Krímen túli Harmadik Birodalom

1938 márciusában a hitleri Németország egyesült Ausztriával, a „testvérnépükkel”, annak ellenére, hogy az érvényben lévő nemzetközi szerződések tiltották azt. Az európai hatalmak szó nélkül eltűrték ezt a lépést, mert a fasiszta Németország egyre erősebb volt, Hitler pedig határtalanul népszerű – és nemcsak az országa határain belül. Az I. világháború óta épp hogy lábra állt öreg kontinens vezetői a fenntartott békét akarták megtartani minden áron, és abban bíztak, hogy Hitler megelégszik Ausztriával. Nem így történt, néhány hónappal később Hitler már Csehszlovákia egy részét követelte magának – arra hivatkozva, hogy az ott élő (szudéta)németek jogait védi. 1938. szeptemberében a müncheni egyezményben végül Németország Csehszlovákia ezen darabját elcsípte – brit és francia jóváhagyás mellett. Minél többet engedtek neki, Hitler annál többet akart, és egy évvel az Anschluss után, 1939. márciusában Csehszlovákia maradék területeit is megszállta. Utána pedig mint tudjuk már nem volt megállás, Lengyelország 1939. szeptember 1-ei megszállásával elkezdődött a II. világháború.

A világon jelenleg ebben a pillanatban több mint negyven kisebb vagy nagyobb intenzitású fegyveres konfliktus zajlik. Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az erőszakos, barbár, területekért zajló háborúk korszakát már rég magunk mögött hagytuk, de ez közel sem így van. Úgy tűnik az emberiség génkészletébe van ez kódolva, különben a hatalomért epedő uralkodók nem tudnák oly könnyen lázba hozni országuk lakosságát. Ha csak az elmúlt negyven év adatait nézzük, a viszonylagos béke korszakát itt Európában, világszerte közel húszmillió ember vesztette életét valamilyen háború következtében (afganisztáni háborúk, Irán-Irak közti háború, jugoszláv háború, Vietnám, szudáni polgárháború, nigériai polgárháború, Szíria és más konfliktusok). A II. világháború pedig a világ népességének 3 százalékát irtotta ki.

A béke egy két háború közötti, ideiglenes állapot. Egy igen törékeny állapot, és mindig akad egy birodalmi ambíciókkal rendelkező éhes államalakulat, amely megpróbálja felborítani a kialakult egyensúlyt. Miután a szovjet birodalom nem bírta ki a versenyt és összeomlott, a világon csak egy szuperhatalom maradt, amely onnantól gyakorlatilag bármit megtehetett, és ezzel rendszeresen vissza is élt egyfajta világcsendőr-szerepet játszva.

Csakhogy az elmúlt évtizedben a nyersanyagbevételekből megerősödött, politikailag erősen központosított Oroszország újra kopogtat az ajtón. Putyin birodalmat épít az összedőlt szovjet rendszer romjain, és egyre inkább szuperhatalomként szeretné pozícionálni az általa vezetett államot. Egyre közelebb kerülünk az általa kitűzött 2015-ös évhez, amikor is az egykori szovjet tagköztársaságok bevonásával egy Eurázsiai Unió születne meg.

A Szovjetunió szétesése óta eltelt években az Egyesült Államok többször is csúnyán orosz érdekeket sértett, és minden kétséget kizáróan a KGB-s múltú Vlagyimir Putyin már évek óta elégtételt szeretne venni. Elég Belgrád bombázására gondolni, vagy arra, hogy hogyan szorították ki fokozatosan Oroszországot Észak-Afrikából vagy Közel-Keletről. 2004-ben a narancsos forradalmak idején pedig Putyin biztosan sok mindent újragondolt és átértékelt az ukrán és a grúz események fényében.

A krími eseményekkel Putyin egy új játékba kezdett. Nyílt kihívást intézett a Nyugatnak, és most a Kremlből figyeli, hogy mi lesz a reakció. A reakció pedig elég halovány: az európai képviselők és Obama adminisztrációja „szankciókat fontolgat”, ráadásul ó jajj, leállították a Szocsiban nyáron tartandó G8-as csúcs előkészítését. Igen veszélyes lépésnek tűnik az is, hogy egyes orosz hivatalnokoknak korlátozhatják a Nyugatra való utazást… Egységes, komoly fellépés nincs, és a konfliktus csak tovább eszkalálódik.

