Szerbnek lenni Koszovóban – V. rész

Koszovó a jelenlegi formájában fenntarthatatlan képződmény, amíg Szerbia valamilyen formában el nem ismeri szuverenitását. Több jelből arra következtethetünk, létezik egy forgatókönyv a térség problémájának kezelésére – fenntartható módon.

Jelenleg a legreálisabb, de legalábbis legpragmatikusabb lépés a három északi tartomány visszacsatolása lenne Szerbiához – ha cserében Szerbia felajánlaná a maradék Koszovó elismerését.

A három és fél északi tartomány területe 1200 négyzetkilométer, ez Koszovó területének 11 százaléka, a lakosság 50-60 ezer fő, ezek 95,5 százaléka szerb, 1,5% egyéb (bosnyák, roma), 3% albán – ők leginkább egy folyóparti lakótelepen élnek egy tömbben, illetve egy Qabra nevű enklávéban Zubin Potoktól néhány kilométerre délre.

Koszovó felsoztásának ötlete néhány éve még meredeknek tűnt volna, ma viszont már olyan magas beosztású politikusok is a sajtó nyilvánossága előtt fantáziálnak róla, mint Ivica Dacic, belgrádi miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, a rendesen megreformált milosevici utódpárt, az SPS vezetője.

A szerb közvéleménynek talán el lehetne adni az ügyletet győzelemként, de legalább döntetlenként: ha a Visoki Decani kolostor vagy a gracanicai szeminárium nem is kerülnének vissza Szerbiához, három fontos járás és azok teljes lakossága azonban igen.

A három északi járás „elvesztése” az albánoknak sem fájna nagyon, hiszen az elmúlt hetek eseményei megmutatták, hogy bárhogy is erőlködik, Pristinának egyszerűen nincs befolyása a terület sorsára. Itt három és fél évvel a „függetlenség kikiáltása” után is szerb rendszámok vannak az autókon, dínárral fizetnek az emberek, és ha adóznak, azt nem Pristinába, hanem Belgrádba teszik.

Ellenben ha Belgrád valamilyen formában elengedné Koszovót, azzal az albánok igen sokat nyernének: megindulhatna az élet normalizálódása, külföldi segélyek helyett akár külföldi befektetők is érkezhetnének az országba, sőt, hosszabb távon az EU-csatlakozás esélye is valósággá válna. A koszovói fociválogatott pedig végre indulhatna a nemzetközi tornákon. Áll az alku?

A nemzetközi közösség álláspontja jelenleg az, hogy Koszovó egy és oszthatatlan. A nemzetközi közösségnek ugyanakkor az is álláspontja, hogy Pristina és Belgrád képviselői addig tárgyaljanak, amíg csak megoldást nem találnak a konkrét problémákra. Ha a folyamat végén a két tárgyaló delegáció ezzel a konkrét elképzeléssel áll fel az asztaltól, minden elvi ellenvetés ellenére a nemzetköziek elfogadhatják, sőt, tán még támogathatják is ezt a megoldást. Pláne, ha előveszik a kockás papírt, és kiszámolják, mennyit spórolnak azon, ha északról cakkpakk kivonhatják a KFOR-t, a déli részen pedig felszámolhatják az UNMIK-ot.

Persze ez nem oldana meg minden problémát egy csapásra: először is, a koszovói szerbek nagyobb része továbbra is délen, az albán többségű területeken maradna, így a „szerb kérdés” nem oldódna meg. Rosszabb esetben ezek a szerbek nem is maradnának meg délen, és Szerbiát több tízezres menekült-, de legalábbis áttelepülő réteg szállná meg (lásd sorozatunk harmadik részét).

Problémát okoz az is, hogy az észak-koszovói területen található a gazivodei víztárazó, ami Koszovó egésze szempontjából stratégiai fontosságú. Nemcsak Koszovó jelentős részének ívó- és öntözővíz ellátásáért felel (a Mitrovica és Pristina közötti terület elsődleges-, illetve Pristina tartalék vízforrása), de az obilicsi hőerőmű hűtését is innen oldják meg – márpedig az erőmű leállása azonnali áramszünethez vezet egész Koszovóban. Ha ma elkezdené valaki a csapokat csavargatni a víztározónál, a KFOR felhatalmazással rendelkezik odamenni és rácsapni az illető kezére. Ha Gazivode Szerbiába kerülne vissza, ezt sokkal nehezebb lenne kivitelezni. 

Szerbia gazdaságát – a déli enklávékat esetleg tömegesen elhagyó szerb menekültek ellátásán kívül – a térség elmaradottságának felszámolása terhelné. Nemcsak az infrastrukrúrát kellene újraépíteni, de olyan programokat kellene kitalálni, ami a gazdasági szereplők számára vonzóvá tenné az észak-koszovói járásokat.

Szerbiának ugyanakkor már most is nehézséget okoz bármilyen befektetést irányítani az ország Belgrádtól délre eső megyéibe: az Észak-Mitrovicánál vagy Zubin Potoknál lényegesen kedvezőbb helyzetű dél-szerb kisvárosok, Raska, Pirot, Novi Pazar, Kraljevo, Krusevac stb is a pangó gazdaságtól, a magas munkanélküliségtől, és a tehetséges fiatalok északra vándorlásától szenvednek.

A nehézségek ellenére Koszovó felosztása még mindig járható útnak tűnik: ha ez az ára annak, hogy Szerbia kiléphessen az elvek jelentette korlátok közül, és mérsékelhesse eddigi „Nem nem soha!” politikáját, azzal éppen a felosztás ellen egyelőre kézzel-lábbal tiltakozó Koszovó Köztársaság nyerheti a legtöbbet.