A posztszovjet Kompország: Ukrajna és az EU kapcsolata

Az október 28-án tartandó ukrán parlamenti választások nemcsak belpolitikai kihívást jelentenek az ország számára. A szavazás lebonyolítása és a végeredmény által körvonalazott új helyzet fogadtatása döntő fontosságú lehet az Európai Unióval való kapcsolat szempontjából is. Az EU gyanakvással figyeli az elmúlt években számos alkalommal elmarasztalt Ukrajnában zajló folyamatokat, különös figyelmet fordítva a demokrácia és az emberi jogok helyzetére. Bár az ukrán EU-tagság lehetősége még fel-felmerül az együttműködés lehetséges alternatívái között, Kijev egyensúlyozása Moszkva és Brüsszel között egy idő után megbosszulhatja magát az ukrán-EU kapcsolatokban – a demokratikus és emberi jogi hiányosságokról nem is beszélve.

Társulás a bizalmatlanság légkörében?

2012. július 19-én fontos áttörés történt az ukrán-EU kapcsolatokban: parafálták a régóta várt, öt éven keresztül tárgyalt társulási megállapodást és az azt kiegészítő „mély és átfogó” szabadkereskedelmi megállapodást a két fél között. Bár a parafálás pusztán a hivatalos aláírásra felterjesztendő szöveg véglegesítését jelenti, ebben az esetben sokak szerint minőségi újdonságot jelenthet Kijev és Brüsszel viszonyában, és minden eddiginél magasabb szintre emeli az ukrán-EU kapcsolatokat. A The Economist szerint Pavlo Klimkin, Ukrajna képviselője a parafálás után úgy vélte, hogy „technikailag és politikailag is minden körülmény adott hozzá,” hogy egy éven belül megtörténjen az aláírás is. A megállapodás, hivatalos elfogadása után, az 1998-as Partnerségi és Együttműködési Megállapodás helyére léphet a kétoldalú kapcsolatok alapdokumentumaként.

A lelkesedés azonban elsietettnek tűnik: a BruxInfo tudósítása szerint a több mint ezer oldalt számláló dokumentum aláírását az EU komoly feltételekhez köti, és mindaddig meg sem kezdi az érdemi munkát a hatályba helyezésre, amíg Kijev nem változtat a demokráciához, a jogállamisághoz, és az emberi jogokhoz való hozzáállásán. A feltételek között kiemelt helyet foglal el a politikailag motivált bírósági eljárások kérdése, ezen belül Julija Timosenko ügyének rendezése. Emellett a szabad és demokratikus választások kritériuma is szerepel az EU elvárásai között. Ezen a téren Ukrajna már vasárnap bizonyíthat – az EU árgus szemekkel figyeli a fejleményeket.

Az EU és Ukrajna kapcsolata tehát, a társulási megállapodás parafálása ellenére, meglehetősen mélyponton van, és az elkövetkező hónapokban-években nagy valószínűséggel fordulópontjához érkezik majd. Az alábbiakban tekintsük át, hogyan alakultak az ukrán-EU kapcsolatok a Szovjetunió felbomlása után!

A kezdetek

Ukrajna, a posztszovjet államok között elsőként, már 1993-as külpolitikai stratégiájában megfogalmazta, hogy az Európai Unió tagja kíván lenni. 1994-ben meg is született az első hivatalos megállapodás a két fél közötti együttműködésről: a Partnerségi és Együttműködési Megállapodás. Ez azonban (a közép-európai országoknak ajánlott Európai Megállapodásokkal szemben) a csatlakozás perspektívája nélkül kínált partnerséget Kijevnek. Az European Policy Centre 2011-es elemzése szerint már ez is „keserű pirula” volt az ukránoknak, akik nem érzékeltek nagy különbséget a Varsói Szerződés többi tagja és saját államuk helyzete között. Az EU tagállamainak ráadásul négy évbe telt a megállapodás megtárgyalása, aláírása és jogerőre emelése. A politikai helyzet további alakulása azonban igazolta a különbségtételt: az EU-val való együttműködés az elkövetkező évtizedben puszta retorikai fogás maradt, a mindent beárnyékoló orosz befolyás ernyője alatt nem történt gyakorlati előrelépés a két fél kapcsolatában.

