Nincs magyar euró: hála az égnek

Rupert Pennant-Rea, a brit The Economist magazin egykori főszerkesztője és exbankárból lett befektető derűsen nyugtázza, milyen más idén a tavaszi Budapest, mint a város, ahol még a rendszerváltás előtt járt. Tapasztalatából merítve pénzügyekről kérdezzük és arról, milyen volt a világot tudósítani a kétpólusú rendszer megszűntéről.

Mint a Bank of England egykori alkormányzója, ma pedig sikeres befektető, hogyan látja az euró és az angol font jövőjét?

Tegnap ahogy megérkeztem Budapestre, épp átfutott az agyamon: hála a magasságosnak, hogy Magyarország nincs benne az eurozónában!

Az uniós pénzügyi szabályozásra gondol?

Igen, és a fiskális és piaci nyomásra is. Illetve minden devizában lévő magyar adósságra. Ha Magyarország benne lenne a monetáris unióban, nagyon valószínű, hogy nem úszta volna meg a görögökhöz hasonló sorsot.

Így látja ezt az Egyesült Királyság esetében is – hála az égnek, hogy nem vezették be az eurót?

Igen, maximálisan. Jelenleg azt gondolom az euróról, hogy majdnem lehetetlen helyzetben van. A rá nehezedő nyomás mondjuk egyik oldalról Németország, a másikról négy-öt perifériás ország eltérő gazdasági helyzetéből adódóan hatalmas. A pozíciók, amiket ezek az országok a pénzügypolitikai rendszerük és piaci hitelességük szempontjából elfoglalnak, rendkívül különbözőek. Hogy is lehetne ezt egyelten fizetőeszköz kereteiben egyesíteni?

Azt jelenti-e mindez Ön szerint, hogy össze fog omlani az euró?

Nem, egyáltalán nem. Úgy hiszem, eldobták a kulcsot, mikor megalapították a monetáris uniót – innen már nincs visszaút. Nagy volt a politikai elköteleződés is. Hogyan másszanak ki tehát ebből a kátyúból? Én arra számítok, hogy minden opciót végiggondolnak majd, amíg el nem jutnak oda, ahová a kezdetekkor is kellett volna: a törlesztés átütemezéséhez. A görögök és az írek államadóssága számukra soha nem lesz törleszthető méretű, ezért egy ponton szembe kell nézni azzal, hogy a hitelező országok nem fogják egy az egyben visszakapni a pénzüket. Persze a jóváírást, amire szükség lesz, valami másnak nevezik majd: átütemezésnek, átalakításnak – létezik erre mindenféle eufemizmus. Végső soron azonban kevesebbet fognak kifizetni azoknak az embereknek, akik a kölcsönt adták nekik. Ez a probléma gyökere.

Hogyan érinti ez az uniós politikát?

A kölcsönzők nagy része német vagy francia bank. Gondoljunk csak bele szegény Merkel asszony helyzetébe. Ott ül és azt mondják neki, két választása van: vagy a görögöket segíti ki, vagy a német bankokat. Szörnyű dilemma.

Összességében tehát a bankmentés mégis az ő zsebükbe vándorol vissza, mint bevétel.

Vissza fog vándorolni, de más formában. És lehet, hogy ez a gondolkodásuk része, bár soha nem vallanák be: talán arra számítanak, hogy idővel megerősíthetik annyira a bankjaikat, hogy képesek lesznek a veszteségeket elhárítani. Pillanatnyilag még a legnagyobb bankoknak is igen nehéz elismernie, hogy az euró, amit a görögöknek kölcsönöztek, nem ér annyit, mint az üzleti mérlegükben szereplő összeg. Ezért el kell jutniuk az átütemezésben odáig, hogy a gazdaság helyrejöttével már el tudják fogadni a veszteségeket a mérlegben. Ha ma kellene ezt tenniük, akkor valamilyen formában sürgősen szükség lenne bankmentésre. Ez igazán nem vonzó kilátás.

Mi a helyzet az eurozónával a tagországok politikai súlyának tekintetében, kívül esni nem jelent veszteséget a tárgyalási pozíciókban?

Igaz, hogy az eurozóna tagjaként bizonyos kérdésekben nagy hitelt tulajdonítanak a megszólalásoknak. Meg kell azonban kérdeznie Magyarországnak: kis államként mekkora lenne a súlya az eurozóna jövőjéről való megbeszéléseken, a feltételek kialkudásakor? Valójában a franciák és a németek diktálnak. De komolyan veszik-e Olaszországot? És Spanyolországot, a negyedik legnagyobb gazdaságot? Tehát hacsak nem érződik a magyar közvéleményben egy átfogó támogatottsága az eurozónához való csatlakozásnak, nem látok benne sok előnyt.

