Brazília – a szambán, a focin, és a capoeirán túl 2.

Brazíliáról készített korábbi hátterünkben a dél-amerikai ország történelmét mutattuk be, most pedig az ország kulturális sokszínűségével ismertetjük meg Kedves Olvasóinkat!

A portugál hajósok 1500 augusztusában kötöttek ki a későbbi Brazília partjainál, egy évvel azután, hogy az olasz származású Amerigo Vespucci elhajózott a portugál korona megbízásából a majdani gyarmatra, ahonnan az Indiából ismert brazilfához („pau brasil”) hasonló fával tért vissza, melyről végül elnevezték Brazíliát.

Nyelvi és földrajzi jellemzők

Brazília hivatalos nyelve a portugál lett, mely mára azonban jelentősen eltér az európai anyaországban beszélttől mind a szókincset, a nyelvtani szabályokat és mind a kiejtést illetően. A brazilok általában országuk iránt tanúsított őszinte érdeklődésnek tartják, ha a külföldiek – még ha nem is tökéletesen, de– beszélik a nyelvüket, üzleti körökben még inkább elismerik azt. Azt viszont nehezményezik, ha spanyolul szólítják meg őket (a brazilok büszkék arra, hogy a régióban különálló anyanyelvük van). A tanultabb réteg nagy része jól beszél angolul és spanyolul, azonban meg kell várni, hogy a vendéglátó ajánlja fel valamely idegen nyelv használatát.

A brazil portugál számtalan indián szót, kifejezést beépített a közös nyelvbe, mely azért is volt szükségszerű, mert az Újvilágban számos olyan dologgal találkoztak a hódítok, melyet Portugáliában azelőtt nem ismertek. Az ország hatalmas kiterjedéséből következik, hogy rengeteg nyelvjárás létezik a brazil portugálon belül, de ez nem okoz kommunikációs nehézséget a különböző régiókban élők egymás közötti kommunikációjában.

Területét tekintve a Föld ötödik legnagyobb országa, elfoglalva a dél-amerikai kontinens közel felét, Chilét és Ecuadort leszámítva minden dél-amerikai országgal határos. Lakossága meghaladja a többi dél-amerikai ország lakosságának összességét, egyes becslések szerint 2030-ra népessége elérheti a 240 millió főt, nem számolva az újonnan bevándorlókat.

Nagyságából és földrajzi-éghajlati gazdagságából fakadóan Brazília maga az ellentétetek országa, melynek területét általában öt területre osztják, főként közigazgatási szempontok miatt: északi, északkeleti, középnyugati, délkeleti és déli részre. Ez a felosztás nagyjából megfelel a kulturális sokszínűségnek is: az ország északkeleti részén él az afrobrazilok legjelentősebb hányada, a déli és délkeleti régiókban az európai és japán bevándorlók nagy része, míg az északi és középnyugati területeket az őslakos közösségek lakják. A különböző civilizációk és népek „keveredése” a kultúrák különleges olvasztótengelyévé tették Brazíliát, így lakói magukat leginkább meszticnek vallják.

Egy ettől eltérő – mondhatni egyszerűbb – felosztása az országnak a szegény, fejletlen észak és a gazdagabb, jóval iparosodottabb dél (ezt a megkülönböztetést gyakran „Belindiának” nevezik, utalva ezzel arra, hogy a két régió különbsége olyan, mintha Belgiumot hasonlítanánk össze Indiával). Az utóbbi időben azonban a kormány infrastrukturális beruházásai az elmaradott, sok helyen elszigetelt északi részek felzárkóztatására törekszenek. Ezt segítené elő az is, ha Venezuela végre teljes jogú Mercosur-taggá válna (melyhez már csak a paraguayi parlament jóváhagyása szükséges).

A brazilok tisztában vannak a fent említett megkülönböztetési formákkal, s rendkívüli módon azonosulnak is szülőhelyükkel: így többek között vannak nordestinók (északkeletiek), mineirók (akik a délkeleti Minas Gerais államból származnak), cariocák (Rio de Janeiro szülöttei), illetve paulisták (Sao Paulo lakosai).