A narancsos forradalom után – A nagy remények időszaka

A narancsos forradalom után Viktor Juscsenko úgy nyilatkozott, hogy „ebben a 17 napban megmutattuk, hogy egy másik ország, egy másik nép vagyunk,” és amellett érvelt, hogy a fordulat új lehetőségeket nyit meg az európai integráció előtt. Juscsenko négypontos tervben fogalmazta meg elképzeléseit. Ez tartalmazta az ukrán piacgazdaság kiteljesítését, a WTO-ba való belépést, az EU társult tagságát, valamint, végső célként, az integráció teljes jogú tagjává válást.

„Ukrajna természetesen valódi, konkrét lépéseket vár viszonzásul a jelenleg zajló demokratikus és politikai folyamatokra az Európai Uniótól” – jelent meg Juscsenko elképzelése a Financial Times-ban 2004 decemberében. Az ukrán lelkesedés azonban nem talált partnerre az EU-ban. A közösség, a 2004-ben felvett új tagok által okozott „bővítési fáradtság” időszakában, a bővítés versus mélyítés vitákba egyre inkább belebonyolódva nem kínálta fel a tagság lehetőségét a demokratizálódó Ukrajnának. Kijevnek be kellett érnie a már a Kucsma-féle kormányzat által tárgyalt Európai Szomszédságpolitika Akcióterv és a Keleti Partnerség lehetőségével.

Az Európai Szomszédságpolitika Akciótervet 2005-ben fogadták el. Az ESZP célja az volt, hogy szorosabb kapcsolatokat építsen ki az EU azon déli és keleti szomszédjaival, akikkel a csatlakozás lehetősége nem szerepelt a napirenden. A Keleti Partnerséget 2009-ben hozta létre az Európai Unió, annak érdekében, hogy megerősítse kapcsolatait hat posztszovjet országgal, és elősegítse átalakulásukat, az európai értékek befogadását. Ukrajna számára sem az ESZP, sem a Keleti Partnerség nem jelentett egyértelműen pozitív fejleményt. Bár az együttműködésben való részvétel politikai és gazdasági hasznokkal jár az állam számára, a várt és kérelmezett tagsággal összehasonlítva az eredmények elhanyagolhatóak. Eközben a Keleti Partnerség részeiként olyan országok kerültek Ukrajnával egy státuszba, mint a szintén EU-tagságra pályázó, de attól nagyon távol lévő Moldova és Grúzia, vagy a tagságot még csak kilátásba sem helyező Azerbajdzsán, Belorusszia és Örményország, ami érthető módon kiábrándultságot keltett a posztszovjet államok között elsőként EU-tagságra aspiráló, még a jelenlegi visszaesés után is sokban az említettek előtt járó állam lakosságában.

Növekvő kiábrándultság, csökkenő demokratikus elkötelezettség

A narancsos forradalom lelkesedése gyorsan elpárolgott. Az egykori ellenzék két emblematikus alakjának konfliktusa, a demokratikus normák tiszteletének csökkenése, a nyugati értékek devalválódása, és az orosz befolyás ismételt növekedése egyre távolabb sodorta az országot az EU-csatlakozás kitűzött céljától. A 2010 elején lezajlott elnökválasztás után már az sem okozott volna meglepetést, ha a győztes Janukovics orosz irányvonala a csatlakozás szándékáról való hivatalos lemondást is magába foglalta volna. Az új elnök azonban, Moszkva támogatása ellenére, úgy döntött, hogy egyensúlyozó külpolitikát folytat a két nagyhatalom között, ezáltal elkerülve a túlzott orosz befolyást, de a Putyin-Medvegyev tandem jóindulatának elvesztését is. Janukovics prioritásként határozta meg az Európai Unióhoz való csatlakozást, és folytatta a társult státuszhoz vezető tárgyalásokat Brüsszellel.

