az egyébként nem túlságosan jól élő lakosságot. Minszk helyzete viszont sokkal nehezebb, mint Azerbajdzsáné vagy éppen Oroszországé: itt ugyanis nincsenek jelentős szénhidrogén-lelőhelyek, amelyekből finanszírozni lehetne a lakossági kedvezményeket. Az olcsó energiaárak fenntartása csak orosz támogatással lehetséges, és Moszkva mindeddig szívesen is használta a gázfegyvert, ha Alekszandr Lukasenko féken tartásáról volt szó. Az Oroszországot sújtó nyugati szankciók, illetve az egyre költségesebb külföldi kalandok (Ukrajna, Szíria) viszont kérdésessé teszik, Vlagyimir Putyin meddig lesz hajlandó finanszírozni egyre kétszínűbb szövetségesének uralmát az Eurázsiai Unió egyik alapító államában. A belarusz GDP 8,1 százaléka származik az indirekt orosz transzferekből, így a tét Lukasenko számára is jelentős.

Olaj

Belarusz exportbevételeinek egyik jelentős részét a feldolgozott olajtermékek adják: miközben az ország szinte orosz árakon és vámmentesen importál nyersolajat Oroszországból, addig a feldolgozott termékeket már világpiaci áron adja tovább főleg nyugati vevőinek. Az ország három nagy olajfinomítójából kettő szinte kizárólag csak exportra dolgozik, míg a harmadik szolgálja ki a helyi igényeket. Egyes becslések szerint a fenti módszer alkalmazásával csak 2014-ben kétmilliárd dolláros profitra tett szert a belorusz gazdaság az olajszektorban. Belarusz ennek megfelelően a világ tíz legnagyobb olajszármazék-exportőre közé tartozik, csak ebből a szektorból a GDP 2,7 százalékát állították elő, szinte kizárólag az orosz politikai támogatásnak köszönhetően.

Ez a módszer nem működhetne a Kreml jóváhagyása nélkül, és időről-időre, amikor Lukasenko túl közel merészkedik a Nyugathoz, Oroszországban csavarnak egyet a szabályozáson. Az első változás 2007-ben következett be, amikor Putyin elnök egyre inkább piaci alapokra helyezte az orosz-belarusz olajipari kapcsolatokat. Az orosz kormány először a Belarusz irányába exportált olajra vetett ki többletvámokat, de ezek még így is jelentősen alacsonyabbak voltak, mint más vásárlók terhei. 2011-től úgy döntöttek a Kremlben, hogy a Vámunión kívül eladott olajszármazékokból származó adóbevételeket egy az egyben át kell utalni Moszkvának, cserébe Belarusz ismét vámmentesen importálhatott olajat Oroszországból, ezzel is növelve az olajfinomítók profitját. Újabb könnyítést csak az hozott, amikor Belarusz 2014-ben csatlakozott az Eurázsiai Unióhoz: Putyin cserébe 1,5 milliárd dollárt hagyott a minszki költségvetésben, ezzel is elismerve Lukasenko érdemeit.

Oroszország megérezte az ukrán válság miatt meghozott nyugati szankciók hatásait, valamint az olajár 2015-ös mélyrepülése is komoly nyomást helyezett az orosz állami költségvetésre. Erre válaszul a Kreml úgy döntött, a magas hozzáadott értékű termékek exportját kívánja elősegíteni, hogy ezzel is növelje az állami bevételeket. Ennek megfelelően növelték a nyersolaj exportköltségeit, míg az olajszármazékok vámtételeit csökkentették, ezzel kívánva támogatni a helyi finomítói kapacitások fejlesztését. Ez viszont komolyan és negatívan érinti a kizárólag orosz nyersolaj feldolgozására, valamint ezen termékek exportjára specializálódott belarusz olajipart, mert más forrásból nem tudnak versenyképes áron olajat beszerezni (néhány évvel ezelőtt Lukasenko ugyan bejelentette, hogy Venezuelától és Azerbajdzsántól vásároltak nagyobb mennyiségű olajat, ennek azonban csak politikai jelentősége volt tekintette arra, hogy az vámmentes orosz olajnál olcsóbbat nem tud beszerezni Belarusz).

A belarusz gazdaság egyik pillére tehát jelentős orosz befolyás alatt áll, annak nyereségessége elsősorban a Kreml jóindulatán múlik. Lukasenko mozgásterét jelentősen befolyásolja Putyin politikája, ugyanis egy esetleges kenyértörés esetén nem csak a helyi lakosság, hanem az állami bevételek is komoly csapást szenvednének el egy lehetséges áremelés során.