A különböző régiók egyedi ételkülönlegességeik étkezési szokásaik alapján is jól elkülöníthetőek egymástól. Ezeket a specialitásokat azonban ma már jobbára csak ünnepi alkalmakkor készítik el. Az északkeleti régióban az ételek fő alapanyagai közé tartozik a pálmaolaj (ún. dende), a szárított rák, a tenger gyümölcseiből álló ragu kedvelt ízesítője, a malagueta chilipaprika. Az Amazonas vidékén termő rengeteg gyümölcs és az ott élő halfajták alkotják a helyi különlegességek fő összetevőit, míg a déli területeken, ahol a szarvasmarhatartás a meghatározó, a churraso (grillezett marhahús) kerül leggyakrabban asztalra. Brazília nemzeti étele, a babgulyáshoz hasonlítható „feijoada”, melynek eredete a rabszolgaság idejére nyúlik vissza, mikor a rabszolgák az uraik által nem kedvelt húsokat, belsőségeket babbal összefőzve fogyasztották. Mára persze ez is „gazdagabb” lett, napjainkban a különböző húsok legjavából készítik – akik megtehetik.

A változatos éghajlatnak köszönhetően a búzától a kávén át a cukornádig szinte bármilyen mezőgazdasági terményt képes előállítani. Az ország gazdaságtörténetéhez viszont a monokulturális termelési szemlélet is hozzá tartozik: egy-egy időszakban mindig csak egy termékre koncentrálódott a termelés: ilyen volt a gyarmatosítás első éveiben a fakitermelés, majd a XVI-XVII. században a cukornádtermesztés, a XVIII. században a nemesfémek (arany) és drágakövek (gyémánt) bányászata, majd a későbbiekben a kávétermesztés. Az ültetvényeken a XVII. századtól Afrikából behurcolt rabszolgákat dolgoztattak, kezdetben az északi cukornádföldeken, ez az oka annak, hogy az északkeleti régiókban a népesség nagyobbik arányát az afrobrazilok alkotják. Míg a városiasodott déli területekre német és olasz bevándorlók érkeztek nagy számban, akik az ültetvényes gazdálkodással szemben inkább kis családi gazdaságokat létesítettek.

Életfeltételek

Nagy kiterjedése ellenére az ország – ahogyan az egész kontinens is – alacsony népsűrűségű, rengeteg gyéren lakott területtel, ugyanis a lakosság 80 százaléka az óceánpart 200 mérföldes körzetében él, és javarészt nagyvárosokban (a teljes népesség 87 százaléka városlakó).Például a legnagyobb gazdasági-pénzügyi központként ismert Sao Paulo (vagy ahogyan a helyiek hívják: Sampa) igazi metropolisz, több mint 22 millióan lakják, a világrangsorban csak Tokió és Mexikó előzi meg, míg Rio de Janeiro a maga 15 milliós lakosságával a 15. helyen áll. A regionális megkülönböztetések egy része is abból ered, hogy a brazil települések általában mindig az óceánpart közelében koncentrálódtak. Ha valakire azt mondják, hogy a belső országrészből való, többnyire úgy értik, hogy „vidéki”, annak ellenére, hogy napjainkban már számos nagyváros létesült az ország belsejében is, főként az 1960-ban átadott új főváros, Brazíliaváros megszületése óta.

Az elmúlt évtizedek városiasodása azonban nehezen kezelhető társadalmi problémákat szült a belső migráció következtében. A szegényebb északi településekről megindult tömegek az iparosodottabb délen kerestek jobb megélhetést, ezek a városok azonban nem voltak felkészülve ilyen hatalmas mértékű betelepülésre, így egyre nőtt a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés. A gazdag belső negyedeket mára szegénysorok, az ún. favelák ölelik körbe. Az utóbbi kormányok napjainkban adócsökkentéssel próbálják az északi régiókba csalogatni a vállalkozásokat, hogy fellendítsék az ottani városok életszínvonalát.

A városi építészeten egyébként főleg a portugál gyarmatosítás hagyott mély nyomot, az olyan nagy városokat mint például Ouro Preto vagy Rio de Janeiro a portugáliai városok mintájára tervezték, szűk utcákkal és nagy központi terekkel, ahol a templomoknak és a közigazgatási intézményeknek adtak helyet. A modern városépítészet egyik kiemelkedő példája az előbb említett Brazíliaváros, mely még a brazil társadalom átalakításának céljával született meg, mára azonban inkább a gazdag-szegény megkülönböztetést tükrözi. Ugyanis az új fővárost leginkább a (mára megnövekedett számú) vagyonosabb, az elit osztály értékeit magának valló középosztály számára tervezték, így a munkások a közeli agglomerációból ingáznak nap mint nap a fővárosba.

