Szerbnek lenni Koszovóban – IV. rész

Sorozatunk eddigi részeiben áttekintettük, hogyan élnek a koszovói szerbek az északi tartományokban, ahol egy tömbben, többségben vannak, és hogyan délen, ahol kisebb-nagyobb enklávékba szorultak. De vajon milyen jövő vár rájuk? Koszovó sorsát vizsgáljuk – ez alkalommal szerb szempontból.

Az alapvető kérdés, hogy Koszovó vajon mi. Pristinában úgy gondolják, hogy önálló, független állam. Szerbiában úgy gondolják, hogy Szerbia tartománya, ami – az ENSZ BT 1244-es határozata értelmében – momentán ENSZ-felügyelet alatt áll. A világ többi része hol Pristina, hol Belgrád álláspontja mögött sorakozik fel. Jellemző a helyzetre, hogy az EU is megosztott a kérdésben: öt olyan tagállam van, akik nem ismerték el Koszovó függetlenségét, még Brüsszel finom noszogatására sem (Szlovákia, Románia, Spanyolország, Görögország és Ciprus).

Ha egy új állam megszületését onnan számítjuk, hogy mikor tűzik ki a lobogóját New Yorkban az ENSZ-székház elé, akkor a jelen állás szerint nem sok esély van arra, hogy ez valaha is bekövetkezik. Az ENSZ BT-ben Oroszország és Kína blokkolja az elismerést.

A helyzet kulcsa azonban kétségtelenül Szerbia maga. Ha Belgrád valahogy elismerné Koszovót, akkor jó eséllyel Oroszország és Kína is meggyőzhető lenne, ha pedig a BT felhúzza a sorompót, a Közgyűlés is alighanem rábólint.

Szerbia azonban hajthatatlan. Kosovo je Srbija.

Azt rögtön tisztázzuk: ha valamilyen csoda folytán a koszovói albánok hirtelen azt mondanák, hogy hehe, csak vicceltünk, és Hashim Thaci miniszterelnök személyesen tűzné ki a piros-kék-fehér zászlót a pristinai parlamentre, az még Szerbia számára is a legrosszabb eshetőség lenne. Ha még az a csoda meg is esne, hogy a koszovói albán lakosság is támogatná a döntést (ez már határozottan a matematikából ismerős „feltéve, de meg nem engedve” kategóriája), a szegény, infrastrukturálisan elmaradott Koszovó a maga 1.8 millió lakosával olyan teher lenne a 7.4 milliós Szerbiának, amibe másodperceken belül belerokkanna. És akkor az sem lenne vígasztaló, hogy „a szerb kultúra bölcsője” hivatalosan újra Szerbia földje lenne.

Mert a szerbeknek leginkább ez fáj Koszovó elvesztésében: a valóban páratlan kulturális emlékek, amelyek a szerb identitás fontos részét képzik, és aminek a koszovói albánok, hogyan is fogalmazzunk, nem éppen büszke gazdái.

Koszovó másik vonzereje az ásványkincs készlete 1) a délen, Obilic/Kastriot közelében található irdatlan mennyiségű, könnyen kitermelhető lignit, amire exportképes energiaipart lehetne bazírozni, 2) mindenféle színesfém. A színesfém készletek azonban még ma sincsenek pontosan feltárva, ahol pedig igen, ott a magas kitermelési költség riasztja el a befektetőket – különösen Koszovó instabil státuszával kombinálva.

A valaha Jugoszlávia egyik legnagyobb bányavállalataként nyilvántartott trepcsai ólom- és cinkbánya tipikus példa: jelentősége felértékelődhetne az alapanyagok világpiaci árának emelkedésével, a gond csak az, hogy előbb a 20 éve karbantartás nélkül enyészedő mostani bányatechnikát kellene kipakolni, és gyakorlatilag egy új bányát kialakítani.

Koszovó-ügyben az elmúlt tizenkét évben a szerb politika olyan zsákutcába hajtott, aminek a végén még egy nagyméretű „megfordulni tilos“ tábla is ki van helyezve. Az 5-8 százalékos belgrádi liberális párt, az LDP kivételével minden politikai oldal minden politikai pártja hajtogatja a „Kosovo márpedig Szerbia” mantrát, miközben minden épeszű politikus tudja, hogy ez önámítás.

Koszovó visszacsatolásánál lényegesen reálisabb célnak látszik a szerbek életét várhatóan sokkal erőteljesebben és pozitívabban befolyásoló EU-csatlakozás, de Brüsszel nem hagy afelől kétséget, hogy nincs szüksége még egy Ciprusra, nem fog belső konfliktusokat importálni. A hivatalos álláspont persze az – nem is lehet más –,  hogy Szerbia csatlakozásának nem feltétele Koszovó elismerése, azonban azt még a legoptimistább szerb politikus sem képzelheti, hogy Szerbia besétál az EU-ba, miközben területe jelentős része fölött semmilyen fennhatóságot nem gyakorol, (illetve, a Koszovót elismerő EU tagállamok szempontjából közelítve, nem ismeri el egyik szomszédját).

A kérdés tehát most az, milyen kompromisszumok mentén tudna Belgrád mégiscsak visszafordulni, vagy legalább kitolatni a zsákutcából. A CeSID, az egyik legmegbízhatóbb szerb közvéleménykutató intézet érdekes méréseket végzett: bár a lakosságnak önmagában „fontos” probléma Koszovó, más, materiálisabb problémákkal (pl. munkahelyek megtartása) összehasonlítva rendre alulmarad. Ez ad némi manőverezési lehetőséget a politikusoknak.

Sokféle lehetőség felmerül, a szerbek befenyítésétől meggyőzésétől a koszovói UDI (Unilaterally Declared Independence, Egyoldalúan Kikiáltott Függetlenség) visszacsinálásáig, ezek közös problémája azonban, hogy egyszerűen nem lennének fenntarthatóak, és csak súlyosbítanák a mostani gondokat.

Hogy mi lenne az a megoldás, ami Koszovó problémáját hosszabb távra rendezhetné, az holnapi cikkünkből, a Koszovó-sorozat utolsó részéből derül majd ki.