Földgáz

A Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint Belarusz minimális mennyiségben állít elő földgázt, az ország majdnem száz százalékban az orosz importtól függ. Emellett a gazdasági és a lakossági szektor földgáz-kitettsége is jelentős: az országban előállított áram majdnem száz százalékát gáztüzelésű erőművekben termelik meg, és a távhő-ellátásban is 87 százalékos piaci részesedése van a földgáznak. A lakossági és ipari felhasználás is a két legnagyobb tétel: a legnagyobb felhasználó a lakosság, ezt követi az ipar valamint a vegyipar, a belarusz gazdaság így jelentős mértékben az orosz importtól függ, nem is beszélve a lakosságról, aminek a megfizethető gázárak rendkívül fontosak, az állam pedig mindent megtesz azért, hogy az esetleges elégedetlenséget az alacsony rezsiköltségekkel próbálja meg kiegyensúlyozni.

Belarusz számára – hasonlóan Ukrajnához – az orosz gázimport, valamint a gáz ára kiemelt fontossággal bír. Nem csoda, hogy a Gazprom számos alkalommal nyúlt már a csapokhoz, amikor nyomást kellett gyakorolni a Lukasenko-rezsimre. Belarusz – többek között az Eurázsiai Unióban meglévő tagsága miatt – a nyugat- és közép-európai árakhoz képest rendkívül olcsón jut gázhoz, 2015 második félévében alig 142 dollárt fizettek ezer köbméter fűtőanyagért (ez nagyjából fele-harmada a régió többi országa által fizetett árnak). Ez Moszkva részéről nyilvánvalóan politikai döntés, ugyanis a piaci árakat a belarusz fogyasztók (úgy az ipari mint a lakossági felhasználók) nem tudnák megfizetni, a szektor az alacsony áraknak köszönhetően ugyanis még mindig rossz hatékonysággal működik, az infrastruktúra a szovjet időkből maradt az országra.

Lukasenko számára létfontosságú az alacsony gázár, ugyanis ezzel tudja az egyre rosszabbul élő lakosság körében fenntartani a nyugalmat. A választások előtt ezért is volt fontos az őszi árazás mielőbbi bejelentése, valamint Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök nyilatkozata arról, hogy a két ország hamarosan megállapodhat a 2016. évi árakról. Az orosz rubel árfolyamingadozása és az olajár zuhanása nem könnyítették meg a tárgyalók dolgát, az olajár-indexált szerződések felülvizsgálata a jelenlegi kiszámíthatatlan piaci környezetben rendkívül nehéz. Lukasenko számára ezért apró győzelmet jelenthet Medvegyev szeptember 29-i bejelentése, ezzel ugyanis meg tudja nyugtatni a választókat, és el tudja kerülni a választások előtti bizonytalanságot.

Atomenergia

Belarusz szénhidrogénektől való függősége jogosan vetette fel annak igényét, hogy a kormány új erőművek megépítésével próbálja meg csökkenteni az ország gázfüggőségét. Ennek érdekében egy új szénerőművet és négy vízierőművet, valamint egy atomerőművet kívánnak megépíteni a közeljövőben. Ezzel az ország energiafüggetlenségi mutatója a jelenlegi 10 százalékról 25-30 százalékra nőne. Egyes számítások szerint ezzel akár évi ötmilliárd köbméterrel is lehetne csökkenteni a gázimportot, ami akár 800 millió dolláros megtakarítást is jelenthetne az ország számára.

A belarusz vezetés 2006-ban döntött egy új atomerőmű megépítése mellett, miután kizárták annak lehetőségét, hogy más, esetleg Ukrajnában vagy Oroszországban meglévő erőműben vásároljanak részesedést. A tervek szerint Osztrovecben két reaktort építenének majd, összesen 2400 MWh kapacitással. A kormány több vállalattól is ajánlatot kért, majd végül az orosz Atomsztrojexport nyerte el a megbízást (miután az orosz Eximbank mintegy kétmilliárd dolláros támogatást nyújtott a munkák megkezdéséhez.

A tervek szerint az erőmű 2018-ra épül majd meg, érdekessége viszont, hogy nagyon közel van a litván határhoz, és alig 55 kilométerre található Vilniustól, ami többször is a litván kormány hivatalos tiltakozásához vezetett. Az osztroveci erőműnek magyar vonatkozása is van: az új telep ugyanazokkal a VVER-1200 típusú reaktorokkal működik majd, amelyeket az oroszok a paksi atomerőműbe is be fognak építeni.

Kérdéses persze, hogy az oroszoktól, orosz hitelből vásárolt atomerőmű mennyiben csökkenti az ország energetikai függőségét, az viszont tény, hogy ezzel a gázfogyasztást jelentősen csökkenteni lehet. Jelenleg a belarusz áramtermelés túlnyomó többségét a gáztüzelésű erőművek adják. Az atomerőmű megépítésével jelentősen csökkenthető a károsanyag-kibocsátás, és megbízható alaperőművet lehet majd beépíteni a belarusz hálózatba. Természetesen még nem biztos, hogy 2018-ban valóban üzembe fog állni az új erőmű, azonban a kormány komoly várakozásokkal néz a fejlesztések elé.

