Erdogan leugrik a demokrácia villamosáról?

Hol vagyunk már azokhoz az időkhöz képest, amikor tudományos körökben azon vitatkoztak az arab tavasszal összefüggésben, hogy létezik-e követendő török modell? Törökország vezetése egyre gyakrabban megy szembe a jogállamisággal. Helyzetértékelés az önkormányzati választások előtt.

„Nem érdekel, hogy mit mond a nemzetközi közösség. Mindenki láthatja majd a Török Köztársaság erejét” – mondta Recep Tayyip Erdogan az őt és kormányát ért kemény nyugati bírálatokkal kapcsolatban. A török kormány múlt csütörtökön kapcsolta le a Twittert arra hivatkozva, hogy a mikroblogon kiszivárgó információkkal próbálták lejáratni a politikai vezetést. Az ankarai bíróság azóta feloldotta a döntést, egy nappal azután, hogy Erdogan bejelentette: kitartanak a blokkolás mellett, továbbá kilátásba helyezik a Facebook és a Youtube csatornák leállítását is. A miniszterelnök az önkormányzati kampányhajrában csapott oda a közösségi médiának, amit szerinte ellenzéki csoportok a kormány besározására használnak, a tavaly december 17-én robbant korrupciós botrány egyes információit ugyanis ezeken a fórumokon szivárogtatták ki. A Twitter szerdán belement, hogy eltávolít egy-két bejegyzést, de Erdogannak ez nem elég: szerinte legalább 700 posztot kellene törölniük.  

Komédiába fulladt a tiltás

A jogállamisággal ellentétes döntés nem csak belföldön verte ki a biztosítékot: a nemzetközi közösség, köztük az Európai Unió rögtön össztűz alá vette Ankarát, az internetet pedig elárasztották az Erdogant diktátorként ábrázoló mémek. A tiltás egyébként fordítva sült el: Törökországban több mint 12 millióan használják a Twittert, főként fiatalok, és a bejelentés után megsokszorozódott a posztok száma, a felhasználók többsége ugyanis ki tudta kerülni a blokkolást. „Egy olyan miniszterelnököt alkottatok, aki 140 karaktertől fél” – mondta ezzel összefüggésben hétvégi kampányrendezvényén Kemal Kilicdaroglu, a Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke. Még a miniszterelnök szövetségesének számító Abdullah Gül államfő is a tiltás feloldását szorgalmazta, habár kettejük esetében néha felmerül a jó zsaru-rossz zsaru szereposztás is.

Már nem működik a kémia a szövetségesek között

Korábbi cikkünkben megmutattuk, hogy milyen hatalmi kötélhúzás áll a tavaly év végén kirobbant korrupciós ügyek hátterében. Egyelőre nem tudni, hogy a cipősdobozokba rejtett dollármilliók, az Iránnal tiltott üzleteket bonyolító Halk Bank ügyletei mikor és mekkorát robbantak volna, ha Fethullah Gülennek, Erdogan iszlamista riválisának egyáltalán nincsen befolyása a rendőrségre és az igazságszolgáltatásra. A miniszterelnök még 2002-es hatalomra kerülésekor lépett szövetségre az Amerikában élő befolyásos vallási vezetővel, akivel közös ellenségképük volt: a szekuláris értékek felett őrködő hadsereg, amely eddig négy alkalommal hajtott végre puccsot Törökországban (’60, ’71, ’80, ’97). Erdoganék azonban két ciklus alatt sikerrel megtörték a katonai vezetés hatalmát, így a Gülennel kötött véd- és dacszövetség is meggyengült. 

Mindezek tükrében felértékelődött a vasárnapi törökországi helyhatósági választások súlya: az emberek nemcsak polgármestereikről döntenek majd, hanem arról is, hogy bizalmat szavaznak-e a korrupciós botrányba keveredett kormánypártnak. Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) tizenkét éve vezeti az országot, és regnálásuk óta most először vetődött rájuk a korrumpálhatóság árnyéka, Erdogan pedig egyre agresszívabban reagálja le az őt ért támadásokat. Már a tavaly nyári Gezi-parki tüntetésekkor is nemzetközi összeesküvésről beszélt, amelyben – a gülenistákra utalva – belföldi és külföldi erők igyekeztek lejáratni a kormányt.

