Németország legnépszerűbb kancellárjának tiszteletére

„Minden csak akarat kérdése. A többi a cigarettán múlik!”- hangzik az ismert mondat Németország legnépszerűbb kancellárjának szájából. Helmut Schmidt december 23-án ünnepelte 95. születésnapját, mindenféle állami külsőség nélkül, de ez nem akadályozta meg a németeket abban, hogy egységesen emlékezzenek meg a szociáldemokrata kancellárról. A Kitekintő is így tesz, egy nagyobb lélegzetvételű cikkben igyekszünk bemutatni Helmut Schmidt életútjának főbb állomásait.

Konrad Adenauert és Willy Brandtot megelőzve a nemrég 95. életévébe lépő Helmut Schmidtet tartják Németország legnépszerűbb kancellárjának. Legalábbis a felmérések ezt mutatják. A szociáldemokrata kancellár hajlott kora ellenére igen aktív szellemileg. Erről tesz tanúbizonyságot az a tény, hogy az egykori szociáldemokrata kancellárt a mai napig is gyakran hívják meg televíziós beszélgetésekbe, illetve egyetemi előadásokra, ahol természetesen az adás, illetve a fellépés idejére felfüggesztik a dohányzási tilalomra vonatkozó szabályozásokat. Helmut Schmidt pedig mindig meg tudja lepni a németeket bölcs és útmutató gondolataival, melyeket igen egyszerűen és közérthetően tálal.

„Hamburg számomra mindig is az otthont fogja jelenteni”

„Érdekes, de az otthonáról soha nem gondolkozik el igazán az ember, csak amikor már megöregszik”- nyilatkozta pár éve Helmut Schmidt. A kis Helmut igazán nehéz körülmények között látta meg a napvilágot 1918 decemberében, egy vesztes háború utáni hajnalon. Édesapja – aki egy tanulatlan dokkmunkásként kezdte – kemény munkával küzdötte fel magát, és kis segítséggel, valamint rengeteg szorgalommal népiskolai tanítóból diplomás kereskedelmi oktatóvá vált. Ehhez persze az is kellett, hogy a nácik mindezt jóváhagyták. „Ő azonban nem volt náci, nem is tudott volna náci lenni, hiszen az ő édesapja zsidó származású volt.” A fiatal Helmut mindezt 14 éves korában tudta meg, amikor – mint ahogy szinte az összes osztálytársa – nagy rajongással gondolt arra, hogy belépjen a Hitlerjugendbe. Édesanyja tiltása ellenére végül is belépett a szervezetbe.

„Fiatalkorom legszebb évei az iskolás évek voltak.” A hamburgi Oberschule-ban különösen nagy hangsúlyt fektettek a hagyományos iskolai tananyag mellett a képzőművészeti, a zenei képzésre, valamint a testnevelésre. Helmut Schmidt itt tanult meg zongorázni (ami az alábbi videón tekinthető meg, 05:32-nél), valamint a munkaszeretete is itt alakult ki igazán. A hamburgi iskolában ugyanis szokás volt egy úgynevezett éves tanulmány elkészítése, mely a diákokat már fiatal koruktól kezdve az önálló munkára ösztönözte. A tizenéves Helmut egyik évben a reneszánszkori építési újításokról, másik évben pedig a rotterdami, antwerpeni, brémai és hamburgi kikötők közti versengésről írt.

És akkor kitört a világháború

Az 1937-ben frissen érettségizett Schmidt kétéves katonai szolgálatra jelentkezett, társaival együtt végül Brémában szállásolták el, akik, elmondása szerint „kevés kivételtől eltekintve szintén nem voltak nácik.” A kétéves szolgálat lejártával tartalékosként el kellett volna engedni a fiatal srácokat, ám ekkor egy igen tragikus esemény húzta keresztül a számításokat: kitört a második világháború.

Schmidtet annak rendje és módja szerint behívták a Wehrmachtba, és noha akkor még nem végezte el a tiszti iskolát, előbb őrmesteri, majd hadnagyi rangot kapott a keleti fronton tett szolgálataiért. „Én mindezt nagyon szívesen elfogadtam”- emlékezik vissza az idős kancellár. Schmidt soha nem rejtette véka alá nézeteit a náci vezetőkről, kiváltképp Hermann Göringet illette néha nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Mindennek természetesen meglettek a következményei, és egy kirakatpert szerveztek ellene, melynek eredményeképp visszahívták a frontról és a birodalmi légiközlekedési minisztériumban helyezték el. Utolsó bevetése az 1944-es ardenneki offenzíva alkalmával történt, és számos megpróbáltatás után végül 1945 áprilisában brit hadifogságba került.