Tranzit

A belarusz vezetés oroszoknak való kiszolgáltatottságát leginkább a belarusz gáztranziton keresztül lehet bemutatni. Az ország a Jamal-Európa vezetéken ül, azonban az ebben rejlő lehetőségeket soha nem tudta igazán kihasználni. Egyrészt ez a vezeték nem olyan nagy kapacitású, mint az Ukrajnán és Szlovákián keresztülhaladó Testvériség, másrészt Minszk nem állt ellen kellőképpen azoknak az orosz nyomásgyakorlási kísérleteknek, amelyek végül a tranzitot bonyolító BelTranszGaz orosz kézbe kerüléséig vezettek.

Belarusz, mint az előbb láttuk szinte teljesen ki van szolgáltatva az orosz gázexportnak, más jelentős forrása nem lévén az ország csak a Gazprom jóindulatában bízhat, ha alacsonyan kívánja tartani az árakat. A Gazprom a 2000-es évek közepén kezdett bele a mid- és downstream befektetéseinek felpörgetésébe, és próbálta megszerezni az Európába vezető infrastruktúrát. Ukrajna keményen ellenállt, ennek következménye is volt a 2006-os és 2009-es gázháború, amit Európában is lehetett érezni. Minszk azonban kiszolgáltatottsága és Lukasenko elszigeteltsége miatt nem tudott ellenállni az orosz nyomásnak, így 2007 és 2010 között a Gazprom lassacskán megszerezte a BelTranszGaz ötven százalékát. Ezzel a minszki kormánynak sikerült is alacsonyan tartania az árakat, viszont egyre fogytak a kártyái az oroszokkal szemben. Végül 2011-ben, a fűtési szezon kezdetén született kormányközi megállapodás arról, hogy a Gazprom a BelTranszGaz maradék 50 százalékát is megvásárolja, így teljesen orosz kézbe került a vállalat.

Ironikus módon mire a Gazpromnak sikerült megszereznie a belarusz céget, addigra az egész üzlet jelentéktelenné vált, időközben ugyanis sikerült megépíteni és üzembe helyezni az Északi Áramlatot. Az egyik legfontosabb német piacnak így közvetlen összeköttetése lett az orosz ellátókkal, Belarusz és Lengyelország tranzitszerepe, valamint a Jamal-Európa vezeték pedig nagyrészt feleslegessé vált. Moszkva kezében az Északi Áramlat komoly fegyver lett: most már úgy tudták levágni az ellátási hálózatról Minszket és Varsót, hogy közben a legfontosabb német vevőknek nem okoztak kárt. Lengyelország igyekezett mielőbb alternatív források után nézni: egyrészt nyitott a német piac felé, másrészt sürgősen belekezdett saját LNG-termináljának kiépítésébe annak érdekében, hogy minél kevésbé függjön az orosz ellátástól és a belarusz tranzittól.

Belarusz – mivel nincsen tengerpartja, valamint Lukasenko nem igazán számíthatott nemzetközi támogatásra – ezzel a lépéssel tranzitországból végfelhasználó lett. Minszk most már nem tudja azzal zsarolni az oroszokat, hogy ha túl magasra emeli a Gazprom az árat, akkor lezárja a tranzitot, ahogyan azt Ukrajna tette korábban. Minszk ezzel szinte minden ütőkártyáját elveszítette a gázjátszmában, és ma már csak a Gazprom és a Kreml döntésén múlik, milyen árat kér a belarusz fogyasztóktól a gázért. Ezt Moszkva tudatosan ki is használja, és ezzel a Putyin kezében lévő gázfegyver még hatásosabb, mint bármikor korábban.

Összességében elmondható, hogy az energiaárak létfontosságúak bármilyen belarusz kormány számára, az árakra azonban csak Moszkva tud hatást gyakorolni, Minszk nem. Az olajszektor az olcsó orosz olaj feldolgozására és nyugati exportjára épül, egy esetleges áremelés pedig az egész iparágat tönkreteheti. A gázpiacon szintén extrém kiszolgáltatottságot láthatunk Minszk oldaláról: ha a Gazprom elzárja a csapokat, nem csak a távfűtés, hanem a teljes áramtermelés is leáll. Tartalékai nem lévén Lukasenkónak kiemelt figyelmet kell fordítani arra, hogy megőrizze Moszkva jóindulatát – ez pedig egyértelmű határt szab mindenfajta nyugati közeledésnek vagy rendszerváltási kísérletnek.