Sötétben működik a negyedik hatalmi ág

A becslések szerint mára közel 30 000 lobbista igyekszik befolyásolni a brüsszeli döntéshozatalt: ez nagyjából megegyezik az Európai Bizottság összes alkalmazottjának számával. Ezzel az Európai Unió nem hivatalos fővárosa Washington után immár a második legnagyobb „lobbiváros” a világon. Számítások szerint akár az uniós jogalkotás háromnegyedét is befolyásolhatják a brüsszeli európai negyed szívében található rue Belliard számtalan üveg irodaházának kijáróemberei. A probléma viszont nem a tevékenységgel van, hanem az átláthatatlansággal.

Az uniós intézményközi egyeztetéseken, vitákon egyértelműen tapintható a megváltozott hangulat és az elmozduló erőviszonyok: a legtöbb esetben az évtizedekig kissé lekezelt, hátratolt parlament diktálja a tempót, a képviselők harcosan beleállnak a legapróbb vitába, ami számukra az EP tiszteletének hiányát jelzi a Tanács aktuális elnöksége, vagy a Bizottság részéről. A másik oldal pedig érezhetően kompomisszumkészebben, óvatosabban ül tárgyalóasztalhoz. A Lisszaboni Szerződéssel az Európai Parlament hatáskörei jelentősen erősödtek, az ún. rendes jogalkotási eljárás keretében (az uniós joganyag háromnegyede ebben a formában kerül elfogadásra) a parlament támogatása nélkül lehetetlen bármilyen kezdeményezést keresztülvinni.

A változás egyértelműen egy trend része, az EU demokratikus jellegét hivatott erősíteni. Az unió népképviseleti szerve pedig haladna tovább a megkezdett úton, melynek következő lépcsőjeként a Bizottság törvénykezdeményezési monopóliumának megszüntetését tekintik, hasonló lehetőséget kivívva a parlament számára is. A tagállamoknak ehhez egészen biztosan lesz még néhány szava, az erőviszonyok átrendeződése azonban már most is érzékelhető.

Az érdekérvényesítésre törekvő lobbiipar a kilencvenes évek óta folyamatosan lépést tart az európai jogalkotás változó struktúrájával: az EU-jog szupremáciájával, vagyis nemzeti jog felettiségével egy időben rögtön megindult mind az európai, mind a külföldi cégek brüsszeli jelenlétének kiépítése, akkor még elsősorban a Bizottság körül. Az elmúlt évek változásaira reagálva aztán egyre nagyobb hangsúlyt kezdtek fektetni a parlamenti kapcsolatok ápolására is, felismerve, hogy a készülő szabályozástervezetek módosítását itt a legkönnyebb elérni, hiszen a politikusok többsége nem kifejezett szakember (a bizottság technokratáihoz képest legalábbis), ráadásul erőforrás szűkében is vannak, így szükség van az egyes iparágak és érdekcsoportok szaktudására. Az EU azonban nem tudott lépést tartani, és a mai napig nem sikerült érdemben szabályozni az egyébként természetes jelenséget.

Ördögtől való-e a lobbizás?

A probléma tehát nem új keletű, és a megoldáshoz sem kellene feltalálni a spanyolviaszt. Az Egyesült Államokban Jack Abramoff nevéhez fűződik az a botrány, ami végül a lobbitevékenység – egészen jól működő – szabályozásával végződött. Az ügy felgöngyölítéséig Abramoff keze gyakorlatilag mindenhová elért, szinte kedvére módosította a kongresszusban a törvénytervezeteket sokszor korrupt kapcsolatainak köszönhetően, miközben senki nem tudott pontos információt megbízóiról. Egyes uniós tisztviselők előszeretettel utasítják el a szabályozás szükségességét azzal, hogy „Európában nincsenek Jack Abramoffok”. A magabiztos állítás megkérdőjelezéséhez elég megnézni, hány amerikai cég bérel irodát Brüsszelben. Ugyanazok a cégek, akik az Abramoff-féléket megbízták, az európai piacon is jelen vannak. Azt hinni, hogy itt más módszerekkel dolgoznának, több mint naivitás.

A lobbizás ugyanakkor a demokrácia és a közvetlen képviselet elengedhetetlen és hasznos kelléke. Mind nemzeti, mind uniós szinten szükség van az egyes érdekcsoportok meghallgatására a jó döntéshozatal érdekében. Enélkül sem a tisztviselők, sem a politikusok nem lehetnek pontosan tisztában azzal, hogy az egyes ágazatok munkaadói milyen problémákkal szembesülnek, mit látnak megoldandó feladatnak, valamint az egyéb társadalmi csoportok, NGO-k, szakértők milyen buktatóktól tartanak bizonyos terület szabályozása kapcsán. A lobbizás legitim, hasznos és szükséges tevékenység, a civil szféra és a piacgazdaság működésének fontos intézménye.