Társadalmi intézmények  A már említett társadalmi különbségek mellett fontos azt is hangsúlyozni, hogy a brazilok közös nemzeti kultúrával is rendelkeznek: erre szolgál a közös nyelv (portugál), a vallás (katolicizmus, mely merőben más az Európában megszokottól), valamint a jogi szabályozás. Vagyis van egy – főként portugál gyökerű – domináns kultúra, melyet több forrás táplál: az őslakos indiánok, a gyarmati korszakban behurcolt afrikai rabszolgák, az európai hódítók, valamint az európai (és később ázsiai) bevándorlók leszármazottjainak értékei, szokásai, rítusai.

A népek sokszínűségét fejezi ki az ország szimbólumrendszere is, melynek egyik világszerte legismertebb példája a brazil karnevál, mely kifejezi az ország kettősségét: szegénység és gazdagság, afrikai és európai, férfi és nő. Ugyanis „bárkiből lehet valaki,” csak egy kifejező karneváli jelmez kell hozzá. A karneváli ünnepségek, táncos mulatságok mellett a futball is rendkívüli összekötő erővel bír. A domináns kultúrával párhuzamosan léteznek alternatív kultúrák is, melyek általánosságban a társadalom peremére szorult csoportoké.

Volt azonban olyan időszak is, mikor csak a domináns kultúra általános érvényesülését akarták központilag kikényszeríteni: Getúlio Vargas, a brazil populizmus atyja ún. „brazilosítási” programba kezdett az 1930-as évek végén, ugyanis az erősödő kormányzati hatalom a gazdasági fejlődés akadályaként fogta fel az ország kulturális sokszínűségét, s így inkább az európai bevándorlók betelepülését ösztönözték.

A brazilok országukat „faji demokráciaként” azonosítják, ahol nem ismerik a faji diszkriminációt, a rasszizmust – legalábbis a külvilág felé ezt kommunikálják. Azonban ez a mindennapi életben nem feltétlenül alakul így, az bizonyos, hogy nem jelenik meg olyan explicit módon, mint egyes nyugati társadalmakban, de éppen ezért nehezebb is feloldani azt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki „fekete vagy fehér”, ugyanis Brazíliában a „faji” megkülönböztetés sosem bőrszín alapján történt, a társadalmi „kategorizálást” sok más egyéb tényező befolyásolja, mint például, hogy az ország melyik régiójából származik, mennyire tanult, hogyan öltözködik. A dél-amerikai országban olyan strukturált osztálytársadalom van, mely egyértelműen jelzi az egyes egyének társadalmi státuszát a mindennapok szintjén is.

A „pénz fehérít” elvet vallva a braziloknál a társadalmi osztály – és nem a bőrszín – a meghatározó, minél magasabban helyezkedik el valaki a piramisban, annál „világosabb” a bőrszíne, így fordulhat elő például, hogy egy jó megjelenésű afrobrazil származású üzletasszony a „moreno” („barna”) jelzőt kapja, míg egy fehérbőrű, írástudatlan napszámost már a „sötétebb” kategóriába sorolnak. A társadalmon belüli munkamegosztás is hasonló elvek alapján történik: a szellemi („colarinho e gravata” – öltönyös-nyakkendős üzletemberek) és fizikai munkát végzők (akik a közfelfogás szerint nem tartozhatnak ezáltal a középosztályhoz) különböző megítélésben részesülnek – ahogy ez nálunk is megszokott.

Fernando Henrique Cardoso brazil ex-elnök híressé vált, 1994-ben tett kijelentéseszerint „Brazília többé már nem alulfejlett ország, hanem egy igazságtalan ország.” Ez az igazságtalanság – mint láthattuk – azonban a gyarmati idők óta gyökerezik a társdalomban. A jövedelem- és vagyoneloszlás egyenlőségére vonatkozó mutató, a GINI-index a Világbank felmérése szerint 0,54 volt, ami jelentős jövedelmi egyenlőtlenségre vall, amely a mindennapokban komoly problémákat gerjeszt. Ezek közül a legsúlyosabb a nagyvárosi bűnözés, amely miatt az emberek manapság nem a nyaralásra tesznek félre, hanem páncélozott autóra.