A háború alatt, 1942-ben vette el Helmut Schmidt élete szerelmét, Hannelore Glasert, ismertebb becenevén Lokit. A pedagógus-botanikus asszonnyal igen harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatuk volt, Schmidt számos interjúban kiemelte, mennyire hálás feleségének azért, amiért biztos támaszt jelentett neki a sokszor gondterhelt politikai csatározásokban. Loki 2010-ben, 91 évesen halt meg.

A hadifogolytáborban töltött öt hónap végül igen meghatározó volt Schmidt későbbi pályafutása szempontjából. „Mindig is érdeklődtem a történelem és az irodalom iránt, viszont nem a politikai irodalom, hanem a szépirodalom érdekelt… a nagy orosz, francia, amerikai, angol romantikusok különösen nagy hatást tettek rám. Viszont a demokrácia alapjait, a hatalmi ágak szétválasztását, Montesquieu-t, ezeket mind a hadifogság alatt ismertem meg.” Helmut Schmidt igen szerencsés volt, amikor 1945 augusztusában elengedték a hadifogolytáborból, hiszen néhány társa volt, hogy két évnél is többet töltött hadifogságban.

Cikkünk még nem ért véget! Kattintson a folytatáshoz!

„Én csak úgy belecsöppentem a politikába”

A háború után Helmut Schmidt egyetemre jelentkezett, ahol 1949-ben közgazdász diplomával fejezte be tanulmányait. Néhány évvel később, 1953-ban sikerült parlamenti helyet szereznie a Bundestagban, igaz, csak az SPD pártlistájáról tudott bekerülni. A fiatal, energikus Schmidt gyorsan hírnevet szerzett magának: a német politikatörténetben ő forgatott először kampányfilmet, a bonni évek alatt pedig gyakran nekiment a CSU Döbrögijének, a védelmi tárcát vezető Franz Josef Strauß-nak, annak atomfegyverkezésére vonatkozó elképzelései miatt. Ezekben az években ragadt rá a nagyszájú név (Schmidt-Schnauze), miután Schmidt egy interjúban saját magát nevezte el így, gyújtó hangú beszédei miatt.

Az 1969-es politikai fordulat után Willy Brandt a honvédelmi tárcával bízta meg Schmidtet. A liberálisokkal folytatott koalíciós póker során már az elején világossá vált, hogy a nagyobbik kormánypárt fogja kiállítani a honvédelmi minisztert, viszont az SPD-nek kevés kompetens figurája volt a posztra, ezért esett a választás Schmidtre. „Nem szívesen tettem mindezt, mivel tudtam, hogy a pártom alapjában véve pacifista”- mondta el később egy interjúban az egykori honvédelmi miniszter.

A második Brandt-kormányban Schmidt a már neki jobban fekvő tárcát, a pénzügyminiszteri posztot kapta meg, viszonya Willy Brandttal azonban továbbra is rendezetlen maradt. Az első szocdem kancellárt egy bizalmatlansági indítványt még igen, a Guillaume-affér néven elhíresült kémbotrányt azonban már nem élt túl, ezért Brandtnak távoznia kellett. És ekkor jött a képbe Helmut Schmidt.

Nagy viharban edződik a jó matróz

Mikor 1974-ben Helmut Schmidt Németország kancellárja lett, nem egy ismeretlen üstökösként robbant be a bonni köztudatba. A nagy bemutatkozásra 1962-ben, a legendás hamburgi árvíz alkalmával került sor, ekkor Schmidt Hamburg belügyi,- és rendészeti szenátoraként tevékenykedett. Az óriási árvíz teljesen váratlanul érte a hamburgiakat, a katasztrófavédelem pedig lényegében semmilyen óvintézkedéseket nem foganatosított, a bürokratikus útvesztőknek köszönhetően a döntéshozók – tehát Schmidt és csapata – későn értesült a fejleményekről. A veszély tehát nagy volt.

Miután Helmut Schmidt összetrombitálta a város vezetőségét, óriási telefonálásba kezdett, hogy összeszedjen annyi segítséget, amennyit csak tud. Jó kapcsolatainak köszönhetően nem volt hiány támogatásból: NATO felségjelű mentőhelikopterek Franciaországból, mentőcsónakok és hajók Dániából, illetve számtalan önkéntes a környező településekről. Helmut Schmidt sikeres válságkezelésnek is betudható az a tény, hogy Hamburg évszázados árvize „mindössze” 315 halálos áldozatot követelt.

Cikkünk még nem ért véget! Kattintson a folytatáshoz!

A második szociáldemokrata kancellár

A már említett ’74-es kémbotrány után Willy Brandt távozni kényszerült a kancellári székből. Brandt utódját 1974. május 16-án választotta meg a Bundestag, Helmut Schmidt személyében. Schmidt igen sokáig nem akarta elvállalni a neki kijelölt utat, ugyanis – függetlenül attól, hogy igen sok téren összekülönbözött elődjével – nem Willy Brandt királygyilkosaként akarta megragadni a hatalmat. Két évvel később, az 1976-os választásokon bizonyíthatta rátermettségét, ugyanis a liberális FDP támogatásával legyőzte az első választását elbukó Helmut Kohlt.

