Ruanda húsz évvel a polgárháború után

Folyamatosan javuló gazdasági és pénzügyi eredmények, új cég bejegyzése hat óra alatt, az elnök Afrika Szingapúrjaként emlegeti az országot – mindez kevesebb mint húsz évvel a polgárháború után. Hogyan érte el mindezt Ruanda és milyen árat fizet az ország ezért?

Paul Kagame ruandai elnök egy tavalyi üzleti fórumon közölte: célja, hogy országa Közép-Afrika Szingapúrjává váljon, miközben számos üzleti szereplő és befektető magasztalta az utóbbi időben az ország biztosította befektetési lehetőségeket, külön megemlítve a stabil és ösztönző jogi környezetet. Tony Elumelu afrikai üzleti mágnás, az Africa Exchange Holdings Ltd. (AFEX) elnöke példásnak nevezte az ország üzleti élethez való hozzáállását és a kontinens többi ország számára is javasolta a minták átvételét. A Világbank 2013-as, kis- és középvállalkozások helyzetéről szóló jelentése külön fejezetben foglalkozik Ruandával, mely az ötvenkettedik helyen végzett a száznyolcvanöt vizsgált ország közül – összehasonlításképpen Magyarország az ötvennegyedik, Csehország a hatvanötödik. 

Az ország exportja, illetve a külföldről érkező tőke mennyisége stabilan növekszik, miközben a Ruandai Fejlesztési Tanács (RBD) számos kampánnyal és rendezvénnyel igyekszik tudatosítani a polgárokban a különböző telekommunikációs lehetőségeket, kötelezettségeiket és jogaikat. Emellett hamarosan külön program indul, hogy az üzleti joggal kapcsolatos reformok következményeivel is tisztában legyenek a ruandaiak, különös tekintettel az ország legelmaradottabb, falusias területeire. Ruanda természetesen még messze van a Kagame által említett szereptől, azonban a jelek bíztatónak tűnnek.

Mindezek alapján felmerül, hogyan volt képes egy ország – melyet a legtöbben a mai napig az 1994-es népírtás és polgárháború helyszíneként ismernek – elérni az említett sikereket, hogyan lehetséges az együttműködés, termelés és egyáltalán együttélés egy olyan társadalomban, ahol a rendes bíróságokon, illetve a közösségi igazságtétel történelmi formájaként ismert gacaca bíróságokon összesen közel egymillió ember ügyét tárgyalták; ahol különböző becslések alapján több tízezertől több százezerig tehető számú gyilkos él és része a társadalom mindennapjainak, ahol több százezer nőt erőszakoltak meg.

Az átalakulás ráadásul kevesebb mint húsz év alatt következett be, gyorsasága és mértéke pedig komoly társadalmi problémákat fed el, bár egyes elemei első ránézésre eredményesnek tűnhetnek.

Ruanda az erőszakhullám levonulta után rákényszerült, hogy szembenézzen a polgárai és vezetése által elkövetett bűnökkel és minél gyorsabb lépéseket tegyen a megbékélés érdekében, mielőtt mélyrehatoló társadalmi törések rögzülnek. Az egyik megoldás, melyre közel tíz évet kellett várni, a gacaca bíróságok létrehozása. Ezek célja, hogy a korábban létező közösségi ítélezhozatali szokásokra épülve tehermentesítse a rendes bíróságokat, illetve felgyorsítsa a vérengzések során elkövetett bűnökkel gyanúsítottak ügyeinek tárgyalását, akikből több tízezer várakozik börtönökben.

A gacaca tárgyalhatja többek között a gyilkossággal és erőszakkal kapcsolatos ügyeket, de a nemi erőszak esetei továbbra is kizárólag az állami bíróságok elé kerülhetnek. Ezek a „grassroot” bíróságok akár életfogytiglani büntetést is kiszabhatnak, de céljaik között eredetileg szerepel további az áldozatok és elkövetők közötti nyilvános konfrontáció lehetőségének megteremtése, miközben ideális esetben a sértettek családtagjai és közeli ismerősei is jelen vannak, illetve hosszabb távon a megbékélés elősegítése. A gacaca végső soron a transitional justice, az átmeneti igazságszolgáltatás egy formája, melynek bizonyos problémái a magyarok számára is ismeretesek lehetnek. Egy zavaros időszak során és lezárása idején meghozott ítéletek, perek végeredménye alapvetően befolyásolhatja a társadalom későbbi fejlődési irányát.

A normákkal kapcsolatban természetesen felmerül a korábbi szokások, értékek és szerepek megkérdőjelezése és esetleges megújítása. Ruandában e kapcsán példaként szokták emlegetni a nők jogainak kiterjesztését, önszerveződésének elősegítését, illetve fokozódó politikai aktivitásukat, melynek eredményeképpen az ország parlamentjének alsóházában 56,3 százalék, míg a szenátus tagjai között 38,5 százalék a nők aránya, amivel Ruanda jelenleg világelső (összehasonlításképpen ugyanezen a ranglistán Svédország a negyedik, Ausztria a harmincnegyedik, míg Magyarország a száztizennyolcadik). Ezek láttán a nyugati sajtó, politikusok és emberi jogi szervezetek örülhetnek, hiszen a térségükben hosszas társadalmi és politikai fejlődés eredményeként kialakult szempontrendszer érvényesülését látják, a statisztikák és jelentések láttán elkönyvelhetik, hogy adott megközelítés és módszerek sikereseknek bizonyultak.