A társadalmi problémák megoldására az utóbbi években non-profit szervezetek sora alakult, valamint az utóbbi kormányok is számos szociális programot indítottak ezek leküzdésére, a legjelentősebb sikereket Luiz Ináció „Lula” da Silva elnök érte el, aki több tízmillió embert emelt ki a szegénységből.

A dél-amerikai országban a minőségi oktatáshoz való hozzáférés is a társadalmi hovatartozástól függ, de befolyásolja a regionális lakóhely és az is, hogy melyik etnikumhoz tartoznak. Korábban a kormány nem különített el jelentősebb forrásokat a közoktatás fejlesztésére (ezeknek az összegeknek a kétharmadát a felsőoktatásra költik), így a tehetősebbek magániskolákba íratták be gyermekeiket, míg a szegény gyerekek többsége nem jár iskolába. Ez utóbbin kíván javítani a Bolsa Familia („Családi Kassza”) szociális kezdeményezés, melynek keretében állami támogatás jár azoknak a szülőknek, akik iskolába járatják gyermekeiket.

Napjainkban a brazil lakosság 88,6 százaléka írástudó. A felsőoktatásban már kedvezőbb a helyzet, sok állami egyetem magasabb színvonalú képzést nyújt, mint a magánintézmények. Ellenben a bekerülés is nehezebb, így arra a magángimnáziumokban tanulóknak nagyobb esélyük van. A felsőoktatás kiemelt állami támogatásának az a fő mozgatórugója, hogy a brazilok a gazdasági sikerek elérését a tudásban látják, így hajlandó a kormány is többet áldozni annak megszerzésére. Az 1998-as brazil gazdasági válság óta a szövetségi kormány szinte teljes egészében finanszírozza az akadémiai kutatások költségeit. A brazil üzleti életben talán a tudás, a teljesítmény és a szakértelem az, mely vetekszik a társadalmi hovatartozás fontosságával.

A brazil társadalmi érintkezésben a tér- és távolságérzet, a proxémika eltér a nálunk megszokottól, egy idegennel folytatott beszélgetés során is kisebb távolságot tartanak, a brazil a gyakran érintkező kultúrák körébe tartoznak. Non-verbális kommunikációjuk, testbeszédük, gesztusaik rendkívül kifejezőek, gyakran érintik meg egymást beszélgetés közben, mely a barátság és a bizalom jele náluk. A hangos beszéd esetükben érdeklődést és figyelmet jelez, tehát nem kell ekkor arra gondolnunk, hogy vitatkoznak valamiről. A nők egymás között még közvetlenebbül kommunikálnak. Természetesen mindebben szerepet játszik a társadalmi hovatartozás, a rang.

A közvetlenség mellett azonban fontosnak tartják a megszerzett címek tiszteletét, gyakran szólítanak valakit a keresztnevén úgy, hogy elé teszik a „doktor”, „professzor” vagy „atya” előnevet. Még az elnököket is keresztnevükön szokták emlegetni a médiában („Presidente Dilma”).

A helyi üzleti etikett szerint megbeszélési időpontot már két héttel korábban érdemes kérni a leendő brazil partnertől. A déli, délkeleti régióban általában erény a pontosság, az ország többi részén erre nem helyeznek akkora hangsúlyt. Általában minden üzleti megbeszélés könnyed társalgással indul, és illendő megvárni, míg a házigazda az üzletre tér.

Ami az állam jogi berendezkedését illeti, a brazil szövetségi alkotmány elismeri a hatalmi ágak elválasztásának elvét. A választási rendszer érdekessége, hogy minden 18 és 70 év közötti írástudó választópolgár számára kötelező a szavazás. A jogrendszer azonban korántsem nevezhető igazságosnak: itt is érvényesül a szegény-gazdag megkülönböztetés, utóbbiak ugyanis könnyen kitérhetnek a felelősségre vonás elől.

A brazil politikai kultúra egyik lényeges alkotóeleme az ún. „jeitos” jelensége, vagyis „hogyan hárítsuk el az olyan akadályokat mint a szabályok vagy a bürokrácia útvesztői az elérni kívánt cél érdekében?” Ez a túlzott szabályozás miatt van, Sao Pauloban például a cégalapítás 17 különböző hivatalos lépcsőből áll, melynek lebonyolítása átlagosan 152 napot vesz igénybe. És ami – ha fogalmazhatok így – a legszebb, Brazíliában külön foglalkozás van arra, ha valaki tudja, „hogyan kell a jeitozni”, ők a diszpécserek („despachantes”). A legtöbb forrás azt javasolja, hogy a brazil befektetésekben komolyan gondolkodó üzletemberek fogadjanak fel egy diszpécsert, hogy minél rövidebb időn belül nyélbe üthessék az üzleteiket.