Annyi bizonyos, hogy Törökországban két iszlamista hatalmi bázis küzd a befolyásért, s noha Erdogan áll a kormánytöbbség élén, a Hizmettel (a Gülenhez hű Szolgálattal) történő szakítás és a közelmúlt eseményei válságot okoztak az AKP-ban. Tavaly ősz óta hat képviselő mondott le a szervezetben tapasztalt autoriter döntéshozatal miatt, nem is beszélve a korrupciós botrány okozta kényszer-kormányátalakításról, aminek keretében tíz miniszter távozott a posztjáról.

Lakmuszteszt lesz a vasárnapi választás 

Erdogan egyébként tudatosan igyekszik rájátszani az obskúrus összeesküvés-elméletekre, a török társadalom fogékonyságát pedig a GENAR intézet felmérése is igazolja: a megkérdezettek 57 százaléka szerint a decemberi botrány valójában nem a korrupció felszámolásáról szól, 73,9 százalékuk hisz egy párhuzamos államhatalomban, és 70,6 százalékuk szerint nemzetközi erők tehetnek a botrányról. Ez egyébként részben annak is betudható, hogy a török társadalom az elmúlt tíz évben egyre inkább Amerika- és nyugatellenessé vált. 

Egyelőre nem tudni, hogy az AKP mennyiben sínyli majd meg a történteket, a vasárnapi voksolás mindenesetre fontos lakmuszteszt lesz a miniszterelnöknek, aki augusztusban indulni szeretne Törökország történetének első közvetlen elnökválasztásán. A Sonar kutatóközpont szerint a párt népszerűsége legfeljebb 4 százalékot esett a botrány óta: a MetroPOLL Stratégiai és Társadalmi Kutatóközpont március 4-i felmérése szerint stabilan 37 százalékon áll, de a török agytrösztök szerint támogatottsága 43 és 50 százalék között mozog. 

Befeketedett villanykörte

Erdogan vezetését mindig is a kemény kéz politikája jellemezte, de az elmúlt években egyre konzervatívabb irányt vett. Isztambul volt polgármesterét 1998-ban tíz hónap fegyházbüntetésre ítélték vallási gyűlölet szításáért, egy délkelet-törökországi szereplésekor Ziya Gökalp török költő versét felidézve azt mondta: „a mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a híveink a katonáink”. Később azonban a német CDU mintájára részben az ő hatására lett az AKP mérsékelt iszlamista gyűjtőpárt. A „pragmatikus muszlim párt” nevének kezdőbetűje (AK) törökül a tiszta, makulátlan, fehér szavakat jelöli, jelvényén egy világító villanykörtével, amely a korrupciómentes társadalmi tisztaságot, és a szegénység enyhítésére való törekvést hivatott szimbolizálni. 

A szekuláris baloldali szavazók egy részének tetszett, hogy politikájának homlokterében eleinte Törökország európai integrációja állt: a csatlakozási tárgyalásokat is Erdogan kormánya kezdte meg 2005-ben, de a folyamat az elmúlt években több okból is megrekedt. Ankara most úgy viselkedik az Európai Unióval, mint egy sértett, de büszke szerető, és láthatóan kevésbé töri magát, hogy megfeleljen a csatlakozási kritériumoknak. Magabiztossága abból eredt, hogy a globális pénzügyi válságban Törökország gazdasági teljesítményét irigyelte fél Európa: tíz év alatt megduplázta a GDP-t. (A mostani korrupciós botrány azonban erősen megrázta a nemzeti valutát.) 