A 2008-as orosz-grúz háború egy próba, egy teszt volt, mielőtt Putyin stratégiája második fázisába lépett. Akkor Vlagyimir Vlagyimirovics bebizonyosodhatott róla, hogy a Nyugat mindent megtesz azért, hogy azt a törékeny békét megőrizze – és persze a négymilliós Grúzia nem állhatott a béke útjában…

Sajnos kevés figyelmet szentelnek a nyilvánosságban az orosz katonai kiadásoknak, pedig lenne mitől félni: 2007 óta a katonai kiadások értéke megduplázódott Oroszországban, 2016-ra pedig megháromszorozódik. 2013-ban Oroszország 69 milliárd dollárt költött katonai kiadásokra, 2016-ra pedig ez 98 milliárd dollárra nő, ami a teljes orosz költségvetés 20,6 százalékát fogja kitenni – ez főleg a csökkenő gazdasági teljesítmény fényében különös. Igaz, mindezzel Oroszország „csak” a harmadik helyre zárkózik fel a katonai kiadások terén az USA (582,4 milliárd dollár) és Kína (139,2 milliárd dollár) mögött.

Ebben a fázisban Putyin még megállítható. Figyeli, hogy meddig mehet el, és mikor mondanak neki határozott nemet, de Európa hallgat. Annak idején egy bizonyos német diktátornak könnyen elnézték birodalma határainak a növelését Ausztria révén, majd pedig Csehszlovákia megszállása sem váltott ki komoly reakciókat. Az indokok igen hasonlóak voltak – Ausztriában is egy germán testvérnép élt, és a szudétanémetek is a hivatalos propaganda szerint erős védelemre szorultak.

Putyin addig fog elmenni, ameddig engedik neki. Cinikus kijelentéseivel teljesen a nevetség tárgyává teszi a nyugati hatalmakat, de ezt gyakorlatilag szó nélkül elnézik neki. A Szocsi Olimpia idején még szó sem volt semmiféle orosz beavatkozásról. Aztán amint vége lett az Olimpiának, elindultak az orosz „hadgyakorlatok”, de Putyin persze minden vádat hárított, és még az amerikai hírszerzés is határozottan állította, hogy ez csak fegyvercsörtetés, de semmiféle katonai akció nem készül Ukrajna ellen. Aztán mégsem így lett – ismeretlen katonai csapatok megszállták a krími félszigetet.

Az orosz fegyverzettel, orosz rendszámú „Tigris” páncélkocsikkal rendelkező katonákat Putyin egy sajtótájékoztatón mosollyal a száján letagadta, és „krími önvédelmi erőknek” nevezte őket, akik „helyi boltokban szerezték a felszerelésüket”.

A Krími Autonóm Köztársaság kormányát közben leváltották egy saját embert kinevezve az élére és május 25-re referendumot hirdettek arról, hogy Krím szélesebb politikai jogokat kapjon Ukrajnán belül (az a bizonyos 1992-es alkotmányhoz való visszatérés). Tegyük hozzá, hogy ennek nem sok legitimitása lenne, hiszen területi kérdésekről döntő referendumot Ukrajna törvényei szerint csakis országos népszavazással lehetne eldönteni.

Putyin persze mindenkit megnyugtatott, hogy tiszteletben tartja a nemzetközi egyezményeket és a budapesti memorandumot, és Ukrajna területi sértetlensége megkérdőjelezhetetlen. Alig telt el néhány nap, és a referendumot március 30-ra tették át. Újabb néhány nap elteltével a referendum kérdése már nem a szélesebb jogkört biztosító státusz, hanem az Oroszországhoz való csatlakozás lett, majd az egészet még előrébb hozták, március 16-ra. Tehát eszerint Krím már a héten, vasárnap dönteni fog arról, hogy Oroszországhoz csatlakozik-e – bár valójában ennek is csak formális szerepe van, hiszen a krími parlament már a múlt héten a csatlakozás mellett döntött…

Az elmúlt két hétben a hivatalos orosz álláspont minden nap változott, lépésenként egyre közelebb kerülve a kitűzött célhoz. Mivel adekvát válasz nem érkezett rá a Nyugat felől, így addig fog ez menni, amíg a Kremlnek engedik. Afelől pedig nincs kétségem, hogy Krím nem a végső célpont, hiszen a kétmilliós, gazdaságilag szinte érdektelen félsziget csak a fekete-tengeri flotta bázisa miatt lehetett fontos, az pedig 2042-ig így is az oroszoké volt. A múlt hibáiból tanulnunk kell, persze mindig csak utólag vagyunk okosabbak…