Boszorkányüldözés és összeesküvés-elméletek a török tüntetések mögött

A májusban kezdődő események miatt Törökországon a világ szeme: a tüntetések hatásairól a hétköznapokban nem szólnak a híradások, a gazdasági károk mögött pedig összeesküvés elméleteket bújtattak.

Az isztambuli Gezi Park mára fogalommá nőtte ki magát: világszerte az elnyomás és a brutalitás elleni küzdelem jelképe lett. A török metropoliszban található zöldterület védelmében május végén aktivisták szállták meg a parkot, amelynek helyére előzetes hírek szerint plázát terveztek, majd kiderült, hogy egy ottomán stílusú laktanyát építettek volna. Ez egyet jelentett az ottani fák ledózerolásával, amit a helyiek nem néztek tétlenül. Kezdetben a demonstrációk békés hangvételűek voltak; a rendőrsorfal előtt fiatalok olvastak fel verseket a kivezényelt hatósági erőknek. Spontán zenéléssel ütötték el az időt, amely emlékeztetett a ’60-as, ’70-es évekbeli diáktüntetésekre. Ám a csendes ellenállás agresszívvé vált, aminek fő oka az a rendőri brutalitás, amely sokszor megfélemlítette a lakosságot, ám a tüntetőkkel szemben éppen az ellenkező hatást váltotta ki. A török nép sokéves hallgatás után kortól és nemtől függetlenül az utcára vonult; a megmozdulásoknak pedig általános kormányellenes éle lett.

A tiltakozások hatásai a hétköznapokban – boszorkányüldözés

A tüntetésekről a török média kezdetben nem tudósított, ellenben a közösségi média folyamatos hírforrást biztosított. Botrányt is kavart az első komolyabb incidensnél, hogy a török CNN az összecsapások helyett a pingvinekről mutatott be dokumentumfilmet – ezért is lett a pingvin a tüntetések egyik jelképe. A miniszterelnök napról napra más jelzőt használt a tüntetőkre. Kezdetben terroristáknak és rendbontóknak, majd a nemzetközi terrorszervezetek bérenceinek minősítette őket. Tényleges hajtóvadászat kezdődött az utcákon, minden gyanúsnak vélhető elem ellen. Minden olyan embert igazoltattak és kikérdeztek, akinek a megjelenésében volt némi eltérő és kétes a többi járókelőhöz képest. A rendőri túlkapások áldozatai – akik éppen nem a fogdákban töltötték idejüket – rendületlenül posztolták a beszámolókat és képeket. A könnygáz, valamint a vízágyuk bevetése nem csupán a tüntetőket károsította: a főváros központjában, a Kizilay téren összegyűltek ellen használt gázbombák szaga hetekig bent ragadt a metrók alagútjaiban, ami igencsak megnehezítette az ott élők mindennapjait.

Az utcai árusok a frissítőket és a csecsebecséket maszkokra cserélték a köztereken. A megmozdulások helyszínein lelassult az élet, üzletek, irodák és iskolák zártak be, amiből nem kevés káruk származott az ott dolgozóknak. Hetekig esténként óramű pontossággal indultak a menetek, a fiatalok török zászlókat lengettek és Atatürk pólókat viseltek. Látható volt, hogy a társadalom minden rétege kinyilvánította valamilyen módon a szimpátiáját a felkelők mellett. Az idősebb generáció kevésbé bátrabb tagjai edények segítségével csaptak zajt. Akik nem mertek kijönni az utcára, azok az erkélyekről skandálták a dalocskákat, a fiatalok a kocsikból dudáltak és kiabálták: „Ébredj Törökország, ne hallgass tovább!”. Emiatt emberek ezrei ellen indult eljárás garázdaság vádjával. A közösségi médiában toborzó felhasználók ellen pedig vizsgálatok kezdődtek felbujtó üzeneteik és gyűlöletszítás végett.

Pár hét elteltével a tüntetők taktikát váltottak. A csend hatalmát választották fegyvernek; Isztambulban tömegek átható tekintettel nézték a Taksim téren a törökök atyjának szobrát, Atatürköt, egyfajta segítséget várva a nagy alapítótól, mert „a némaságnak hatalmas súlya van”, ahogy már Szophoklész is megírta. 

A tüntetések gazdasági hatásai – összeesküvés-elméletek

Török csodának is nevezhetnénk azt a folyamatot, amin a félhold országa keresztülment az utóbbi 10 évben. Törökország a legsúlyosabb gazdasági recesszió közepén is 6-7 százalékos növekedést ért el. Az infrastruktúra ütemesen fejlődik; a turizmus pedig aranykorát éli az évente odalátogató több mint 30 millió vendéggel. Az ország az Európai Unió fontos gazdasági partnerévé nőtte ki magát, és a kurd béketárgyalások is ebben a periódusban kezdődtek meg, amiért vitathatatlanul Recep Tayyip Erdogant és kormányát illeti elismerés.

Az ország kapott egy szilárd talpakon álló gazdaságot, a miniszterelnök azonban mézesmadzag-politikát folytatott. Az emberek jólétükért és életszínvonaluk emelkedéséért cserébe olyan törvényeket kaptak, amelyeket az iszlám rezsimek alkalmaznak a környező országokban. Egy évvel ezelőtt nagy port kavart a szigorított abortusz törvény is, amely ellen szintén utcára vonultak a törökök. Idén májusban az alkoholtörvény verte ki a biztosítékot Törökországban. Maga a tény, hogy este 10 után nem lehet szeszes italt kapni a boltokban nem lett volna kardinális kérdés, hiszen Európa legtöbb országában is él ez a rendelet. Viszont Erdogan többször célzott arra, hogy aki rendszeresen iszik, az alkoholista. Ezt a megbélyegzést egy büszke török állampolgár nem viselhette el szó nélkül.

A szolidaritási tüntetések kirobbanása után Erdogan és kormánya az összeesküvés-elméletek kulcsfiguráit állította be bűnbaknak, mint az Illuminátusokat vagy az Opus Dei katolikus egyházi szervezetet. Konkrét neveket és bizonyítékokat nem említettek, viszont nyilvánvalónak tüntették fel, hogy a „kamatlobbi” tönkre akarja tenni az ország gazdaságát. Ennek okán a Capital Markets Board felülvizsgálja az összes pénzügyi tranzakciót a tüntetések alatt, hogy felfedjék azt a nemzetközi összeesküvést, amely a török piac destabilizálására törekszik.

Az Egyesült Államok és az EU elítéli a török vezetés és a rendőrség viselkedését, viszont a konzervatívabb berendezkedésű államok – mint például Magyarország – támogatják Erdogant, hangsúlyozván, hogy Törökország működő demokrácia, amit éppen a tömegtüntetések igazolnak. Ezek a vélemények nem szólnak arról a brutalitásról, amelyet a majdnem egy hónapig tartó összecsapásokban alkalmaztak a hatóságok.

Felvetődik a kérdés, hogy Törökország merre fordul inkább: továbbra is az európai integrációhoz való csatlakozást sürgeti, vagy inkább az iszlám közösség testvéries köreit választja? A kérdésre a következő parlamenti választás adhat választ, amelyen Recep Tayyip Erdogan már nem indulhat, így még az sem kizárt, hogy a kevésbé ellenszenves államfő, Abdullah Gül ülhet a kormányfői székbe. Előfordulhat továbbá, hogy Erdogan – aki egyelőre nem szeretne lelépni a történelem politikai színpadáról – államfőnek jelölteti magát, de arra is van esély, hogy Gül végül második ciklusra pályázik.