Csorbult a hatalmi ágak elválasztása

Nagyobb aggodalomra ad okot az igazságszolgáltatás függetlenségének helyzete, a kormány ugyanis könyékig beavatkozott a korrupciós botrány felszámolásának folyamatába. A nyomozást lassítja, hogy módosították a rendőrségi szabályzatot: minden folyamatban lévő esetről értesíteni kell a feletteseket. A lépést utólag alkotmányellenesnek minősítette a Bírák és Ügyészek Tanácsa (HSYK), mire a kormány azzal reagált, hogy kiterjesztette az igazságügyi miniszter szervezetre gyakorolt hatáskörét. Félreállították továbbá a nyomozást elrendelő ügyészeket, és tisztogatást hajtottak végre a rendőrségben: emberek százait bocsátották el vagy helyezték át más részlegre.

Erdogan mindig előszeretettel hangsúlyozza, hogy Törökország demokrácia, ehhez képest rezzenéstelen arccal avatkozott be a hatalmi ágak szétválasztásába, de a Twitter-támadás sem feltétlenül a sajtó- és szólásszabadságot erősíti. „A demokrácia olyan, mint egy villamos, amelyről ott szállunk le, ahol akarunk” – mondta még radikális politikusként, az AKP megalapítása előtt. A pártot aztán háromszor vezette egymás után győzelemre, konzervatív demokrata köntösben, 2007-es második kormányalakításakor még baloldali politikusokat is képes volt integrálni a szervezetbe. Az AKP szavazóbázisa stabil, de a tavalyi tüntetéssorozatok egyértelműen megmutatták, hogy a társadalom egy része nem kér az ellentmondást nem tűrő, magánéletig ható politikai irányításból.

Törökország kiesett az eminensek klubjából

Hol vagyunk már azokhoz az időkhöz képest, amikor tudományos körökben azon vitatkoztak az arab tavasszal összefüggésben, hogy létezik-e követendő török modell? Amikor az átalakuló térségbeli országoknak egyesek Törökországgal – mint az iszlám értékeket a demokráciával összeegyeztető állammal – példálóztak? Az elmúlt hónapok eseményeit látva fényévekre. Nyugati szövetségeseik láthatóan csalódottak: Törökország második legnagyobb NATO-hadseregével az Egyesült Államok megbízható partnere volt, Obama elnök pedig 2012-ben még azt mondta: Erdogan egyike annak a legfontosabb öt külföldi vezetőnek, akivel rendszeresen egyeztet, az elmúlt két évben azonban egyre terheltebbé vált az amerikai-török viszony. Nem vették jó néven azt sem, hogy az USA törökországi nagykövetét – mint a nemzetközi összeesküvés egyik szereplőjét – bevonták a korrupciós botrányba. Az EU leggyakrabban az emberi jogok tiszteletben tartását kifogásolja: Törökország még Kínánál is több újságírót tart fogva, az államellenes összeesküvéseket leleplezni hivatott Ergenekon-perben pedig baloldali értelmiségiek sokaságát, köztük sok diákot börtönöztek be.

A Taksim téri rendőrattak volt az intolerancia kezdete, az elmúlt hónapok belpolitikai eseményei pedig azt mutatják, hogy Erdogan nemcsak ellenségeitől tart, hanem szövetségeseitől is. Feltehetően azért támad egyre agresszívabban, mert érzi, hogy politikailag valóban sebezhetővé vált. Kérdéses például, hogy hány gülenista tervezi még a parlamenti mandátumáról való lemondást: a kormányozhatóság egyelőre nincsen veszélyben, de a kétharmados törvények módosításánál bajban lesznek. Erdogannak már az is nagy kudarc, hogy le kellett venni a napirendről az elnöki rendszer bevezetésének kérdését, egyrészt mivel nincs meg a kétharmados többségük, másrészt a belpolitikai válság közepette fel kellett függeszteniük az új alkotmány kidolgozásán fáradozó bizottság munkáját. A miniszterelnök ugyanis – aki pártja szabályzatának értelmében többé nem jelölhető kormányfőnek – az államfői székbe szeretné átmenteni hatalmát. Azt azonban még ő sem tudja, hogy mekkora elnöki mozgásteret kap, ha megválasztják.