A politikai kultúra egy másik fontos eleme a legtöbb latin-amerikai állam társadalomszerveződését átszövő, ún. patrónus-kliens viszony, melynek legfőbb alapja a hűség, és nem a döntéshozatal ésszerűsége. A politikai elit általában saját személyes hálózatot épít ki, mely sok esetben a korrupció melegágyává válik. Nem ritka a nepotizmus sem, a brazilok bevett szokása, hogy rokonaikat, ismerőseiket juttatják pozícióba saját érdekeltségeiken belül.

Itt érdemes kitérni a nemi szerepekre is, melyeket nagyban meghatároz, hogy ki melyik társadalmi osztályhoz tartozik, és melyik régióban él. A nők kevesebb, mint 50 százaléka jelenik meg a munkaerőpiacon, és csupán két százalékuk ül vezetői székben. Többnyire a magasabb szakértelmet nem igénylő ipari ágazatokban tudnak elhelyezkedni, alacsony jövedelemért cserébe. Ugyanabban a pozícióban egy nő a férfi munkajövedelmének csupán 71,2%-át kapja meg ugyanazért a munkáért cserébe.Sokan nagy reményeket fűznek az új brazil elnökhöz, aki első női vezető az ország élén. Dilma Rousseff elnökségétől a nők helyzetének javulását is várják. Azonban fontos megjegyezni, hogy Dilma megválasztásában rendkívül nagy szerepet játszott, hogy nagy népszerűségnek örvendő elődje, Lula da Silva komoly kampányt folytatott érdekében. A politikai elemzők többsége nem bízott megválasztásában, mondván, hogy nem rendelkezik olyan személyes karizmával, mint Lula. De ahogyan az eredmény is mutatja, Lula voksa elegendő hitelességül szolgált ahhoz, hogy a brazilok bizalmat szavazzanak Dilmának.

Egyébként a brazil etikett szerint a nemek közötti különbségtétel egyáltalán nem „macho” megnyilvánulás, hanem éppen az udvariasság jele, s jó modorra vall. A családon belüli szerepek kialakulásában a katolikus egyház befolyásának is jelentős szerepe volt, mely egyértelműen a férfi dominancia mellett áll ki. Az egyház hatására a válást is csak 1977-ben engedélyezte a brazil állam. A gyermekek általában mindkét szülő vezetéknevét megkapják, hogy a család mindkét ágára büszkék legyenek életük során.

Azonban mikor egy nő férjhez megy, akkor „elhagyja” anyja családnevét, és helyébe felveszi a férje nevét. Közös gyermekük így az anyai és apai nagyapák vezetéknevét kapják. és ami a család nagyságát illeti, egy tipikus brazil háztartás is szülőkből és gyermekeikből áll, akárcsak nálunk, azonban a szélesebb értelemben vett családnak („parentelának”) is meghatározó szerepe van életük mindennapjaiban. A gyerekek általában addig laknak otthon, míg össze nem házasodnak, de még akkor sem költöznek messze a szülői háztól. Az sem ritka, hogy az egy családhoz tartozó hozzátartozók egy társasházban élnek.

Vallás és esztétika

A társadalmi, regionális és etnikai különbségek egy helyen azonban feloldódhatnak, ez pedig a vallás. Brazília a világ legnagyobb katolikus országa, a római katolikusok aránya 73 százalék körül van, bár többségük inkább hagyományból, mintsem vallási meggyőződésből vallja magát katolikusnak.

A brazil katolicizmus számos vonásában eltér az európaitól, s régióról régióra eltérő jellemzőkkel bír, keveredve az őslakos és afrikai hiedelmekkel, ezek közül az egyik legelterjedtebb az „Umbanda”, mely mindhárom civilizáció (európai, őslakos, afrikai). Míg a katolikus egyház „szemet huny” a hasonló, „kevert” vallások felett, addig a brazil protestánsok (a lakosság kb. 15%-a) az „Ördög műveként” néznek azokra. A katolikus egyház Brazíliában a mai napig jelentős befolyással bír, s az állam is jelentős pénzügyi támogatásban részesíti az egyház oktatási és szociális intézményeit. Az állami ünnepek, munkaszüneti napok többsége megegyezik a katolikus ünnepek idejével.