Sok szó esik a Paktum az euróért csomagról, ami ezúttal egyes félelmek szerint hivatalosan is megpecsételheti a kétsebeséges unió sorsát. Nagy-Britannia nem tart a lemaradástól?

Az Egyesült Királyságban pillanatnyilag teljesen hiányzik a közbeszédből a csatlakozás kérdése. A sajtóban, a parlamentben – őszintén szólva még a kocsmákban is. Aki egyáltalán gondolkodik ezen, az hálát ad az égnek, ahogy én is említettem a beszélgetés elején. Ugyanakkor nem ússzuk meg teljesen a zóna terheit: Nagy-Britannia jelentősen hozzájárult az ír mentőcsomaghoz. A kormány megmagyarázta ezt azzal, hogy Írország fontos kereskedelmi partnerünk, sok ír él Nagy-Britanniában, történelmi szálak fűznek össze, és így tovább. Amikor tehát egy barát bajba kerül, segíteni kell. A monetáris unió bírálói ugyanakkor azt mondanák: lám, nem tudjuk elkerülni a kötelezettségeket, amik egy alapvetően rossz döntésből, az euró felállításából adódnak. Miért kellene, hogy mi legyünk felelősek annak a helyrehozataláért, amit a franciák és a németek tettek tönkre, mikor önteltségükben megalkották az egységes fizetőeszközt? Ezekkel a szavakkal fogalmazzák meg a kritikát.

Mit gondol ugyanakkor arról a Financial Times-ban megjelent véleményről, hogy egy összefonódott pénzügyi világban a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó City gyenge lábakon áll, mivel a dollártól és az eurótól eltérően nem elég jelentős tartalékeszköz a font?

Bizonyos értelemben igaz, hogy a globális pénzügyi rendszerben nem választhatjuk le magunkat a folyamatokról. Angol, illetve londoni székhelyű külföldi bankok egyaránt rengeteg pénzt kölcsönöztek Írországnak. Ugyanakkor ez nem ok kijelenteni, hogy szükség van közpénzből nyújtott kormányzati mentőcsomagokra. A bankoknak kell viselniük a veszteségeket, hiszen előre ismerhették a feltételeket: a globális rendszerben jelentkező gondok végigsöpörnek az egész ágazaton tekintet nélkül az országhatárokra. Csak az a kérdés, kit milyen mértékben érnek utol.

Ön a régiónk számára különösen fontos időszakban,1986 és 1993  között az Economist főszerkesztője volt. Melyik ebből a mozgalmas szakaszból a legkiugróbb emléke?

Csodálatos idő volt ez egy újságíró számára. Képzelje csak el, épp a német nagykövettel vacsoráztam, mikor az üzenetküldőmre (még messze nem mobiltelefon volt) egy kolléga megírta, hogy „A német falat gyakorlatilag le…“ – majd lapoznom kellett, mert csak egy sort írt ki a masina – „bontották!“ Szerencsére épp volt egy anyagunk, ami a helyzettel foglalkozott, bár a lapzárta még a fal lebontása előtt megtörtént. Számítottunk rá, hogy egyszer összemlik a szocialista gazdaság, hiszen az Economist mindig a szabad piac mellett állt ki – mikor olyan hosszú idő után mégis beigazolódott, amit vártunk, az aznap esti hangulat felejthetetlen volt.

A hidegháború idején hogyan gyűjtöttek friss híreket cikkeikhez a keleti blokkból?

Többnyire tudósítóink voltak ezekben az országokban, minket nagyon ritkán engedtek be és akkor is komolyan megfigyeltek. Én például először a Gellért Szállóban laktam, ami persze a külföldiek fogadására volt berendezkedve, mindenkit oda vittek és megválogatták, kivel beszélhetünk. Tulajdonképpen pontosan olyan volt az ország, amilyennek elképzeltem a vasfüggöny túloldaláról – szürke, téli hidegben, Trabantokkal. A fiatal magyar generáció talán fel sem fogja, mekkora dolog a szabadság. Ha a mai Budapestet összevetem az akkorival, csupa lehetőséget és fejlődést látok. Ég és föld. Csodálatos dolog, ami a világnak ezen a táján történt a kétpólusú rendszer felbomlásakor.