Betekintés a Szlovák emlékezetpolitikába

Egy ország történelmi múltjának feltárása és interpretálása sok mindent elárul az adott társadalomról, vezető elitről és politikai rendszerről. Az adott éra szolgálja-e az emlékezetpolitikát vagy fordítva? Milyen tendenciák figyelhetőek meg a szlovák emlékezetpolitika alakulásában?

Az emlékezetpolitika nem csak a történelmi múlt vagy annak egy részére adott értelmezés. Több mint hősöknek és áldozatoknak állított emlékmű. Célja a folytonosság megteremtése, ami a társadalmi önmeghatározás eleme. A szlovák emlékezetpolitikában e folytonosság kezdetének az 1939-ben kikiáltott független Szlovákiát tekintik. Az 1993 utáni történetírás ezt az időszakot a függetlenségi törekvések beteljesüléseként említi.

Mečiar-féle emlékezetpolitika

Vladimir Mečiar miniszterelnöki tevékenysége ellentmondásos, azonban vitathatatlan, hogy az elmúlt két és fél évtizedben kulcsszereplő volt a szlovák politikai életben. Václav Klaus cseh miniszterelnökkel közösen munkálkodtak Csehszlovákia kettéválásán, amivel létrejöhetett a Szlovák Köztársaság. Emlékezetpolitikájában visszanyúlt a 19. századi ideológiákhoz, a nacionalizmushoz. Nem meglepő, hogy politikája alappillére az 1939-ben létrehozott szlovák bábállam hat éves történelme volt. Ennek bizonyítéka a Milan S.  Ďurica nevéhez fűződő oktatási segédkönyv, amelynek jelentős része a bábállam fennállásával és annak elnökével Jozef Tisoval foglalkozik. A mű Tiso személyiségét próbálta elhelyezni, újraértelmezni a történelemben. Ďurica tevékenysége nem csupán a Mečiar – érában volt érezhető, hanem a Fico féle emlékezetpolitikára is hatást gyakorolt.

Dzurinda intézményesített

Tevékenysége kevésbé ellentmondásos, mint elődjének, emlékezetpolitikája nem kavart nagy port, mégis meghatározó elemeket hozott létre. 2002-ben hívta életre Ján Langoš vezetésével a Nemzeti Emlékezet Intézetét (ÚPN), melynek célja az 1949 és 1989 közötti időszak tárgyilagos értékelése, dokumentumok és információk közlése, elismerések kiosztása, publikációk, kiállítások és szemináriumok szervezése. 2008-ban az intézetnek meggyűlt a baja Ján Slotával a Szlovák Nemzeti Párt elnökével, ugyanis Slota az ÚPN megszűntetését kezdeményezte. Az ÚPN levéltárából előkerültek olyan dokumentumok, amelyek szerint Slota a 70-es években egy bűnbanda tagja volt. Az ÚPN darázsfészekbe nyúlt, amikor nyilvánosságra hozta a kommunista állam ügynöklistáit, amin többek között az akkori Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója is szerepel besúgóként. Az intézet megszüntetésének kezdeményezését Mečiar is támogatta. Slota végül nem vitte végig tervét, az ÚPN folytatja tevékenységét. 

Fico aktív

Elődeihez képest Robert Fico aktív emlékezetpolitikát folytatott. 2005-ben és 2006-ban két emlékművet is felavatott Csatán és Dunaszerdahelyen, a roma holokauszt áldozatainak emlékére. Fico akkor azt nyilatkozta, hogy az új kormány nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a történelem e korszaka bekerüljön a tankönyvekbe, hiszen a hibákat a történelem ismeretével lehet elkerülni. 2007-ben került sor a nagy port kavart eseményre, a Beneš – dekrétum megerősítésére. Szintén 2007-ben fogadták el a Lex Hlinka-t, ami Andrej Hlinka érdemeinek megemlékezéséről szóló törvénytervezet volt. Hlinka a második világháború előtti időszak egyik legjelentősebb nacionalista politikusa volt. Személye viták tárgyát képezte, főként antiszemitizmusa miatt. Az 1991-ben megjelent Szlovák Nemzeti Életrajzokban Hlinkát úgy jelölik, mint a szlovák nemzeti törekvések egyik legjelentősebb képviselőjét. Ezt a képet erősítette meg a Fico-féle Lex Hlinka.

2010 júniusában leplezték le Szvatopluk szobrát a pozsonyi várban. A szobor felállítását Fico kezdeményezte. 2008-ban azt nyilatkozta, hogy a globalizálódó világban hazafiasságra akarja nevelni a fiatalokat és célja a szlovák nemzeti identitás erősítése. A 7.8 méter magas bronz alkotás ennek a célkitűzésnek felelhet meg. 

A 19. században a közép-európai régió identitás alakulásának jellemzője, hogy önmagukat gyakran más nemzetekhez képest határozták meg. Így történt ez Szlovákia esetében is. Az elmúlt két évtized emlékezetpolitikája nem egységes. A fenti rövid összefoglaló jól mutatja, hogy a múlt értelmezése a politika szolgálatába állítható és azt is, hogy nincs egységes álláspont, értelmezés a második világháborúról és az azt követő időszakról.