Ha Brazília kapcsán a művészetekre gondolunk, legtöbbünknek először a zene és tánc jut eszünkbe. A latin-amerikai országban a zene nem csupán szórakozás, hanem maga az élet. Néhány éve a Népművészeti Múzeumban rendezett Etnosound alkalmával Latin-Amerika zenei világával is megismerkedhettek az érdeklődők. Egy brazil családban mindenkinek értenie kell valamilyen hangszerhez, és a gyerekeket már egészen apró koruktól kezdve erre nevelik, a zene egy rendkívül erős összekötő kapocs.

Brazíliából származik a bossa nova, a szamba a batuque, a forró és a maxixe, melyek mind az ország sokszínű kultúrájából merítenek. A brazil írók is nagy nemzetközi sikereket értek el műveikkel, Paulo Coelho vagy Jorge Amado könyveit világszerte forgatják az olvasók. Kevésbé ismert azonban a népi irodalom, a népköltészet, melyek a leginkább azokban a régiókban fontosak, ahol nagy az analfabéták aránya.

Kulturális dimenziók

Többek között Geert Hofstede, E.T. Hall és Fons Trompenaars is a kulturális dimenziók összehasonlításán keresztül mutatta be azt, hogy a kultúra hogyan befolyásolja a társadalmi értékeket, valamint azt, hogy a nemzeti kultúra miként hat az általános üzleti gyakorlatra. Most eredményeikből szemezgetünk, hogy az eddig bemutatott kulturális jellemzőket ezen dimenziók mentén összefogjuk, és ezáltal kézenfoghatóbbá tegyük azokat olvasóink számára, több ponton összehasonlíta Brazíliát és Magyarországot.

Hofstede szerint az általa meghatározott kulturális dimenziók megmutatják, hogyan viselkednek a különböző kultúrából származó egyének. Ezek a dimenziók leírják, hogy az egyes személyek hogyan látják az aktuális helyzeteket, s kultúrájuk hogyan befolyásolja az általuk mutatott társadalmi értékeket. Az alábbi diagram segítségével könnyen összehasonlíthatóvá válnak a magyar és brazil kultúra egyes sajátosságai.

 A hatalmi távolság indexét (PDI) illetően láthatjuk, hogy Brazíliában nagy a hatalmi távolság, ami azt jelenti, hogy hisznek abban, hogy minden embernek megvan a maga helye a társadalomi hierarchiában, hogy a hatóságok döntéseit el kell fogadni, valamint a hatalomból kiszorultak elfogadják a társadalmi egyenlőtlenségéket. Nagyon fontos szerepet játszik a tisztelet, s az erősen centralizált struktúrákban az alárendeltektől elvárják, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik. A vállalatszervezési struktúra általában piramis alakú: a meghatározó döntéseket mindig a legfelső vezető hozza, a középvezetőket, illetve a beosztottakat nagyon ritkán vonják be a döntéshozatalba. Magyarország köztes eredménye egy kevésbé egyenlőtlen társadalmat feltételez, legalábbis abból a szempontból, hogy a hatalom körén kívül esők nem fogadják el az esetleges igazságtalanságokat, nem tekintik azokat az élet rendjének. A hierarchiát csak praktikus, gyakorlati okokból fogadják el. Fontos a függetlenség, s az alárendeltek nem parancsokat várnak, hanem azt, hogy egyeztessenek velük.

Az individualizmus-kollektivizmus értékdimenziónál (IDV) kapott pontszámok alapján alacsony individualizmus, azaz inkább a kollektivizmus jellemző Brazíliára: nagy hangsúlyt fektetnek a csoporthoz való tartozásra, a kompromisszumokra. Ezt bizonyítja, hogy fontos a nagycsaládi kötelék, valamint, hogy kontextuserős kultúra, melynek jellemzőire majd a következő alfejezetben fogok kitérni. Ezzel szemben a magyar kultúra erősen individualista, mely igazán a rendszerváltás óta eltelt időszakban, nyugati mintára alakult ki.

Hofstede felmérései szerint a magyar kultúrában a férfias (maszkulin) beállítottság (MAS) dominál, ahol a szolidaritás helyett inkább a versengés, a teljesítményközpontúság, rámenősség a jellemző, míg Brazíliában kiegyensúlyozottabb a helyzet, vagy inkább a feminin tulajdonságok felé mozdul el a társadalom értékrendje.