Hiába azonban Janukovics technikai elkötelezettsége a tagság mellett, és hiába Konsztantyin Jeliszejev EU-nagykövet híres nyilatkozata, miszerint „Ha napjainkban bármely ukrán politikus nyíltan vállalná az EU-integráció-ellenességet, politikailag halott lenne,” ha az ország vezetése nem veszi komolyan az európai értékeket, az EU egyre szkeptikusabb Ukrajnával kapcsolatban, a lakosság pedig nem támogatja meggyőző arányban a csatlakozást.

2011 végén több szervezet is végzett közvélemény-kutatást az uniós tagsággal kapcsolatban, melyek hasonló eredményt hoztak, 50% körül becsülve az integrációt támogatók számát. Egy 2012 májusában a Razumkov Center által lebonyolított újabb közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 36,7%-a vélte úgy, hogy Ukrajna fő külpolitikai partnere az Európai Unió lehet. Ezzel szemben 31% Oroszországot jelölte meg. (A lakosság 2002 és 2011 közötti attitűdje az EU-csatlakozás kapcsán részletesen követhető a Razumkov Center honlapján.)

Belső nyomásgyakorlás a demokratikus ellenzék oldaláról

Janukovicsnak és a Régiók Pártjának belpolitikai okok miatt is érdekében áll egy szabad és demokratikus választás megtartása. Arszenyij Jacenyuk, aki Julija Timosenko távollétében az egyesült ellenzék vezetőjévé lépett elő, az Interfax kérdésére, hogy mi történhet választási csalás esetén, a 2004-es forradalom eseményeit idézte fel:

Senki sem tudta akkor, hogy hová fajulnak majd a dolgok. Ha az embereket megfosztják a kormányzat leváltásának jogától, előbb-utóbb fellépnek majd azok ellen, akik korlátozzák a jogaikat és a szabadságaikat, és kiveszik a kezükből a hatalmat.”

Julija Timosenko azt üzente börtönéből az EU-nak, hogy mielőbb avatkozzon be annak érdekében, hogy megállítsa az általa diktátornak nevezett Janukovicsot. „A választások után már késő lehet,” fejezte ki aggodalmát Timosenko, aki mindeközben maga sem tekinthető teljesen szeplőtelennek az európai értékek tükrében.

Az orosz medve árnyékában

Ukrajna tehát a vasárnapi választásokon az Európai Unióval való kapcsolatokról is dönt majd – igaz, közvetett módon. A Janukovicsot támogató Moszkva azonban nagy valószínűséggel nem hagyja szó nélkül az európai elkötelezettség esetleges egyértelmű megújítását. A Centre for Eastern Studies kiemelte, hogy az Oroszország által épített integrációk (az orosz-belarusz-kazah vámunió és az Eurázsiai Gazdasági Közösség) számítanak Ukrajna tevékeny részvételére. A geopolitikai közelségből és Ukrajna sokoldalú gazdasági függéséből adódóan Moszkva számos eszközzel rendelkezik, hogy ezt a tevékeny részvételt Janukovics esetleges vonakodása ellenére is kikényszerítse.

Lehetetlen azonban egyidejűleg elkötelezetten részt venni az Európai Unióban és az orosz integrációs törekvésekben. Janukovics így előbb vagy utóbb arra kényszerül, hogy stratégiai döntést hozzon, és „kikösse” kelet és nyugat között ingadozó „kompországát” valamelyik parton, véglegesen eldöntve, hogy melyik félhez kíván tartozni. A külpolitikai manőverezéshez egyre kevesebb tér nyílik. Az EU-val szembeni határozatlanság nemcsak a közösség elkötelezettségét csökkenti Ukrajna integrálására, de az oroszoktól való függést is erősíti. Az új társulási és szabadkereskedelmi megállapodás feltételeinek nem teljesítése pedig akár azzal a következménnyel is járhat, hogy az EU maga zárkózik el az Ukrajnával való együttműködés elől.

Sok múlik tehát a vasárnapi választások tisztaságán – de bármi legyen is a végeredmény, önmagában nem garantálhatja az ígéretes társulási és szabadkereskedelmi megállapodás aláírását. A demokratikus lebonyolítás pusztán minimális követelmény, az igazi feladat csak utána kezdődik: Ukrajnának át kell gondolnia belpolitikai irányelveit, és döntenie kell az EU és Oroszország között.

Szálkai Kinga

Felkapott hírek

Friss hírek