A valóságban természetesen a gacaca és a nők jogai esetén is árnyaltabb a kép. A közösségi bíróságokkal több probléma is akad, a kisebbik, hogy a jelenlegi tempóval száz év alatt sem sikerül az összes vonatkozó ügy tárgyalását lefolytatni, a nagyobbik, hogy a vérengzés idején a jelenlegi elnök, Kagame által irányított Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) tagjai által elkövetett atrocitásokat nem hajlandóak vizsgálni. Mindeközben a nők jogainak kiszélesítése nem várt problémákat eredményezett. Az ország magas népsűrűsége miatt nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű termőföld és míg a nők földhöz jutását számos törvény és jogszabály ösztönzi, a negatív attitűdök következtében a folyamat meglehetősen nehézkesen halad. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a háztartások közel egyharmadában a nő a családfenntartó (vagy özvegy vagy a család férfi tagjai a sérülések, általában csonkolás következtében képtelenek a szerepet betölteni), mely a hagyományosan patriarchikus felfogású társadalomban számos súrlódáshoz vezet a mindennapi életben, családon belül és a tágabb közösségben is.

Adott egy ígéretes jövő előtt álló gazdaság javuló eredményekkel, ahol azonban a változások több nem várt következménnyel jártak a társadalomra nézve. Találunk-e tehát olyan – elsősorban politikai – jeleket, kezdeményezéseket, melyek tartós sikerről tanúskodnak; avagy Elumelu szavai után „elkezdték-e az afrikaiak megoldani a saját problémáikat?”

A ruandai politika eseményei alapján inkább egy afrikai véli megoldani az ország problémáit.

Az ország politikai életének már közel húsz éve meghatározó figurája Paul Kagame. Máig vitatott a szerepe az 1994-es vérengzés idején, illetve a közvetlenül utána következő stabilizáció időszakában, melynek során a Ruandai Hazafias Front számos gyilkosságot követett el – ezeket vagy Kagame rendelte el, vagy nem volt kellő befolyása a megakadályozásukra. Szerepe azonban ma is megosztó, hiszen – bár az ország számos mutató alapján gyors fejlődésnek indult – az ellenzéki élet gyakorlatilag teljes mértékben hiányzik, Kagamét rendszeresen kritizálják esetleges kihívóinak és kritikusainak elnyomása miatt. Beszédes a két legutóbbi elnökválasztás eredménye, melyet 2003-ban 95 százalékkal nyert meg, majd első elnöki ciklusa alatt elfogadtatott egy új alkotmányt.

Azok számára, akik az elsöprő támogatottságot esetleg annak tudják be, hogy ez volt az ország történetének első elnökválasztása, mely során több jelölt indulhatott, elgondolkodtató az újabb, három évvel ezelőtti választás. Ezen Kagame 93 százalékos eredménnyel végzett – ami az igazán érdekes, hogy egy kihívóját, Victoire Ingabire Umuhozát jelöltségének hivatalos bejelentése után nemsokkal letartóztatták, az ország népírtás-tagadással kapcsolatos törvényeire hivatkozva. Ingabire azóta is őrizetben van, az Európai Parlament néhány hónapja adott ki hivatalos közleményt, melyben igazságos eljárást követel az ellenzéki politikusnak, akit hivatalosan a „kormány meggyengítésére tett kísérletekkel és népírtó ideológiával” vádolnak, ez utóbbi lényegében az 1994-es események hivatalos verziójától eltérő vélemény hirdetése. Az ellenzéki politikus egyébként tavaly két ellenzéki társával együtt jelölték az EP Szaharov díjára, melyet az emberi jogok és a gondolatszabadság védelméért ítélnek oda. Kagame a nemzetközi civil szervezeteket sem kíméli, ha kritikáról van szó; a Human Rights Watch szakértőjét, Carina Tertsakiant tavaly kitiltották az országból.

Ami tehát biztos: hogy az ország gazdasága stabilan fejlődik; hogy a társadalom kilátásai már korántsem ennyire rózsásak, mivel az elmúlt két évtized egyes intézkedései számos problémával képtelen voltak leszámolni vagy újakat generáltak; biztos, hogy az ellenzéki politikusok állandó fenyegetésnek vannak kitéve, és persze a legbiztosabb maga Kagame személye, aki legalább 2017-ig marad az ország élén és diktál…

Baranya Dániel

Friss hírek

A világszerte népszerű lager Olaszországból (x)

Olaszország hazai gyártású sörei közül az egyik legismertebb a Peroni, amely szerte a világon kedvelt márka. A Forma-1 futamok iránt rajongók is ismerhetik, ugyanis az Aston Martin egyik fő támogatója. A cikkben annak járunk utána, hogy mit érdemes tudni erről a sörről.

Read More »