A két kultúra szinte egyező értéket mutat a bizonytalanságkerülési indexnél (UAI), Magyarországon ez főként a múltbeli negatív irányú történelmi fordulatoknak köszönhetően alakult így. Jellemző Brazíliára, hogy ezt a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan helyzeteket túlzott szabályozottsággal akarják kivédeni. Ehhez kapcsolódik a már említett, a jogszabályok, előírások dzsungeléből kivezető módszer, a jeito (vagy másképpen „jeitinho”-t), mely egyértelműen a brazilok nagyfokú bizonytalanságkerülésével függ össze.

Ami az időorientációt illeti, a braziloknál magas értéket mutat az index (LTO), tisztelik a tradíciókat, s hosszú távban gondolkodnak. Türelmesek, és mivel a hosszú távú céljaikra összpontosítanak, így toleránsak a rövid távú problémákat illetően. A döntéseket is várható jövőbeli következményeik mérlegelésével hozzák meg. Magyarországon inkább jellemző a múltba tekintés és a rövid távú gondolkodás, a jelen problémáira koncentrálnak.

Az amerikai kulturális antropológus. Edward T. Hall kutatásai során főként azt helyezte középpontba, hogy a személyközi kommunikáció során hogyan mutatkoznak meg a kulturális különbségek, vizsgálta a kontextust, a tér- és idődimenziót. Brazília kontextuserős ország, vagyis az emberek szinte fél szavakból értik egymást, arra figyelnek, hogy partnerük hogyan kommunikál adott szituációban, és már ebből tudják, mit akar a másik. A magyar kultúra azonban a brazillal ellentétben inkább kontextusgyenge, mi inkább az egyes szavak jelentésére koncentrálunk, s nem a szövegkörnyezetre.

A brazilokkal folytatott kommunikációban a teljes szövegkörnyezetet figyelembe kell venni, nem elég az adott szavak jelentéstartalmára hagyatkozni, ugyanis egy brazil igen burkoltan nemet is jelenthet. Míg mi a kommunikáció során inkább a verbális üzenetekre figyelünk, addig a brazilok inkább a non-verbális jelekre figyelnek. A térdimenziót illetően a brazilok közelebbi távolságot tartanak, mint mi magyarok.

Az idősíkokat tekintve elmondható, hogy Brazília polikronikus kultúrájú, mely az előre meghatározott beosztás felé helyezi a személyes kötődést, és az éppen aktuális ügyek elvégzését, s az emberek általában egyszerre több dologra is tudnak figyelni. A regionális különbségek azonban itt is kiütköznek, például az ország délkeleti városaiban sokkal inkább odafigyelnek a határidők betartására, az előre felállított menetrendre, mint a belső országrészben. Magyarország ezzel szemben monokronikus kultúrájú. Az alábbi táblázatban foglaltam össze a Hall-féle időkoncepciót:

A kapcsolatalapú értékeket bemutató Trompenaars kutatásai szerint Brazíliára a partikularizmus jellemző: a személyközi kapcsolatok fontosabbak, mint az univerzális szabályok, általában az éppen aktuális témára, a másik féllel kialakítható kapcsolatokra koncentrálnak például egy üzleti megbeszélés során. A magyar kultúrában a szabályok a fontosabbak, míg a braziloknál inkább a kivételek és a személyi kapcsolatok „dominálnak”. Előbbiek a saját teljesítményre és függetlenségre koncentrálnak, míg utóbbiaknak a közösség érdeke is fontos. Magyarországon az egyének különböző szerepeik elhatárolására törekszenek (specifikus modell), addig Brazíliában egyszerre vannak jelen ezek a szerepek. Nálunk nagyon fontos hangsúlyt kapnak a múltbeli eredmények, de Brazíliában inkább a tervezésen és a jövőbeli lehetőségekre fektetik a hangsúlyt.

A különböző kulturális dimenziók segítette összehasonlításból láthatjuk, hogy a két országot tekintve vannak közös pontok az egyéni viselkedés és az üzleti etikett terén (például, hogy mennyire fontosak a személyes kapcsolatok, vagy, hogy mindkét kultúra erősen bizonytalanságkerülő) azonban számos jellemző tekintetében komoly eltéréseket tapasztalhatunk, gondolok itt például az individualizmus és kollektivizmus ellentétjére, az időorientáció különbözőségeire.