A probléma akkor merül fel, ha ez a folyamat átláthatatlan és követhetetlen. Ilyen esetekben egyrészt bizonyos érdekcsoportok jóval nagyobb eséllyel tudnak hatni a jogalkotás folyamatára, mint mások (egy nemzetközi cég és egy nem kormányzati szervezet költségvetése értelemszerűen különböző), a piac szempontjából érzékeny információhoz, ezáltal pedig versenyelőnyhöz jutnak, ráadásul a nyilvánosság felügyelete nélkül született eredmények antidemokratikusak és politikai korrupciót szülnek. Ahogy Claude Turmes, zöld EP-képviselő fogalmazott: „A lobbi olyan, mint a prostitúció: mindig létezni fog, a teljes tiltás kísérlete pedig csak a feketepiacot erősíti”. Az Európai Unió esetében raadásul a közvélemény felügyeletének hiányát növeli, hogy a média kevésbé foglalkozik az európai jogalkotással, mint a nemzeti parlamentek obskurus ügyeivel.

Kényelmesebb az árnyékban

Az Egyesült Államok kötelező érvényű regisztert vezetett a lobbitevékenység felügyeletének érdekében, Európában 2011-re sikerült egy önkéntes regisztert felállítani. A Corporate Europe Observatory nevű NGO becslése szerint a Brüsszelben aktív lobbisták körülbelül kétharmada nem használja a rendszert. Nincs miért, jobb nekik a nyomtalanság. A hivatkozási alap az ilyen típusú képviseletet ellátó tanácsadó cégeknél a megbízókkal szembeni titoktartás és diszkréció.

A dohánykereskedelemről szóló irányelv kapcsán (az irányelv többek között betiltja a mentolos cigarettákat és 65 százalékra növeli a dobozon az elrettentő célzatú képek méretét) a Philip Morris elképesztő méretű lobbijának járt utána a The Guardian. Az egyik legnagyobb dohányipari cég 161 embert foglalkoztatott a befolyásolás érdekében milliós költségvetéséből, miközben a képviselők 30 százalékával legalább egyszer találkoztak lobbistáik. Amíg mindez szabályozatlanul és zárt ajtók mögött történik, értelemszerűen az ellentétes érdekek érvényesítése szinte lehetetlen. De az energiaszektorban is hasonlóan torzak az erőviszonyok, az alakuló Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség kapcsán pedig szintén az a bizalmatlanság fő oka, hogy nem lehet pontosan tudni, kik „segítik” a döntéshozatalt. Részben ennek az átláthatatlanságnak köszönhető, hogy az európaiak mindössze 36 százaléka bízik az Európai Parlamentben a Pew Research Center friss felmérése szerint.

A parlamentben egy-egy képviselőnek három asszisztense lehet, ekkora az erőforrás a tervezetek vitáját előkészítő kutatómunkára, miközben egy szenátor 20-30 fős stábbal dolgozik az Egyesült Államokban. Az erőforrások a parlamentben nem tartottak lépést a megnövekedett felelősséggel és munkamennyiséggel, így szinte elképzelhetetlen volna a képviselők és asszisztenseik munkája az ipari és civil szervezetek információszolgáltatása nélkül.

Ahhoz, hogy mindez az egyenlő képviseleten alapulva, átláthatóan és demokratikusan működjön, egyszerű szabályozásra volna szükség. Ahogyan szinte minden parlamenti jegyzőkönyv és dokumentum nyilvános (ezen a téren az EP jóval a nemzeti parlamentek előtt jár transzparenciában), úgy egyértelműen nyomon követhetővé kell tenni a képviselők lobbistákkal való találkozóit is. Ehhez elsősorban kötelezővé kell tenni az európai regisztert, melyből kiderülne, hogy adott lobbista kinek a megbízásából, milyen ügyön és mekkora költségvetéssel dolgozik, valamint kivel találkozik a Parlament részéről. Szélsőséges esetben jegyzőkönyv is készülhetne ezekről a találkozókról (egyébként jelenleg is vannak olyan képviselők az EP-ben, akik csak regisztrált partnerekkel hajlandóak találkozót egyeztetni). Az Európai Parlament hivatalos célkitűzése a kötelező rendszer 2016-os bevezetése, ehhez azonban a tagállamok egyetértésére is szükség lesz, akik gyakran saját diplomáciai képviseletüket is lobbiként használjak. Átmeneti megoldásként a megegyezésig akár egy korlátozott keretet lehetne felállítani arra, hogy egy hónapban egy képviselő hány regisztrálatlan partnerrel találkozhat, bár ennek nyomon követése igen nehézkes volna.

Ez a rendszer lehetőséget biztosítana egy olyan szabályozásra, ami lehetővé teszi és biztosítja, hogy minden adott szabályozásban érintett fél hangja meghallgatásra kerüljön. Ezzel együtt egy jogalkotási „lábnyom” is létrejönne, ami nyilvánosan elérhető módon dokumentálná, hogy milyen külső szervezetek mondták el véleményüket egyes tervezetek kapcsán. Egy ilyen rendszer kialakítása segíthetné, hogy ez a megbélyegzett tevékenység betölthesse valós funkcióját és a demokrácia megnyilvánulási formájaként szakértelmet biztosítson a törvényhozásnak a jelenlegi átláthatatlan, korrupciót és euroszkepticizmust eredményező tevékenység helyett.