Helmut Schmidt első kormányzási ciklusának nagy sikere abban rejlett, hogy a ’73-as olajválság után fel tudta rázni a német gazdaságot és elkezdődhetett a konszolidáció, melyet magasabb reálbérek és nyugdíjak követtek. Mindemellett Németország külpolitikájában komoly térnyerés volt megfigyelhető: Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter szerint „Schmidt volt az első német kancellár, aki Németországot globális témákban egy meghatározó hatalommá tette.” A második szociáldemokrata kancellár kiállt az atomerőművek mellett, ami sok környezetvédő aktivista nemtetszését váltotta ki, akikből nem is oly sokára egy politikai párt alakult. És miután Schmidt egyértelműen elhatárolódott attól, hogy a pártja tömegesen felvegye a ’68-as utcai hősöket, az ifjú titánok egy része a Zöldekben látta meg a politikai potenciált.

Az utókor számára Schmidt első érája az egyik legfontosabb, de mindenképpen a legszimbolikusabb lépése az Auschwitzban tett látogatása volt. Az 1977-es térdhajtás azért is bír különös jelentőséggel, mivel Helmut Schmidt volt az első német kancellár, aki látogatást tett a haláltáborban. Egy későbbi interjúban így emlékezik meg az idős kancellár a németek felelősségéről: „úgy sejtem, hogy mi, németek, Auschwitz nevével, vagy a holokauszttal még igen-igen sokáig meg leszünk terhelve. És ez helyén van, ha nem felejtjük el történelmi felelősségünket. Viszont arra is ügyelnünk kell, hogy nem szabad történelmi azonosságunkat kizárólag a tragédia feldolgozásának alárendelni.”

Helmut Schmidt második ciklusa már kevésbé volt zökkenőmentes, mint az első. Az RAF szélsőbaloldali terrorszervezett gondoskodott a belpolitikai zavargásokról, míg külpolitikai téren a németek amerikai rakétákat kényszerültek telepíteni az NSZK-ba, miután a szovjetek már SS-20-as rakétákkal fenyegették Európa nagyvárosait. Mindennek tetejében pedig kitört a ’79-es második olajválság, mely elképesztő turbulenciát okozott a világgazdaságban, amely természetesen kihatással volt a német nemzetgazdaságra is. Az 1980-as választást még hozta Schmidt a liberálisok segítségével, az ellentétek viszont egyre élesebbé váltak az SPD és az FDP között, kiváltképp gazdaságpolitikai kérdésekben. Két évvel, és egy megnyert bizalmatlansági indítványt követően a liberálisokkal nem maradt tovább közös nevező, akik kihátráltak a balliberális koalícióból. Ezt követően Schmidt ismét bizalmatlansági szavazást kért maga ellen, amit már nem tudott megnyerni. A Bundestag Helmut Kohl nevezte ki kancellárnak, Schmidtnek távoznia kellett a kancellári székből.

„Az újságírók olyanok, mint a politikusok” Schmidt 1986-as politikai visszavonulását követően újságírásba kezdett a Die Zeit nevű liberális lap kommentátoraként. Egy 2010-ben megrendezett kerekasztali beszélgetésen az egykori kancellár így fogalmazott az újságírói és a politikusi munka közti párhuzamról: „az újságírók teljesen olyanok, mint a politikusok. Mind a kettő igen széles skálán mozog, az államférfitől kezdve, ez az egyik extrém, a banalitásokat szajkózóig, ez a másik extrém…”

Helmut Schmidt átélte – saját szavaival élve – a német nemzet „három nagy összeomlását”, 1918-ban, 1933-ban és 1945-ben. Óriási élettapasztalatának, higgadt, közérthető és szerethető stílusának köszönhetően pedig ma egy kvázi origót jelent, egy kiindulási pontot a németek politikai és a morális koordinátarendszerében.

Záróakkordként, az Európai Unió jelenlegi válságára való tekintettel, szóljon pár sor Helmut Schmidt egyik beszédéből, melyet egy 2011-es díjátadó gálán mondott el a németek felelősségéről. „Az utóbbi hat évtizedünk nagy teljesítményeit soha nem egyedül, kizárólag saját erőnkből értük el. Mindez nem lett volna lehetséges az európai közösségbe való beágyazódásunk, vagy az észak-atlanti szövetséghez való csatlakozásunk nélkül. Mindez nem lett volna lehetséges szomszédaink; a győztes hatalmak támogatása, vagy a közép-kelet-európai rendszerváltás nélkül. Van tehát okunk a köszönetre. Mint Európa legnépesebb, és gazdaságilag legerősebb országa, számunkra kötelesség, hogy a felénk irányuló szolidaritást méltóképpen háláljuk meg.”